(miért restaurálják Lenint…)

Én nem tudom, hogy az a megosztottság és kibékíthetetlenség, amely minden eddiginél nagyobb mértékben jellemző a magyar társadalomra, a politikán és a pártok elkötelezett hívein, értelmiségi holdudvarán túl a populációt és annak teljesítőképességét degradáló módon érinti-e. A kérdést úgy is feltehetjük, okoz-e kárt, és ha igen, mekkora kárt okoz Magyarországnak a különböző politikai csoportosulások állandó ellentéte, a kíméletlenséggel és heves indulatokkal teli légkör, a küzdelem észrevehető elaljasodása, amely túlterjed a politikán, deformálja a sajtót, befolyásolja a magas- és tömegkultúrát, a népességet a gyanakvás és gyűlölködés csapdájába csalva.
Aligha véletlen, hogy e kérdés megfogalmazása közben az elaljasodás, a deformál és a csapda kifejezéseket használtam, mintegy eleve feltételezve, hogy a kár nagy, szinte jóvátehetetlen. Ez a vallásháború a szabad vélemény formálás lehetőségének első pillanatától kezdve egyik okozója késlekedésünknek, nyomott hangulatunknak, s a választóközönség döntéseiben mutatkozó (ugyancsak káros) hektikusságnak, amely négyévenként eredményez más-más modus vivendit, és az egész országra kiterjeszkedő változó szokás- és értékrendet.
1604-ben I. Jakab, Anglia királya így szólt a parlamentben a torzsalkodókhoz: „Mindkét oldal elveti a nyakasságot, és minden dolgok tökéletességének helyén, középen találkozunk”. Jelenleg, hazánkban a tökéletességnek eme helye nem lelhető fel. Illetve a különböző pártok tudják ugyan, hogy leginkább „középről” lehet választásokat nyerni, de ezzel ki is merül a tökéletességre vonatkozó igényük. Ugyanis középütt szakadék van, amelyen lehetetlennek tetszik átkelni, amelyen sem Deák Ferenc testén, sem a köztársaság eszméjén át nem vezet út, a találkozás pedig a semmi fölött – szárnyak nélkül – lehetetlen. Szárnyalásról pedig szó sincs. Az MSZP választási győzelmével az egész közélet földhöz ragadt.
A fent említett Jakab uralkodó volt, s így mintegy felülről terelte volna az acsarkodókat, szélsőségeseket a tökéletes közép felé. Alulról csak behódolni lehet, engedelmeskedni, engedni a hatalmon lévőknek, vagy – kevés eséllyel – szembeszegülni velük. Árokbetemetési óhaj esetén csakis az uralkodó elit teheti meg az első lépéseket, gyakorolhat gesztusokat, ugyanis az ellenzéknek nincs gesztusképző lehetősége; szerepét, létezésének értelmét, feladatát a neve jelöli meg. Őfelsége ellenzéke például csak mindig külső veszedelem és fenyegetés esetén gyakorolta a behódolással nem azonos együttműködés gesztusát.
A kárt Magyarországnak tehát nem a nyakas ellenzék okozza. Igen alapos elemzést igényelne: hol van a gyűlölet eredendő forrása, amely az elmúlt tizennégy esztendőben folyammá dagadt. Vízválasztónak tekinthetjük 1989-et vagy 1990-et, ahonnan a jobb-, a polgári-, a konzervatív oldal felé folynak a vizek? Tegyünk fel újra egy kérdést: volt-e vallásháború Magyarországon a létező szocializmus idején? Dehogy. Népfront volt, kiegyezés, a végén egy kis fűszerrel, a demokratikus ellenzékkel. A Kádár-kori kiegyezés örök békéjének a demokrácia térnyerése vetett véget. A vita alaptárgya pedig az ellenzék és az egypárt viszonya volt, s a rendszerváltozás mikéntje, amelynek során úgy látszott természetesnek, hogy a párt fokról fokra elveszíti az életre gyakorolt korlátlan befolyását és hatalmát. Hogy nem így történt, abban az SZDSZ-nek és a sajtónak döntő szerepe van. Tehát a gyűlölet forrása a baloldalon keresendő. A „vallásháborúknak”, Jakab intése ellenére, soha sincs végük.
Lenint nemrégiben kivették koporsójából és mauzóleumából. Lenin elvtárs új ruhát kap. Oszló testének folytonossági hiányait pótolják. Fizikuma restauráción esik át, mielőtt szokott helyére visszatérne. Valamilyen (talán üzleti?) szempontból szükség van rá. Eljön talán az az idő, amikor múmiáját privatizálják? A piacgazdaság része lesz, de azért a halhatatlan népbarát Lenin marad? A maffia vagy a KGB gondozza tovább?
Hogy mi miféle mauzóleumban élünk örökölt sérelmeinkkel és gyűlölködéseinkkel, én nem tudom…