Técsői varjak

Kétezer novemberét írjuk, amikor megáll a házunk előtt Ferenc atya Ladája. Kofferek az előszobában, gombóc a torkomban. Még mindig nem késő, még megmondhatom, hogy nem megyek sehová, de hallgatok. A szomszédok részvétteljes tekintetétől kísérve beülök a kocsiba. A kónyai kopjafánál elmondunk egy miatyánkot, nekem van egy külön kérdésem is. Valahogy így hangzik: „Uramisten, szerinted normális vagyok?” Debrecen után megadom magam: odamegyek, méghozzá önként, bár nagy a kísértés, hogy azt mondjam, forduljunk viszsza. Gregorián énekeket hallgatunk, közben a kilométerek vészesen fogynak. Az útszéli tábla jelzi: Tiszabecs egy kilométer. Talán a magyar határőr visszazavar. De nem, rám sem fütyül.
Átgördülünk a senki földjére. Meglátom az első tányérsapkát, még egy gombóc a torkomba. Ferenc atya rutinosan intézkedik, és már odaát, az öreg Tisza-hídon kerülgetjük a gödröket. Nem mindig sikerül. Nyekk, puff! Isten hozott Kárpátalján! – mondja atyám és mosolyog. Én az enyémekre gondolok, eszembe jut a gittegylet, a barátaim, a puha fészek és minden, amit otthagytam. Most válaszolok a Kónyán feltett kérdésemre: „Nem vagyok normális, Uram.” Szürke utcák, szürke házak, itt-ott pislákoló fények, vigasztalan minden. Késő éjszaka érkezünk meg Técsőre. Kihúzzuk a kurátort az ágyból, és beszállásolunk a plébániára. Haza! Csak még egyszer haza innen! És azzal a gondolattal alszom el, hogy reggel hazamegyek. Álmomban tanítok. Az iskolámban vagyok, kiveszem a tartóból a naplót, bemegyek az osztályba, és nem tudom, milyen órám van. Nem készültem, izzadok kínomban, a gyerekek várakozóan néznek, én pedig állok, mint szamár a hegyen. Ilyen nincs, riadok fel bosszúsan. Mire felfogom, hogy csak rossz álom volt, felébredek.
Reggel ismerkedés a Karitász munkatársaival, és ugrás a mély vízbe. Segély-, élelmiszerosztás. Az élelmiszer errefelé „produkt”. És jönnek, jönnek sorban. Én a rizst teszem az ócska szatyrokba. Egy idős bácsi sírva fakad. „Ide jutottunk” – mondja, és csorog a könnye. Vele sírunk mi is. Délben ebédeltetünk. Hetven éhes gyerek eszi jóízűen az egyszerű ebédet. Vitalij leteszi a kanalat.
– Nem kell? – csodálkozom.
– Dee, keell – nyújtja szlávosan a szavakat. – Csak nem mászik.
– Mi nem mászik? – hüledezem.
– Hát a kaja lefele.
És mutatja is. Még mindig nem értem, amikor Ira elmagyarázza, hogy a kisfiúnak gyomorszűkülete van, ezért gyakran tart szünetet evés közben. Ebéd után magyarórára jön Kati-Kátya, Sanyi-Szása, és mondják, hogy „nem kinyílik az ajto”. Kezdem érteni, miért nem boldogulnak ezek a szláv nyelvi környezetben élő gyerekek a magyarországi iskolákban. Azon töröm a fejem, honnan kérjek munkafüzeteket. Riasztom a kollégákat, mit gyűjtsenek be, mire hazamegyek. Este az idősek mesélnek. Horror. Emlegetik Trianont, a Tisza mentén kettészakított településeket, az 1945 utáni Szolyvát, a gulágot és a folytonos rettegést. Mesélnek, én pedig elfelejtem, hogy haza akartam menni. Nemcsak a magyarok, hanem a ruszinok, románok, szlovákok, németek, ukránok is bekerültek a nagy turmixgépbe. Gyártották a veszteséges termékeket, épültek a falanszterházak (ma fantomházak). Megszokták, hogy „gyezsurálnak”, és általában gyakran ragoznak orosz szavakat magyarul. Elbeszéléseikből iskolapéldát kapunk arra, miképp lehet népeket demoralizálni a szocializmus nevében.
Első utam Kerekhegyre felér egy Dakar-ralival. Jobban járnánk, ha a kukoricásban bukdácsolnánk – mondom atyámnak, és majdnem elharapom a nyelvem. A patinás kis templom télen-nyáron olyan hideg, hogy akár hűtőházként is üzemelhetne. A mise kétnyelvű, áthat az áhítat, és elősettenkedik a már elfelejtett isiászom. Másnap nem tudok felkelni.
Karácsonyra hazamegyek, mindenki kap feladatot, mit gyűjtsön össze. Mesélek egy Afganisztánt megjárt magyar férfiról, viszek rajzot tőle, és észre sem veszem, hogy már rutinosan koldulok.
– Csak nem akarsz visszamenni? Hülye vagy? – kérdezik.
– Hülye vagyok és visszamegyek – válaszolom.
2001. március 4. Hajnalban csöng a telefon. A huszti kurátor kérdezi, van-e Técsőn víz. Álmosan botorkálok a csaphoz, megnyitom, persze hogy nincs. Nincs, válaszolom dühösen, mert fel nem foghatom, miért érdekli korán reggel, hogy van-e nálunk víz. Visszafekszem, a másik oldalamra fordulok, de megette a fene, elillant az álom. Csak nem árvízre gondolt, ugrom fel, és az ablakhoz futok. Az utcán lábszárig ér a Tisza. Jézus Mária! Egy fiatalasszony hatalmas gumicsizmában, nyakában a kisfia, futva menekül. „Riba!” (hal) – kiált boldogan a kicsi, és futnak az életükért. A reformátusok félreverik a harangot. Átszakadt a Tisza gátja. A vízszint egy méter fölé emelkedik, gáz nincs, víz nincs, villany még van. A Kossuth rádió bemondja, hogy Técsőn az emberek fákra és háztetőkre menekülnek, magyar helikopterek segítenek a mentésben. Alattam félelmetesen morajlik a víz. Visz mindent. Pánikba esem, felkapom az útlevelemet, a teraszon várom a helikoptert. Piros-fehér-zöld fénycsóva jelzi, hogy itt vannak.
Aztán visszahúzódik a víz, és marad a holdbéli táj. Ivóvizet, kenyeret osztunk. A kis öreg házak megadták magukat, letérdeltek. Szükségünk van takarókra, meleg ruhákra, ezért amint lehet, hazamegyünk Ferenc atyával. A határőr csodálkozik az atya gumicsizmáján. „Ott, ahonnan jöttünk, ez a divat” – mondja, és szomorúan mosolyog. Holtfáradt. Koldulni megyünk.
Kerekhegy megközelíthetetlen. Mi lehet ott! Hiszen árvíz nélkül is egy Kerekhegy a szegénység mértékegysége.
Magyarország kitett magáért. Megjött Dalma aszszony, jönnek az osztrák, belga, svájci szeretetszolgálatok. Mindenki segít.
A szocialista nagyipar összeomlott. Kárpátaljának végképp betette az ajtót a vadkapitalizmus. Nincs munka, nincs pénz, mit tehetnének mást, elmennek „Magyarba” „ukránnak”. Csakhogy a Kárpátok koszorúját nem vihetik magukkal a nagy kockás táskában, anélkül pedig elpusztul az ember lelke. Így aztán sokan maradnak.
Ami pedig a jó szomszédságot illeti, én magamnak sem kívánnék jobb szomszédot, mint amilyen Magyarországnak Ukrajna. Felkínálja baráti jobbját és jó szándékát. El kell fogadni.
Soha, egyetlen szomszédos ország magyarlakta városában sem történt meg velem, hogy a bolti eladó keresett egy magyart, aki segít neki megérteni, mit szeretnék vásárolni. Látványosan szegényedő orosz szókincsem mellett gyakran szólalok meg magyarul. Ezért soha, sehol nem ért hátrány.
Van egy koldusom. Úgy énekel, mint Pavarotti. „Goszpogyi pamiluj!” Sokan későn vagy egyáltalán nem jönnek rá, hogy tulajdonképpen mindannyian koldusok vagyunk, s ha kérünk, adatik nekünk barátság is, jóakarat is, békesség is.
A munkácsi római katolikus egyházmegyének magyar a püspöke. Évente több fiatal papot szentelnek fel, akik szinte minden itteni nemzetiség nyelvét beszélik. Felszenteléskor az oltár előtt fekve „meghalnak” a világ számára, hogy Istent és az embereket szolgálják. Itt, ha a rendőr megállítja a papot, arra kéri, hogy áldja meg. Tisztelik Isten szolgáját, pedig errefelé ötven évig harang sem szólhatott.
Az idén a ferences misszió is kapott egy fiatal papot segítségként. Misézik, keresztel, esket, hittant tanít, kevés szabad idejében görög, latin, héber nyelvű bibliafordításokat elemez, hasonlít össze. Ha időnk engedi, Dosztojevszkijről és Szolzsenyicinről beszélgetünk. Kurátorunk fia kispap, Egerben tanul. Haza fog jönni. Haza, mondom, mert hát nekem ne lenne hazám? Kettő is van.
Hol van már az a novemberi nap, amikor vissza akartam fordulni!
Ezerarcú vagy, Kárpátalja. Ha felbosszantanak a técsői varjak éktelen károgásukkal, másnap Kerekhegyen madarak ezrei trilláznak. Nyitom a csapot, nincs víz. Hogy az a … De máris elhallgatok, mert ezer tiszta vizű forrásodból adsz vizet. Ezer nyelven érteted meg magad a világgal, és ha vendéget fogadsz, kiteszed a szíved is az asztalra.
Élt Assisiben egy gazdag ifjú, aki a pompát és a kényelmet feladva a szegények pártfogója lett. Aki egy szép fát szebbnek tartott egy palotánál, és zenekarok helyett a madarak koncertjét hallgatta. „Isten bolondja” – mondták. Most, nyolcszáz év múltán itt, Kárpátalján is megtaláljuk a követőit, akik ma is hirdetik, hogy a gazdagság és a pompa mulandó. Sokkal fontosabb, hogy szeressük és segítsük egymást.