<iyErős képzelet szüli az okokat
(Montaigne)
Krónika ez világnak jeles dolgairól című, 1559-ben Krakkóban megjelent munkájában Székely István a 718. esztendőnél azt írja, hogy Pannónia királya megvívta „Csersz árokját”. A ferences szerzetesként induló krónikás – valaha a bibliafordító Károli Gáspár gönci lelkésztársa – elismeri, hogy a hatalmas árkot azért nevezik Csersz árkának, mert a néhai avar uralkodó építtette, ám azt már tagadja, hogy Csersz király ezen hozatott volna feleséget magának. A XVI. századi tudós krónikás által említett, körülbelül öt-hatszáz kilométer hosszú sáncárok – valójában inkább sáncrendszer – keresztülhúzódott az akkori Magyarország területének felén. A grandiózus védelmi vonal árkai és földhányásai az eltelt évszázadok alatt jórészt lekoptak vagy feltöltődtek, de azért kisebb szakaszai máig megmaradtak. Földről nézve nem mindig látjuk őket, ám légi felvételen az egykori védelmi rendszer vonalai itt-ott szépen kirajzolódnak. A mai Magyarország területén például a Duna és a Tisza között, a Tarna folyótól Dormánd irányában, egészen a Tiszáig húzódik egy szakasz. Egy másik Gödöllő felől Jászapáti felé, Tarnaszentmiklósig terjed. Ámúgy Ároktő és Jászárokszállás neve is a hajdani sáncárokra utal.
Csersz király és Délibáb
Ördögárok, avar árok, hunok árka, ördögbarázda, kakasborozda. Mind a Csörsz-árok elnevezése. Vajon ki lehetett Csörsz? Sok válasz van a kérdésre, igazi válasz tehát nincsen.
Lássunk először egy régi magyarázatot. Veit Marchthaler, az 1564-es születésű ulmi borkereskedő így számol be Csörsz árkáról.
A Tokajtól délre elterülő végtelen „rónán látható egy árok, mely azonban már nagyon be van nőve, és arról senki sem tudja biztosan megmondani, hogy ki hogyan s mi okból ásatta. A legenda úgy tartja, hogy egy király építtette, aki a Tisza vizét akarta benne elvezetni, hogy feleségül vehessen egy királylányt… (…) Ezzel szemben a krónikák arról tudósítanak, hogy a magyarok, amikor 216 ezer emberrel másodszor költöztek be Pannóniába, és elűzték az itt élő királyt, óriási tölgyeket, bükköket, köveket és gerendákat emeltek, róttak egybe országuk védőfalaként, mígnem Nagy Károly nyolcévi kemény küzdelem árán be nem vette, s a palánkot és erődfalat összezúzta. Úgy tartják, ennek az emléke volna az árok, de ez meg sem közelíti a valóságot.” A derék német kalmár húsz éven át időzött Magyarországon, s beutazta annak minden táját, Erdélyt, a Felvidéket, az Alföldet is, lám, nem hagyja egykönnyen félrevezetni magát, de magyarázattal nem szolgál. A bizonytalanság máig tart. Mondják, hogy a Csörsz (Csersz) név nem más, mint a Caesar torzított, kopott, mesés változata. Azt is állították már, hogy Csersz a honfoglaló magyarok egyik legfőbb főembere, Kurszán lett volna. Megint mások úgy vélik, hogy a Krím félsziget erődített nagy görög kereskedővárosa, Kerszon (Chersonesos) emléke lapul a Csersz név mögött. A teória hívei szerint a Levédiában, vagyis a Meótisz (Azovi-tenger) északi partvidékén letelepült magyarok nemcsak láthatták a zsidó közösségéről is nevezetes települést, de követeik és kereskedőik járhattak is benne, kazár szövetségben talán még ostromolták is a gazdag várost – történelmi léptékkel mérve nem is olyan régen, valamikor az időszámításunk szerinti VIII–IX. század fordulóján. Manapság a legtöbb kutató arra esküszik, hogy Csörsz (Csersz) a szláv csert, vagyis ördög szó megfelelője: Csörsz-árok tehát nem más, mint Ördög-árok.
A magyar népmonda avar fejedelme, Csörsz király beleszeret a longobárd uralkodó leányába, a szépséges Délibábba. Az apa adja a lányt, ám feltételt szab: a vőlegény hajón vigye haza szerelmét. A mese szerint a longobárdok akkoriban éppen Pannóniában, tehát a mai Magyarország dunántúli területein, az avarok pedig a Tiszántúl déli részén laktak. Mit tehetett a szerelmes Csörsz? Kivezényelte népét, s hatalmas csatornát építtetett, mely a Duna bal partján, a mai Szentendrével szemközt indulva nyugat–keleti irányban húzódott az északi hegyek lábánál egészen a Tiszáig, Tokaj alatt délnek fordult, s az Alföld peremvidékén lenyúlt egészen az Al-Dunáig, a mai Belgrádig. Ez légvonalban is úgy öt-hatszáz kilométer. Ráadásul a csatorna – mi nevezzük inkább sáncrendszernek – valójában hosszabb volt, hiszen a grandiózus ókori védmű sok helyütt két, sőt három párhuzamosan futó árokból állott.
Gepidák, longobárdok, avarok
Szép a legenda a gyönyörű longobárd királylányról és az avar királyról, de valami hibádzik benne. A nagy „csatorna” a Dunától indult, és meszsze-messze délkeleten a Dunához is tért vissza. Ha tényleg akarja a csodás nőt, Csörsz király nem várakozik hónapokig, évekig – míg népe körbetúrja a fél Nagyalföldet –, hanem csókra éhes arájával együtt nyomban csónakba száll, s kényelmesen lecsorog a Dunán.
Különben ezúttal is igaz, hogy a valóság merészebb, mint a képzelet. A mese a valós történelem nyomába sem érhet. Mert kik is a népmonda főszereplői? A longobárd hercegkisasszony és apja, valamint az avar király. Longobárdok és avarok. Csakhogy a valóságban harmadik főszereplő is volt: a gepidák. A helyszín stimmel: a Kárpát-medence, azon belül az egykori Pannónia (vagyis a Dunántúl) és a Nagyalföld. Az időszámításunk utáni 567. esztendőben járunk. A Dunántúlt immáron négy évtizede a germán longobárdok, a Tiszántúlt (és Erdélyt) régebb óta az ugyancsak germán gepidák uralják. Hagyományos nagy ellenfelei, engesztelhetetlen ellenségei ők egymásnak. A messze keletről érkező avarok csak mostanában tűntek fel, gyors lovaikon még a Kárpát hegyláncain kívül keringnek, de nagyon vágynak a magas hegyek koszorúzta, jól védhető, gyönyörű síkra. És hihetetlenül magabiztosak, harciasak, erősek. A longobárdok (Alboin király) és az avarok (Baján kagán) 567 tavaszán szövetséget kötnek: két oldalról, egy időben támadják meg Gepidiát (Kunimund királyt). A longobárdok a Duna–Tisza közén támadtak. Az avaroknak nem sok választásuk s jóval nehezebb dolguk volt, hiszen a Kárpátok északi és keleti hegyláncait száz–százhúsz kilométer széles élő fal, áthatolhatatlan vadon borította, s a szorosokat a gepidák már idestova száz esztendeje tudatosan elhanyagolták, sőt rombolták, eltorlaszolták, elvadulni hagyták. Baján tehát csak délkelet felől támadhatott, a Déli-Kárpátok még járható, ám erősen őrzött szorosain, az Olt völgyén s az Al-Duna még rómaiak által kiépített hadi útjain. Csakhogy a dunai határt és az utakat Bizánc és a gepidák körmük szakadtáig védték. Baján mégis áttört a határzáron, s a kettős csapás eredményeképpen a longobárdok régi nagy ellenlábasa, Gepidia egy pillanat alatt összeomlott. Ám a mese, a történelem valós meséje még csak most kezdődik. A Paulus diaconus lejegyezte Historia Langobardorum szerint Kunimund királyt Alboin saját kezűleg ölte meg, majd koponyatetőjét lefűrészeltette, arannyal szépen befuttatta, s ivócsészét készíttetett magának belőle. A Nagy Károly-kortárs aquileiai pappal szemben – aki ráadásul magát lombardnak, vagyis a longobárdok, a „hosszú szakállúak” utódának vallotta – a korábbi bizánci források arról tanúskodnak, hogy nem a longobárdok, hanem az avarok zúzták szét a gepidák államát. Tehát inkább Baján lehetett az, aki – ősi keleti szokás szerint – a legyőzött ellenség koponyájából ivóedényt csináltatott, melyet aztán szövetségesének, Alboinnak elküldött. A longobárd történetírók tudni vélik, hogy veronai palotájában később Alboin rendszeresen használta is a fejedelmi ajándékot. Asszony, szépséges királyleány a valóság meséjében is szerepel: ki másba, mint a lemészárolt Kunimund leányába, Rosamundába szeressen bele az özvegy Alboin? Nem is habozik, elveszi őt feleségül. És hogy az ifjú ara mit szólt hozzá, hogy párja az ő apukájának a fejéből iszik? Ki tudhatja? Más kor, más szokások – barbár idők, barbár erkölcsök. Ámbár valamiről azért árulkodni látszik, hogy négy évvel később az észak-itáliai gepida lázadás egyik kirobbantója éppen Rosamunda lesz, s a fölkelésben – véletlenül – meggyilkolódik majd a szépséges királynő férjura, Alboin is.
De ne szaladjunk előre, hiszen még csak 567 nyarán vagyunk, a longobárdok még a Dunántúlon élnek, s most éppen a nagy vetélytárs, a szomszéd rokon nép, a gepidák fölött aratott győzelmet ünneplik. Alboin is mosolyog, örömet színlel, pedig valójában gondok nyomasztják. Nemcsak erőskezű katona, de jó szimatú, rafinált diplomata is, született uralkodó: ő már tudja, hogy bent az akolban a farkas – értsd: a Kárpát medencéjében az avarok. Ráadásul ő hívta be őket, saját maga nyitott nekik ajtót. De tudja már, hogy nagy hibát követett el. Olyan szövetségesre tett szert, aki játszva végezhet vele is. Mert ha Bajánnak úgy hozza kedve, ha gusztusa támad Pannóniára is, és megindítja nehézlovasságát s a reflexíjas könnyűlovas-alakulatokat, akkor nem segít a legendás longobárd vitézség, nem ér semmit a gepidák, szlávok, gótok, frankok, bizánciak, perzsák elleni folyamatos harcokban szerzett tapasztalat. Mert az avarok félelmetesen erősek, nyílt terepen a kor Európájában tartósan nem állhat nekik ellent senki. És most már belül vannak a Kárpátokon. Egyelőre csak a gepidák földjét, a Tiszántúlt foglalták el, most éppen Bizánc torkának estek, de hogy mit várhat tőlük, afelől Alboinnak nincs kétsége. Most derül ki, hogy valóban trónra termett uralkodó; gyorsan kell döntenie, másodszor mégsem hibázik: követei már a télen ott kilincselnek az avar fejedelem fa- és sátorpalotájában. Az ajánlat meglepő: örök szövetséget kínál Bajánnak, s ennek fejében felajánlja hazáját, Pannóniát. Magyarán szabad elvonulást kér. Igen, Alboin úgy megretten szövetségesétől, hogy inkább elköltözteti népét, betör a bizánci fennhatóság alatt álló Itáliába. Baján bizonyára sajnálja a longobárd királyi kincstárat, melynek kulcsát már a zsebében érezte, de a Bizánccal való hadakozás is leköti, jól jön a vértelen hódítás is, s talán a legfontosabb, hogy Itáliában a longobárdok is a nagyobb ellenséget, Bizáncot támadják, gyöngítik majd. A kagán elfogadja az ajánlatot. Alboin pedig szedi a sátorfáját, megy, amint lehet. Meg sem várja a nyarat. Longobárdok és kísérő népeik – szarmaták és gepidák maradékai, szövetséges szászok, szvévek és bolgárok – alighogy kitavaszodik, 568 áprilisában elindulnak azon az úton, amelyet negyedfél század múlva az arra menetrendszerűen kalandozó magyarokról Via Hungarorumnak, a „magyarok útjának” neveznek majd, elhagyják egykori hazájukat, elindulnak Észak-Itáliába, a Pó termékeny síksága felé.
Sánc, csatorna, öntözőrendszer?
A mesének vége, gepidák és longobárdok el. Egyetlen évbe sem tellett, s a Kárpát-medence lakosságának nagyobb része kicserélődött. Az igazi mesének persze sosincs vége, hiszen tudjuk, az minduntalan változva, emitt bővülve-színesedve, amott egyszerűsödve, de örökkön-örökké csordogál. De nincs vége a valóság meséjének sem: most az avarok és a magyarok évszázadai, évezredei következnek.
És hogy végül is a Csörsz-legendát ihlető nagy árokrendszer mi volt, s hogy kiknek és mikor épült? Lehet, hogy ezt inkább tudjuk, mint nevének eredetét. Az Alföld peremén végignyúló, Csörsz-árokként ismert hatalmas árokmaradvány valójában nem más, mint egy határjelölő és határvédő rendszer lekopott maradványa. Rómaiak és szarmaták építették. Valamikor az időszámításunk szerinti III–IV. század fordulóján. Védekezésül az észak–északkelet felől előretörő germán törzsek, a vandálok, gepidák, vízigótok ellen. Aurelianus császár ugyanis 271 körül feladta és kiüríttette a barbarikumba bástyaként nyúló Dacia provinciát, a későbbi Erdélyt. Ezzel a kelet felől támadók áradata nem tört meg a Kárpát hegygerincén, hanem azon átcsapva egyenesen a birodalom keleti védelmi vonalára, a pannóniai Duna-limesre zúdult. Ráadásul a két tűz közé szorított Tisza vidéki szarmaták is (jazigok majd roxolánok) újabb és újabb háborúkban fogyasztották Róma erejét. „Ki vonhatná kétségbe – írja akkortájt Mamertinus –, hogy ugyan régi dicsősége jogán Itália, ám vitézsége miatt ma Pannónia a népek királynője?” A megoldás, hogy beeresszék a szarmatákat a határokon belülre, nem tűnt kívánatosnak. Akkor már inkább szövetség a támadók ellen. A háromszázas évek elején tehát római segítséggel épült meg a szarmaták alföldi hazáját védő hatalmas védőmű.
Mindig voltak azonban olyan emberek, akik nem elégedtek meg ezzel a „szürke”, „fantáziátlan” magyarázattal. Mondták már „Csersz árokját” csónakok és kisebb hajók mesterséges vízi útjának. Gondoltak arra is, hogy öntözővizet szállító csatornák lehettek a nagy árkok. Tanulmánnyal felérő dolgozatok igyekeznek bebizonyítani, hogy a középkori magyar (netán még régebbi) vízszabályozási rendszernek voltak részei az árvizeket levezető, hatalmas gátak és csatornák. Mások Hérodotoszra hivatkozva azt állítják, hogy a Csörsz-árok párhuzamait nem nyugat, hanem kelet felé, a szkíták hajdani földjén, vagyis a délorosz sztyeppen s a Meotisz vidékén kell keresnünk. Még olyan feltételezésről is tudunk, miszerint a hun Attila mesebeli hármas koporsós temetkezésekor épült volna a csatorna. Ugyanis a monda szerint Attilát a Tisza medrében temették volna el vas-, ezüst- s legbelül aranykoporsóban, ehhez azonban előbb el kellett terelniük a Tiszát. A Csörsz-árok pedig nem más, mint az elterelő csatorna jól-rosszul eltüntetett s lekopott nyoma.
A történészek többsége ma mégis egyetért abban, hogy az országszerte Csörsz árkaként (ördögárokként, avar árokként stb.) ismert árkok és földhányások nem egyebek, mint egy védelmi célból épített összefüggő, grandiózus méretű sáncrendszer maradványai.
És hogy a „népek országútjának”, a népvándorlás sztyeppi nagy ösvényének utolsó állomása milyen forgalmas volt mindig, hogy Északnak és Délnek, európai és ázsiai birodalmak, kultúrák terjeszkedésének milyen átjáróháza volt a Kárpát-medence, azt talán bizonyítja az is, hogy egykori grandiózus méretei ellenére milyen kevés maradt ránk a sosem létezett avar kagán, Csörsz király csatornájából.
