Nekünk Mohács kell?

„A szászok sisakjai annyira megtetszettek a kunoknak, hogy nem akartak bíbelődni a lecsatolásukkal; ha nem tudták sebtében megkaparintani, akkor a sisakkal együtt lecsapták a fejet is… Valami száz lengyel fejet kezdtek kiszedni a sisakokból. Rudolf királynak elpárolgott a jókedve, amint ott állt a sátor előtt, s a kunok a lába elé, a fűre kezdték hajigálni a fejeket… de igyekezett a kunoknak kegyesen és jóságosan köszönetet mondani a fáradozásukért” – mesél nagy átéléssel a Rímes krónika névtelen szerzője a morvamezei csatáról, amelyben a német Rudolf király a magyarok segítségével morzsolta föl a cseh Ottokár seregét. A kunokhoz hasonlóan korábban a magyarok is lehámoztak s kopjára tűztek néhány teuton meg frank koponyát, míg a nyugati harcosok szemében a nomád rablókból lassan hatékonyabb, kiszámíthatóbb, lojálisabb katonák lettek. Ám a Hermann Róbert szerkesztette magyar hadtörténeti tanulmánygyűjtemény a legkevésbé az ősmagyar harci szellem megszelídüléséről és „európai integrációjáról”, avagy a türk katonai hagyomány továbbéléséről ad képet. Sokkal többet tesz: lándzsával megy a legmakacsabb történelmi berögződöttségek ellen.
A teljes hazai hadtörténetben tallózó, a kalandozások korától a Don-kanyarig ívelő csataelemzések két szélsőséges felfogással igyekeznek leszámolni: a nemzeti romantikával, amely szerint a magyar hősies, legyőzhetetlen turáni katonanép, csak az idegen elnyomás törte meg világhódító lendületét; és a keserű-kétkedővel, amely szerint történelmünk nem más, mint 1100 év kudarctörténet. A sorsdöntő ütközeteinket újragondoló szakszerű, szikáran tárgyilagos szemléletű harcászati áttekintések valóban segíthetnek túllépni a magyar közgondolkodásba égett vereségtudaton, egyszersmind az önképünket összezavaró mesterséges mítoszokon. Lehet például úgy írni a kenyérmezei csatáról, hogy minden deheroizáló szándéktól és olcsó szkepszistől mentesen kiderüljön: Kinizsiék katonai nagysága ellenére az abszolút túlerőben lévő török–havasalföldi sereg veresége csupán egyetlen paraszthajszálon múlott.
A nándorfehérvári diadalról, a mohácsi pusztulásról vagy Eger ostromáról olvasva mégsem fojthatjuk el magunkban a dühöt: fatális ténynek tetszik, hogy történelmünk legtöbb tragikus fordulópontjához elsősorban saját politikai felelőtlenségünk, közömbösségünk és tökéletes megosztottságunk vezetett. Ökölbe szorul a kezünk, ha azt olvassuk, hogy annak a Hunyadinak, aki néhány hét alatt lesöpörte a Konstantinápolyt elfoglaló II. Mehmed szultánt hadával együtt, ostoba királyoknak és fásult nemeseknek kellett rimánkodnia az ország védelméért. Vagy hogy szegény II. Lajosunk többször lovagolt ki magára hagyatva a hadak gyülekezőhelyére, míg végre összegyűlt annyi katona, amennyi éppen elegendő volt a mohácsi csata elvesztéséhez. És hogy Dobóék a fejük tetejére is állhattak, sem az ostrom előtt, sem utána semmiféle anyagi segítséget nem kaptak a vár helyreállításához vagy a katonák felfegyverzéséhez. (Az öt szabad királyi város például, amelynek védelmét is ellátta közvetve az egri végvár, 101 [!] harcost küldött támogatásul.) Eger el is esett annak rendje és módja szerint néhány évtized múltán.
Mindennek ellenére a magyar hadtörténet a mai lovagi tornák résztvevőinek is tartogat hőstörténeteket, megszívlelendő tanulságokat és különösen stratégiai tanácsokat. A kötet nyomatékosítja: nekünk nem feltétlenül Mohács kell, s korántsem biztos, hogy a magyar, mint Ady mondotta, „veréshez szokott fajta”.
(Fegyvert s vitézt… A magyar hadtörténet nagy csatái. Szerk.: Hermann Róbert. Corvina Kiadó, Budapest, 2003. Ára: 3300 forint)