Mesél a Mackó

Vidéken ma is népszerűek a ragadványnevek. Hasznosak is ott, ahol sok a hasonló nevű ember. Nálunk, a falumban előfordult, hogy öt Kovács Ferenc is létezett, de legtöbbször a Vargák vezettek. Ezért volt Kis-Varga, Nagy-Varga, Kincses-Varga, Templom-Varga, már öregapáikat is így különböztették meg, bár az új generáció nem viselte magán a név jellegzetességét, a Kis-Varga unokája sudár termetűvé cseperedett, a templom Vargái meg sosem jártak templomba.
Ez arról jutott eszembe, hogy engem is évek óta Mackónak hívnak. Vagy inkább becéznek, pedig nincs cammogó járásom, nem ógok-mógok. „Mackóka!” – bújnak hozzám a keresztgyerekeim, ha meglátogatnak olykor, és ajándékképpen játék mackót hoznak. Elmondom hát mackóságom történetét.
Negyven esztendeje is elmúlt már annak, amikor egyszer ifjú riporter koromban ellátogattam az állatkertbe. Másnap meséltem róla a szerkesztőségben. És persze kicsit túloztam is, amikor azt mondtam, hogy az egyik újszülött medvebocsot nekem adták. Két bocsa született a mackómamának, de az egyiket az állatorvos nem tartotta életképesnek. Én azonban vállaltam a felnevelését. Hazavittem.
Néhány nap múlva megkérdezte az egyik kollégám: „Az ám, hogy van a bocs? Megtartottad?” „Mi az hogy megtartottam! Nevelem. Már kibátorkodtam vele az utcára is. A múltkor kimentünk a ligetbe” – hazudtam.
Ezt követően mindennap feltette valaki a mackó hogyléte felől érdeklődő kérdést. Később már nem lehetett egyszerűen elütni egy sablonos válasszal, mert megszaporodott a kíváncsiskodók serege. Kérdezték, mit eszik. Mit szeret a legjobban? Szobatiszta-e, vagy sétáltatni kell, mint a kutyákat szokás? Aztán mivel tölti egész nap az idejét?
Szerettem volna kitérni a válaszadás elől, de nem lehetett. Egyszer azt hazudtam, hogy gyengélkedik. Ajánlottak egy jó nevű állatorvost meg különböző kúrákat. Össz-szerkesztőségi üggyé vált a mackóm. Annyira, hogy már engem is Mackónak kezdtek hívni. És elvárták, hogy mindennap beszámoljak az életéről, mozgásáról, hogylétéről. „Ma délelőtt hová vitted a bocsikát?” S én szemrebbenés nélkül hazudtam: „A Földművelésügyi Minisztériumban jártunk. Amíg felmentem a sajtóosztályra, a macit lent hagytam az előcsarnokban. Tudjátok, mire vetemedett? Beugrott a páternoszter egyik fülkéjébe, s le-fel járt az örökmozgóval. Ezt nagyon kedveli. Lehet, hogy holnap is oda megyek vele…”
Most érzem csak, hogy milyen csodálatos volt az én életem is az áltatás idején. Mentem az utcán, néztem a tülekedő forgalmat, beleképzeltem a csodálkozó mackót, amint szájtátva figyeli a villamosokat, buszokat. És az a sok csillogó kirakat. És az egész világ körülöttünk! Hát nem megfoghatatlan csoda egy árva bocs szemével nézve? Soha meg nem történt esetek kitalálása! Olykor úgy éreztem, én magam is egy bocs vagyok csupán. Az ő szemével kezdtem látni a világot, közelebb fészkelődött szívemhez a jóság, s a bosszúság se volt annyira keserű. Utaztam a villamoson, felszálltam a buszra, s néha úgy éreztem, őserdők csendje leng körül. Rikkantani lett volna kedvem.
Voltak kínos perceim is. Gyulay Zoli kollégám egyszer megkérdezte, hol jártam, ő a gyerekeivel egész délelőtt a Petőfi-szobor környékén várt. Ja? Aznap a Duna túlsó oldalán kószáltunk önfeledten, a bocsom a sirályokat bámulta. Imádja a sirályokat.
Aztán bekövetkezett az elválás szomorú pillanata. Egy őszi napon Ruffy Péter kollégám és jó barátom üzenetet hagyott számomra az íróasztalon, hogy másnap délután meglátogat Ráth Károly fotóssal, nagy, kétoldalas riportot készít a mackóról az egyik képeslapnak. Hogyan úszszam meg a leleplezést? Ezen tűnődtem egész éjjel. Aztán megtaláltam a megoldást. Ha majd csöngetnek, nem nyitok ajtót, sőt nem is leszek otthon. Egy kartonpapírra írtam, és az ajtóra függesztettem az üzenetet:
„Kedves Barátom! A mackót visszavittem az állatkertbe. Jobb helye lesz ott. Ölel barátod, Mackó!”
Csak egyszer csöngettek, aztán elmentek. De én azóta szegényebb lettem. Nem csak a naponta kitalált mesék elmaradása miatt. Boldogult Mackó-életemet is siratom…