Erdély Hérodotosz által említett, név szerint elsőként ismert népe, a szkíta agathürszoszok is ennek az aranynak köszönhették gondtalan életüket; de a sor joggal folytatható a dákokkal, akik a Krisztus előtti és utáni I. században merítettek az Erdélyi-érchegység szinte hihetetlen aranybőségéből. Amikor a rómaiak Traianus vezetésével két hadjáratban leigázták Decebal király népét, Bicilis, a dák áruló segítségével hozzájutottak a gondosan elrejtett óriási aranykincs egy részéhez. Hogy mekkora lehetett e vagyon, könnyen lehet következtetni rá a császár fényűző építkezéseiből, illetve azok maradványaiból Rómában és másutt. A kincs nagyságát igazolja az is, hogy szórványos, de hiteles források szerint negyvenezernél is több Lüszimakhosz-aranyérem került elő 1543-ban a Strigy-patakból. A nemrég aprólékos munkával rekonstruált eseménysor arra vall, hogy Fráter György halálában is szerepet játszhatott az alvinci kastélyban őrzött sárga fém, amely ezután örökre eltűnt.
Hosszú szünet után a Magyar Királyság ismét megindította az arany kitermelését, részben az elhagyott római bányajáratok felújításával és új aknák nyitásával, részben pedig az aranymosás fellendítésével folytatva az értékes fém kinyerését. Különösen fellendült a bányászat Károly Róbert idején és később, amikor megindult a magyar aranypénzverés. Sok feljegyzés, valamint az Arany-, Aranyos- kezdetű helynevek, köztük a szláv eredetű Zalatna neve őrzi ennek az aranybányászatnak az emlékét az Aranyos-patak mentén, amely az Erdélyi-érchegység vizeit vezeti a Marosba.
A XVIII–XIX. században számos antik viasztábla került elő Verespatak római bányajárataiból, amelyek méltán keltettek feltűnést világszerte. A viaszszal bevont, szabványos méretű, eredetileg kettesével vagy hármasával egymáshoz kapcsolt fatáblákon ugyanis olyan feliratokat lehetett olvasni, amelyek a Kr. u. II. század első felében létrejött adásvételi szerződéseket és egyéb jogi ügyleteket rögzítettek. Az öt, esetenként hét tanúval és pecsétjükkel hitelesített szerződések elnevezése a középkorban is alkalmazott gyakorlat alapján hétpecsétes titokként vonult be szólásaink közé. Mivel keltezéssel is ellátták ezeket az okmányokat, meg lehetett állapítani, hogy a 167-ben kitört markomann háború idején rejtették el őket Alburnus Maior bányásztelepülés lakosai. Az egyedülálló dokumentumok nagyobb része a Magyar Nemzeti Múzeumba került – jelenleg is ott őrzik őket –, de jutott belőlük Kolozsvárra, Berlinbe és más gyűjteményekbe is.
Természetes, hogy a trianoni döntést követően a román állam is intenzíven folytatta a nemesfém kitermelését. Verespatak (Rosia Montana), a csinos, műemlékekben is bővelkedő kisváros román és magyar nemzetiségű, négy egyházhoz tartozó lakói tovább élték részben hagyományos életüket, a város múzeuma pedig a helyi aranybányászás történetének bemutatására szakosodott. Innen lehetett és lehet bejárni egy több száz méter hosszú római bányajáratot, ám ez a föltárt járatoknak csak a töredéke. A régészek feltevése szerint a tárnák akár 90 százaléka lehet még teljesen ismeretlen. A bányászat különösen a hetvenes évektől kezdve öltött óriási méreteket. A hegyek megmozgatásával járó termelés nagy sebeket ejtett a tájon, jó néhány antik bányajárat semmisült meg. A politikai változás után a művelés ellankadt, a munkanélküliség riasztó méreteket öltött.
Noha már az eddigi tevékenység is jelentős károkat okozott az ókori és középkori bányajáratok rendkívüli örökségállományában, a néhány évvel ezelőtt kiötlött újabb terv minden eddigi mértéket felülmúlóan avatkozik bele a természeti és az emberi környezet életébe. Az újabb bánya a még csak részben feltárt helyszíneken túl kiterjeszkedne Verespatak városának területére és a meddőhányóéra is. A várost kétezer lakójával az ókori Alburnus Maior rommezejére telepítené át, csupán a műemléki védelem alatt álló főtér és egy templom maradna a helyén. A bányászat külszíni fejtéssel történne, tehát még arra sem lenne lehetőség, hogy fontosabb épületeket, idővel megismert vagy feltárt régészeti műemlékeket meg lehessen őrizni. A bányatársaság által finanszírozott ásatások nyomán 2003 nyarán megjelent, egyébként gondos régészeti munkára valló tanulmányok inkább csak arra alkalmasak, hogy megmutassák Alburnus Maior régészeti leletekben, szentélyekben, feliratos emlékekben való gazdagságát, de arra semmiképpen sem, hogy ennek alapján feltártnak lehetne tekinteni a még át sem vizsgált hatalmas területet.
A teljes aranykinyerés itt is a már túlhaladott (máshol alig alkalmazott) környezetveszélyeztető technológiával történne: a ciános eljárással. Ehhez hatalmas ülepítőmedencéket kellene kialakítani, ami a Szamoson és a Tiszán 2000 januárjában bekövetkezett, csaknem végzetes környezetpusztítás örök rémével fenyegetné a Maros mentét. A külszíni fejtés a verespataki bányavidéket holdbeli tájjá, a ciánnal feltöltött ülepítőmedence esetleges gátszakadása sivár pusztasággá változtatná a folyó medencéjét. Érthető tehát, hogy Romániában és világszerte élénken tiltakoznak a természet- és műemlék-károsítással járó bányaművelés megkezdése ellen. Ráadásul a román–kanadai vegyesvállalat nem rendelkezik környezetvédelmi engedéllyel, 2003 nyarán mégis megkezdte a kísérleti robbantásokat és más munkálatokat.
Ezek a robbantások a település polgármestere és a terület épségéért küzdő szervezetek megfigyelése szerint szeptemberig már több római járatot megsemmisítettek. A bányatársaság azonban nemcsak a régészeti lelőhelyek pusztítását kezdte meg, hanem Verespatak házainak felvásárlását is. A városban 42 épület műemléki védettséget élvez, köztük két templom is. A legutóbbi hónapok legnagyobb küzdelmei az egyházi épületek (összesen tíz templom és kápolna), valamint a temetők miatt zajlanak. A bányatársaság szeretné megszerezni ezeket is. Több felekezet, így a római katolikus és a református egyház – egyébként már igen gyér – közössége szilárdan ellenáll a kísértésnek, hogy áruba bocsássa templomát és a megszentelt földben nyugvó ősöket, a minap pedig Románia ortodox egyháza ítélte el a templomok és temetők felszámolásával járó bányászati programot. Kérdés azonban, hogy eredményesek lehetnek-e a nagy nyomással szemben, hiszen a közelmúltban már néhány temető kerítését eldózerolták, az út menti fákat kivágták. A fizikai és pszichológiai nyomás egyre fokozódik; félő, hogy bizonyos ponton túl visszafordíthatatlanná válik a folyamat.
Mit lehet tenni, és tesz-e valaki a nagyra törő, de kivételes környezeti és kulturális pusztítással fenyegető, nyíltan és burkoltan nyomuló program ellen? Széles körű összefogásra van szükség. A környezetvédők tiltakozásáról már többször esett szó e lap hasábjain. Keveset hallhatott azonban a magyar közönség az évek óta tartó, 2002-től egyre erélyesebb műemlékvédelmi és régészeti akciókról. A tiltakozó mozgalom vezéralakja Ioan Piso régészprofesszor, aki egyben a kolozsvári Történelmi Múzeum igazgatója. Kivételes bátorsággal és megkérdőjelezhetetlen szakmai tekintéllyel elemez, tájékoztat, vitázik és érvel. A tiltakozási mozgalomba hazai és külföldi tudósok kapcsolódtak be, a Román Tudományos Akadémia is elítélte a tervet, és annak átgondolására szólította fel a kormányt. Alföldy Géza professzor, a heidelbergi egyetem tanára aláírásgyűjtő mozgalom élére állt. A tiltakozáshoz 2003 nyaráig 1039 régész, ókortörténész, muzeológus és műemlékvédő szakember csatlakozott világszerte. Alföldy professzor, aki a Magyar Rádióban is nyilatkozott a témáról, személyes levélben kérte Románia kultuszminiszterének, Razvan Theodorescunak a közbelépését. Szeptember elején Verespatak polgármestere fordult tényekkel alátámasztott levelében a román kultuszminiszterhez. Októberben neves román tudósok aláírásával juttattak el segélykérő felhívást a hazai és a külföldi döntéshozókhoz, amely ismételten számba veszi az engedély nélküli robbantások eddig okozott kártételeit. Ugyanebben a hónapban kanadai és más országbeli résztvevőkkel tiltakozó gyalogmenet kapcsolta össze Topánfalvát (Cimpeni) és Verespatakot.
Nemzetközi szervezetek is bekapcsolódtak a tiltakozó mozgalomba. Az Icomos (az UNESCO mellett működő szakmai szervezet, a Műemlékek és Műemlékhelyek Nemzetközi Tanácsa) 2001–2002. évi beszámolójában (Heritage at Risk – Veszélyeztetett örökség) a Román Nemzeti Bizottság már beszámolt a fenyegető veszedelemről. 2002 decemberében az Icomos közgyűlése tárgyalta Verespatak ügyét, és kemény hangú határozatot hozva felkérte az összes romániai és külföldi szervezetet, döntéshozót e fontos régészeti és műemléki helyszín megőrzésére, az idevonatkozó törvények és szabályzatok gondos betartására. Az idén nyáron az UNESCO helyettes főigazgatója levélben támogatta Rosia Montana polgármesterét tiltakozásában. Adrian Nastase román miniszterelnök nyilatkozatában arról biztosította a helybelieket, hogy miniszterelnöksége idején semmilyen visszafordíthatatlan változás nem történik. A kísérletinek nevezett robbantásokkal azonban ez sajnos mégis bekövetkezett. Mindennek hatására az Icomos október utolsó napjaiban a zimbabwei Victoria Fallsban tartott közgyűlésén e sorok írójának kezdeményezésére ismételten napirendre tűzte a verespataki és Alburnus Maior-i műemlékek feldúlásával fenyegető bányászati tervet. A kedvezőtlen fejlemények, illetve a késlekedő védelmi intézkedések miatt a közgyűlés határozatot hozott, amelyben ismételten kifejezi aggodalmát a küszöbönálló pusztítások miatt, a nemzeti és a nemzetközi közösség sürgős beavatkozását kéri, és felajánlja szakmai támogatását a román hatóságoknak a világ kulturális örökségéhez tartozó helyszín megmentésére.
A verespataki ókori bányatelepülés, de különösen a római tárnarendszer, illetve a benne talált és valószínűleg még benne rejlő kivételes értékű leletekkel egyedülálló együttest alkot, így akár a világörökségi rangra is méltó. Bízzunk benne, hogy a felelős kulturális hatóságok ebben a lehetőségben látják a térség hosszú távú fejlesztőerejét, és nem a néhány év alatt kimerülő, a minden értéket letaroló külszíni fejtésben, az esetleg végzetes természeti katasztrófát eredményező aranybányászatban. A nyersanyag-kitermelést megfelelő keretek között tartó, a kulturális örökség rangját és szerepét, nemkülönben térségformáló gazdasági erejét is felismerő döntés lenne igazán helyes, hosszú távon is kifizetődő, és a város, a környék lakóinak felemelkedését is jelenthetné.
A szerző egyetemi tanár, az Icomos Magyar Nemzeti Bizottsága régészeti műemlékhelyek szakbizottságának elnöke
origo.hu
30 éve nem látott hideg volt Magyarországon
