Egy adott ország népesedési folyamatainak alakulását első megközelítésben a termékenységgel és az elhalálozással öszszefüggő adatok alapján szokták vizsgálni. Ám a jövőre nézve figyelemre méltó, hogy miként befolyásolhatja mindezt a nemzetközi vándorlás – vélekedik Tóth Pál Péter, a Központi Statisztikai Hivatal Népességtudományi Intézetének tudományos tanácsadója. Néhány hónap múlva, az európai uniós tagság által még szabadabban mozoghatunk, s bizonyos korlátokat magunk mögött hagyhatunk. Így talán nem érdektelen ebben az összefüggésben a Kárpát-medence és ezen belül Magyarország első nyolcszáz évére viszszapillantani – javasolja a kutató. Annál inkább – teszi hozzá –, mert a demográfiai folyamatok soha nem előzmények nélkül változnak és sohasem függetleníthetők a korábbi évszázadok jellemzőitől.
A magyar népesség számának és öszszetételének alakulása szempontjából meghatározó körülmény, hogy a magyar nép egymás mellé sodródott néptöredékek egyesüléséből született és a későbbi évszázadok során újabbakat is magába szívott. (Ezért használták Hóman Bálint és Szegfű Gyula a keverék nép elnevezést.) Igaz ugyanakkor, hogy ez a keverék nép a IX. század második felében már szoros etnikai közösséget alkotott. A Kárpát-medence birtokba vétele nem járt együtt a már itt élő népek kiirtásával, tudatos vagy erőszakos beolvasztásával. (A Kárpátok folyóvölgyeiben élő szlávok például zavartalanul folytatták korábbi életmódjukat.)
Mai fogalmaink szerint bevándorlóknak nevezzük azokat a jövevényeket, vendégeket, akiknek Szent István királyunk fontos szerepet szánt hazánk erősítésében és a népességének gyarapításában. Fiának, Imre hercegnek írt intelmeiben is figyelmezteti őt, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsa, mert „az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő”. A honfoglaló magyarok száma a kutatók szerint 450-500 ezer fő lehetett, amely a fenti szemléletnek köszönhetően a honfoglalás utáni két évszázad alatt mintegy kétszázezer fővel gyarapodott. Idetartoztak a már itt élő népek utódjai és a már említett „vendégek”, a különböző időszakokban befogadott, letelepített néptöredékek, népcsoportok tagjai és utódjai. Nemcsak a lakosság megnövekedett számában bizonyult hasznosnak a tolerancia, hanem abban is, hogy a különböző munkakultúrák, szokások gazdagították, színesítették az itt élők társadalmát. E keveredés folytán a Kárpát-medencében élő népesség száma a XII. század végére elérhette az 1,8-2,2 milliót. A természetes növekedés a XIII. század közepére sajnos megtorpant. Mi több: a járványok, éhínségek, háborúskodások és az 1241-es tatárjárás után bekövetkezett az első népesedési katasztrófa. S bár német, vallon, olasz s más telepeseket hívtak be a kihalt területekre, a pusztítás oly súlyos volt, hogy több mint száz évbe tellett, míg az ország lakossága ismét elérte a kétmilliót.
Újabb kétszázötven-háromszáz esztendő is eltelt, míg jelentős javulás történt: 1,7-1,8 millióval gyarapodott a lakosság, amelynek ekkor mintegy nyolcvan százaléka volt magyar anyanyelvű – mondja Tóth Pál Péter. Hozzátéve, hogy anyanyelvünk összekötő erejére és erősségére jellemző, hogy éppen azokon a keleti, illetve alföldi területeken tartotta magát makacsul, ahol a településeik 60 százaléka elpusztult. E rövid, biztató időszak után a török hódoltság két évszázada következett, amely a népesedés, a magyar nyelv használata szempontjából újabb mélypont. Ekkor már csak a lakosság 35-40 százaléka beszéli a magyar nyelvet, a népesség összetételében is durvák a változások. S hiába menekülnek ez időben hozzánk szerbek, horvátok, telepítenek le németeket, a magyarság Duna-völgyi történetében ez a második népesedési katasztrófa. A fejlődést évszázadokra visszaveti, a lakosság szerkezetét, öszszetételét újból szétzilálja. Erre mutat, hogy az 1780-as években a lakosságnak csupán 38 százaléka tekinthető magyar anyanyelvűnek.
Az első teljes körű népszámláláskor 1784–1787 között, Magyarország, Erdély és Horvátország népességét 8,5 millió lakosban állapítják meg. Korabeli forrásokból érzékelhető, hogy a tudósok, honatyák már ekkor is aggódva figyelték, gyarapodik vagy apad az ország népessége. Egy helyütt megjegyzik, hogy az 1879-es kolerajárvány, a nagyfokú halálozás és csekély születés miatt a külföld „pesszimistán” tekint hazánkra. Ám 1880-ban már ismét 13,7 milliós a magyar lakosság, 1900-ban pedig már 16,8 millió. Változatlanul az ország központi területein a legerősebb a számbeli erősödés, s jól követhető a nem magyar nyelvű népesség természetes asszimilációja.
Ám nem feledkezhetünk meg egy másik „érvágásról”. Az USA Bevándorlási Hivatalának kimutatásai 1871–1913 között több mint 12,8 millió magyar érkezett a monarchia területéről az Újvilágba. Egy másik adatsor szerint az 1913-at és 1990-et átívelő években 1,4 millió honfitársunk partraszállását regisztrálták. Mint Puskás Julianna könyvében utal rá (Kivándorló magyarok az Egyesült Államokban 1880–1940), nagy számban voltak közöttük olyanok (mintegy 25 százalék), akik nem telepedtek le véglegesen, hanem ide-oda vándoroltak hazájuk és az államok között. Több statisztikai forrás összehasonlító adataiból következtetve az 1871 és 1913-as időszakban az USA-ba távozók száma 1,3 millió lehetett. Az óhazába való visszatérés, amelynek célja többnyire a szinte rabszolgamunkával megszerzett dollár hazai befektetése (földvásárlás) volt, a kivándoroltak 35-40 százalékát érintette.
A boldog békeidők lezárulásakor a már ismert romboló folyamatok erősödnek meg. Az első világháborút követően csak veszteségekről beszélhetünk a halálos áldozatok, az elcsatolt országrészek lakosságának kálváriája miatt. A második világháború katonai és polgári áldozatai a személyes emberi tragédiákon túl, a későbbi népességi mutatók alakulásában is érzékelhetők. Aztán eljött az ötvenes évek Ratkó-korszaka, amelyben „szülni dicsőség volt, anyának lenni kötelesség”, ám hosszabb távon ez a kényszer sem hozhatott eredményt. A közelmúlt népesedési veszteségeihez számolandó az a kétszázezer fiatal férfi és nő vagy középkorú családos, akik az 1956-os forradalom leverése után menekültek el az országból. Természetesen az előzőekben említett történésekről sem lehetett a rendszerváltozást megelőző időkig szabadon beszélni. A vasfüggöny mögötti országokban a ki- és bevándorlás puszta felvetése is rendszerellenesnek számított. Így 1948-tól 1990-ig hazánkban sem létezett a szabad állampolgárok számára természetes mozgás. Mint Tóth Pál Péter leszögezi, a kutatók csak 1953-tól találtak hivatalos adatokat arra nézve, hogy emigránsként hányan hagyták el az országot. Így 1953-ban 135, 1954-ben 1099, 1955-ben pedig 1319 ember kivándorlásához járultak hozzá a hatóságok. S mint szó esett róla, 1956. október 23. és május 26. között kétszázezer honfitársunk szakadt el gyökereitől. A hatvanas évektől, amikor már engedélyezték a turista, illetve látogató utakat, évente 5-8 ezren maradtak külföldön. Durván számolva ez is több tízezres népességfogyást jelentett. Amit erről ma tudni lehet: 1958 és 1999 között 135 ezer magyar állampolgár hagyta el az országot.
A hetvenes évek végétől egy ellenkező folyamat is megfigyelhető. A romániai diktatúra és kisebbségi elnyomás elől való menekülés egyik lehetőségét jelentették a magyarországi névházasságok. E folyamat következményének tekinthető, hogy 1988-ban a magyar hatóságok már 12 273 személynek adtak tartózkodási engedélyt. Tény, hogy az 1987-ben, 1988-ban, 1989-ben hozzánk érkező román, majd a hazájukba való visszatérést megtagadó keletnémet állampolgárok jelentős hatást gyakoroltak a magyar hatóságok bevándorlási és menekültügyi politikájára. Az igazi szabadságot már a rendszerváltozás hozta el. A hazánkat érintő be- és kivándorlásban az 1990 és 2000 közötti évtized számos értékelhető tanulsággal szolgál. Kérdéses, hogy a bevándorlók neme, kora és foglalkozási összetétele pozitívan hathat-e hazánk demográfiai helyzetére – veti fel Tóth Pál Péter. Az említett évtizedben a 232 417 úgynevezett külföldi belépőből 107 220 volt bevándorló státusú. Többségük szívéhez közelebb áll az áttelepülő kifejezés, hiszen a második világháború utáni elcsatolt magyar területekről érkeztek. Így nyelvük, hagyományaik alapján elvileg könnyen beilleszkedhetnek a befogadó országba. Az is értelemszerű, hogy teljes egzisztenciát szeretnének teremteni. Az áttelepülők között a nők száma némileg magasabb, mint a férfiaké, s összességében életkor szerinti megoszlásuk is kedvezőnek mondható. Érdekesség, hogy a magasan kvalifikáltak, a vezető beosztásúak és a munkanélküliek, valamint az eltartottak aránya csaknem egyformán erős. A hazánkat érintő ki- és bevándorlás összehasonlításon alapuló adataiból mindenesetre úgy harminc- és ötvenezer közötti lakosság gyarapodás mutatható ki.
A közeljövőt nézve vitatott téma, hogy hazánk uniós tagsága mennyiben korlátozza majd a megindult pozitív folyamatokat. Ezen pedig nem kevesebb értendő, hogy miként válunk/válhatunk legjobb hagyományainkhoz illőn emberséges, önmagát is gyarapítani tudó, befogadó állammá.
origo.hu
30 éve nem látott hideg volt Magyarországon
