Adjuk meg a császárnak, ami a császáré. Adjuk meg tehát az aktualitásnak, hogy Mikulás – tessék csak a dátumra pillantani, épp december 6-a – Miklós-nap van, és lépjünk rajta túl, aminő gyorsan csak lehet, merthogy engem most más érdekel. Egy öreg cimbora szokta mondani törzshelyemen, hogy „engem csak a majom érdekel”. Engem nem a majom, hanem inkább a majomtalan sziget. A Survivor.
Megvolt az első töményebb erotika, Szilárd és a lágy hölgy egy éjszaka erejéig egymásra lelt, tehát a dramaturgiai normák szerint közeledünk a végkifejlethez. Még néhány hét, és megtudhatjuk, ki élte túl, avagy pontosabban fogalmazva, ki nyert. Halott egy szál se. Stohl Buci nem Shakespeare, de hátrébb az iróniával, hát még a cinizmussal. Aki lebukik a hullámok alá, és könnyűbulvárkodik – bizony-bizony, könnyűbulvár lettem –, nos, tehát egy efféle személy ne szúrjon tőrt a rokon szakma hátába. Sokan a könnyűbulvárok közül megpróbálunk mélymerülőnek látszani akkor, amikor sűrűsödik körülöttünk a sodor. Ha a bulvár által valami miatt egyszer csak könnyűnek találtatunk, áldozatként így sopánkodunk: én amúgy mély víz vagyok. Mély víz vagyok. Jómagam nem kívánok kettős játékot űzni, s úgy kritizálni a valóságshow-t, mintha nem vettem volna benne részt. Igaz, amiben részt vettem, az nem a Survivor volt, hanem mondjam így: Elvarázsolt kastély. A zárt tér. És ezért tetszett.
A klasszikus valóságshow azért tetszik, mert valamiképp görbe tükröt tart a fogyasztói társadalom, a jóléti társadalom elé. A luxuskarantén engem a plazák kerengőire, belső tereire, hangulatmegvilágított enteriőrjeire emlékeztet. A multiplex-feelingre, mely mozitlanul és kukoricapattogatlanul zár átmenetileg társasággá tömérdek szinglit a kiváló képminőség és dolby sorround jegyében. A kastélyszerű valóságshow tehát torzítva, sarkítva és csúsztatva bár, de Chaplin óta modern – s Huxley óta még annál is modernebb – világról tudósít, mondhatnók, azt görbíti mosolyhídként önmagába vissza. Nem így a nyílt színi valóságshow.
A nyílt színi valóságshow a fogyasztói, jóléti társadalom sötétebbik, perverz énjét bontja ki a habos piskótából, s ez a perverz én a veszélyeztetettséghez való ragaszkodás joga. Jus primae noctis? Az első éjszaka joga? Valaha ehhez a joghoz ragaszkodtak a földesurak. Most a Föld uraiként mi a rettegés, a veszélyeztetettség jogához próbálunk ragaszkodni elszánt görccsel. Mindent megteszünk azért, hogy fel ne tűnjék, már régóta mi vagyunk a szörny. Tőlünk kell rettegni. A természetnek kell az embert túlélnie.
A tengereken, kameratávolon túl s lőtávon belül folyik a nagy Survivor. A tenger halai megpróbálják túlélni az iparszerű halászatot. A Newsweek 2003. július 14-i számát a legkevésbé sem könnyűbulváros kékség mögül a következő mondat ékíti: „Vajon kipusztulnak az óceánok? A nagy halak ötven százaléka már eltűnt.” A tömegesen irtott bálnák és delfinek mellett a tőkehalak, de némely cápaféleségek is a kihalás szélére jutottak. Kevés esélyük van túlélni az embert. Ehhez képest a világméretű Survivor a Cápa című horrorfilm újabb és újabb epizódjait forgatja. Cápa 1., Cápa 2., s a fenti Newsweek számról az egyik magyar bulvárlapban tudósító újságíró is így fejezi be cikkét: „Az ember kicsi, a természettel pedig nem ajánlatos ujjat húzni.” Miután tehát kiirtottuk az óceán halainak ötven százalékát, még mindig nekünk kell félnünk. Az ember kicsi, a természet végtelen és félelmetes. Ez a Survivor. Természetesedni. Obszcén arché. Neander-völgyi pornográfia. Egy gorilláról véletlenül se saját felelősségünk, a kongói őserdők pusztítása, a dzsungelhúsválság, főemlős társaink ember általi végveszélyeztetettsége jusson eszünkbe, hanem inkább King Kong. A hüllőkről ne a veszélyeztetett kígyók, leguánok és kajmánok jussanak eszünkbe, hanem Godzilla és a Jurassic Park. Az emberiség természetesdivel fényezi magát. Odüsszeusz és Pilátus egyesül benne: senki se tette, ártatlan vagyok, mosom kezeim.
Ártatlan vagyok, mert közel a Bermuda-háromszöghöz vár rám egy mosolysziget. Mosolyszünet. Az idillkeltés manapság: manipuláció. Valójában az emberi civilizáció a természet globális léptékű Bermuda-háromszöge, színházi süllyesztője, mely egész élőhelyeket, egész hegyeket, egész völgyeket ránt a mélybe. Ilyen körülmények közt bűn azt sugallni, mintha menekülhetnénk valahová, mintha volna robinsoni típusú kiút a valóság csapdájából. Ilyen körülmények közt önáltatás azzal hitegetni magunkat, hogy van még hely. Tétre, helyre, befutóra? Nincs hely. És rohanvást a végzet felé egyre nagyobb a tét.
origo.hu
30 éve nem látott hideg volt Magyarországon
