Belga bedekker

Csak az a vízágyú, csak azt tudnánk feledni… Álltunk döbbenten a brüsszeli utcán, s nem akartunk hinni a szemünknek. Az önjáró szerkezet szakasztott úgy nézett ki, mint egy tank, de még az az ormótlan fajta az első világháborúból; vagy amilyenben népünk későbbi bölcs vezére vitézkedett az állítólagos salgótarjáni páncéloscsatában. Bár az is lehet, hogy csak a létező demokráciában való csekély jártasságunk az oka, hogy korábban még nem láttunk vízágyút: mifelénk megtette a tradicionális gumibot is a snájdig lovas rendőrök kezében. Gyí, te, gyí, te, aztán rá is szorították a tüntetőket a hídra, lehetett őket gyepálni két oldalról.
Brüsszelben azonban nincs számottevő híd, az unió szimbolikus épületei előtt meg nem kanyarog egy vacak kanális sem. Ott az elégedetlenkedő kiáll a sarokra, lehetőleg feltűnő jelmezt, csiricsáré ruhát ölt, hogy jól mutasson a másnapi újságokban, aztán kifeszíti a feje fölé aktuális transzparensét. Mivel nem valószínű, hogy mondjuk a portugál gazdák vagy a finn halászok spontán arra járnak, a demonstrációt vélhetőleg éppúgy képviseleti úton kell megszervezni, mint az uniós parlamenti politizálást. Akár azt is feltételezhetjük, hogy vannak (de ha még nincsenek, akkor előbb-utóbb lesznek) a hivatásos lobbisták mintájára olyan bértüntetők, akik kifejezetten ebből élnek. Jön a megrendelés a brüsszeli diszpécserirodába: a mezőgazdasági támogatások átcsoportosítása miatt bajban van a krétai fügetermesztés, s csatolt fájlban mindjárt mellékelik is az elképzelt feliratokat. Az e célra létrehozott kicsiny brüsszeli ezermesterműhely meg, hipp-hopp, legyártja az eurokonform transzparenseket, sőt a happening színvilágát is a görög lobogó világoskék-fehér designjához igazítja. A bértüntetők pedig kellő tapasztalattal rendelkeznek már ahhoz, hogy tudják: mikor feszítik túl a húrt, mikor indulnak meg a vízágyúval felszerelt otromba rendfenntartó tankok. Tudják, mikor kell belépni az oszlopok mögé, s visszaszivárogni, ha elkotródott a menetrend szerinti járat.
Mi, magyarok garantáltan hamar hozzászokunk a brüsszeli külsőségekhez. Gyorsan alkalmazkodunk ehhez az internacionális művároshoz, amelynek ékszerdoboz főtere mindezek ellenére mintha mégis a kései identitású belga nacionalizmusról szólna. Mit kezdjünk mi a flamand–vallon ellentéttel egy mesterségesen egynemzetiségűvé faricskált országból érkezve, amelyben a gyér számú nemzetiségek is inkább asszimilálódnának, mint elkülönülnek? Hogyan is tekinthetnénk követendő osztozkodási modellnek a belga politikai módit, amikor nálunk még a százezres nagyságrendű etnikai kisebbségeknek sincsen alkotmányban foglalt országgyűlési képviseletük? Belgium számunkra több mint kaotikus – még akkor is, ha az abnormálissá dagadt méretű eurokrata kolóniáktól eltekintünk. Mintha a parlamenti demokrácia harsány paródiája volna, hogy egyszerre nyílnak elképesztő lehetőségek az ultranacionalizmus és az ultraliberalizmus előtt. A brüsszeli szabadosság persze nem mérhető a németalföldihez, a túlhajtott nemzeti öntudatról pedig (noha a mi közhelyekből építkező politológusaink még mindig a „hová álljanak a belgák?” avas poénjánál tartanak) némi képet nyerhetünk, ha békés kívülálló járókelőként egy belga–holland barátságos futballmeccs délutánján kíséreljük meg felfedezni Európa hivatalos fővárosát. Ha csekély tapasztalataink folytán nem tudjuk is, milyen lehet a grozniji korzó vagy egy tifliszi vasárnap Sevardnadze után, a benelux belháborúk e belvárosi utcai csatáiból némi fogalmat nyerhetünk róla.
Téved persze, aki a belgákat zavaros fejű népségnek gondolja, akiknek a legfőbb hivatásuk, hogy kosztot és kvártélyt adjanak kis és nagy európai nemzetek diplomatáinak. Hamis képet vetít maga elé az is, aki csupa Poirot felügyelőként képzeli el ezt a nációt, amelynek tagjaiban egy bőrbe van varrva a cinikus világfi meg a reménytelen provincializmus. Belgium talán valaha provinciális volt Angliához, Németországhoz s főként Franciaországhoz viszonyítva, ám mára ennek semmi értelme. Kevés a nyoma a viszonylag szolid gyarmattartó múltnak is (jóllehet Kongót azért hiba volna alábecsülni). Belgium kihozta a maximumot köztes földrajzi és történelmi helyzetéből. Nem igazán frusztrált amiatt, hogy többször is áttiportak rajta a németek, s mind kevésbé gazsulál Párizsnak is. A gazdagsága kézzelfogható, de nem bántóan hivalkodó. Jó érzékkel emelt ki a múltból néhány remekül eurósítható szimbólumot a művészi szempontból jelentéktelen Manneken Pistől a kétszínű belga csokoládéig; sörei és ügyesen honosított gasztronómiai kvalitásai pedig kifinomult kulináris ízlésről tanúskodnak.
Brüsszel azonban néhány nagyvonalú jelképes épülete és városrészlete ellenére is felduzzadt európai kisváros – igazából talán hárítja is magától a valódi metropolislétet. Jobb megbarátkozni vele vízágyústul és fűtött étteremutcástul, mint fensőbbségesen fitymálni: elvégre hazajárunk majd ide. Az a helyes, ha tudjuk Brüsszelben, hova álljunk.