Uszkókok

Ezerötszázhetvenöt karácsony éjjelén levantei árukkal megrakott velencei hajó vetett horgonyt a fiumei kikötő előtt. A gálya utasokat is szállított, de ami fontosabb, háromszáz zsoldos hortyogott a hajó palánkjai mögött. A kapitánynak meg sem fordult a fejében, hogy veszedelem fenyegethetné a hajót. Tévedett. Hajnaltájt halászhajónak álcázott bárkák vették közre a nagy gályát, s kétszázötven uszkók kalóz kúszott fel a fedélzetre. A katonák egy részét lemészárolták, mások a vízbe ugorva menekültek, sokan rabszolgasorsra jutottak. A kalózok a zsákmánnyal Zenggbe tartottak. A tengeri zsiványokat a három Danicsics testvér vezette.
Uszkókok. Kölyökkori emléket idéz a szó. Lázas, tüszős mandulagyulladásos őszt. Szerettem beteg lenni. Egy hétig. Tovább nem. És nem komoly beteg, csak annyira, hogy ne kelljen suliba menni. Ha beteg voltam, mindig jó idő volt. A függönyt lángra gyújtotta a nap, a parkettáról felfröcskölt a fény a falakra. Jó volt az ágyban heverészni: tea, keksz, héjában főtt – vajas – krumpli. És a könyvek. Lázasan olvastam. Szerettem lázasan olvasni. Az uszkókos is ilyen lázas könyv volt. Akkoriban egy hatalmas kórházban laktunk. Behemót barokk kastély, gesztenyefás sétányok, díszlépcsős park római sírkövekkel. A falu szélén, félig az erdőben. Fölöttünk, a másodikon a kórház igazgatója lakott a családjával, ők tettek ki néhány megunt könyvet az ajtajuk elé, azokból szemezgetett nekem anyám. Zora és pajtásai. Az íróját nem tudom; ez még akkor volt, amikor a szerző nem, csakis a mű érdekelt. Vastag könyv volt, egy kölökbandáról szólt, háborúban elárvult gyerekekről, az ő vezérük volt Zora, a szeplős vadóc. Dalmáciában játszódott a történet, minden gyerek, de az összes halász is büszkén vallotta magát az uszkók kalózok leszármazottjának.
Szerettem a kalózhistóriákat: Stevensont, Defoet, Coopert, Jack Londont, Steinbecket. Az Erdélyben hadakozó John Smith kapitány kalandjait, aki a Báthoriaktól kapott nemességet, majd a Vöröstoronyi-szorosban tatár fogságba esett. Kiszabadulva Virginiában tűnt fel, s a Potomac folyó környékén egy fosztogató hadjáratában elfogták az indiánok. Életét a törzsfőnök leánya, Mataoka, azaz „Rebeka úrhölgy”, ismertebb nevén Pocahontas mentette meg. Henry Morgan azon kevesek közé tartozott, akik ágyban, párnák közt végezték. A pimasz Pierre Le Grand. A vérengző Maria Cobham, aki beleőrült a lelkifurdalásba. Frederic Misson, aki megalapította Libertatiát, a „szabad és irgalmas szívű” kalózok kommunisztikus köztársaságát. A látomásos Alexandre Exquemelin, karibi kalózok orvosa, aki akkor fordított hátat Morgannak, amikor látta, hogy a sikeres panamai hadjáratról visszatérőben a rablott kincsek alatt roskadozó, éhségtől félőrült legények négykézláb túrják aligátortojásért a bűzös homokot. A kísértetek: Kidd, Feketeszakáll, Van Staaten kapitány, a bolygó hollandi, Davy Jones, a vízbe fúltak rothadó őre. Dokkok, kikötők, catch as catch can (üsd-vágd, ahol éred) bunyók a csapszékek mögött. Olykor egy-egy magyar név a híres hajósok között. Johannes Varga, a földet elsőként megkerülő Magellán-flotta egyik hajójának, a Concepcionnak a tüzérparancsnoka. Parmenius István – tudós, költő, kalóz és lelkész egy személyben – a török megszállta Budáról sodródott Oxfordba, ahol barátságba keveredett Richard Hakluyt professzorral, aki életét a hajózás és a felfedezések (egyszóval a kalózkodás) nagyenciklopédiájának megírására áldozta. Ő ismertette össze Parmeniust Sir Humphrey Gilberttel, aki a királynőtől kapott kalózlevelet. 1583 nyarán bontottak vitorlát. Fürge hajócska volt a Squirrel („Mókus” vagy „Harácsoló”, én legtalálóbbnak mégis a „Sürgölődő” elnevezést érzem). A viharban hánykódó lélekvesztőről Gilbert csak órákkal a hajó pusztulása előtt ordította át hangtölcséren a másik hajóra a sejtelmes mondatot: „A tengeren éppoly közel vagyunk az éghez, mint a szárazföldön!” Hírhedt kalóz volt Hitehagyott Ali, a „Skorbutos” is. Gályáin sok magyar rab húzta az evezőt. Hajóival ott volt a lepantói ütközetben is, melyben a kecses mozgású Don Juan de Austria vezényelte flotta legyőzte a török hajóhadat. V. Károly fattya, az elragadóan fiatal Don Juan – aki még a vezérhajó fedélzetére is magával vitte kedvenc gibraltári majmait – Lepantónál megállította a muzulmánok tengeri előrenyomulását. Nagy diadal volt: a kétszázötven török hajó felét elsüllyesztették. Ali kisiklott a gyűrűből: negyven gyors gályáját menekítette ki az ütközetből. Sok hajdani magyar végvári vitéz harcolt 1571-ben a Jón-tengeren. Török gályák evezőpadjaihoz láncolt egykori szolnoki, egri, gyulai vitézek törték le lábukról a vasat, s csörtettek fel a hajók gyomrából a fedélzetre, hogy vízbe szórják a janicsárokat. Cervantes – aki fél karját hagyta ott az ütközetben – talán éppen Lepantóra emlékezve írja novellájában: „A gályákat hajtó keresztény evezősök kitépték karikáikat, összetörték láncaikat, elvegyültek a törökkel… csaknem minden török otthagyta a fogát… a közéjök vegyülő keresztények koncolták fel őket török fegyverekkel…” A Pátrai-öböl torkolatánál tizenötezer keresztény gályarab nyerte vissza a szabadságát. És hogy hány magyar vitéz veszett oda az elsüllyedt hajókon? Nem lehettek kevesen, hiszen a sztambuli Habsburg-ügyvivők jelentéseiből kiderül, hogy az asszonyok és gyermekek mellett gyakran érkeztek a török fővárosba rabul ejtett végvári katonák csoportjai is. Akiket nem váltottak ki, azokat hadigályára küldték. Tudunk vitézekről, akik az 1552. évi diadal után estek fogságba Eger alatt, és húsz évig húzták az evezőt. Ott voltak Málta 1565. évi, Ciprus 1570. esztendei ostrománál, s nem szabadultak Lepantónál sem. Az 1574. esztendő hozta meg a szerencséjüket: Rodosz szigetén, ahová fát vágni hajtották őket, megszöktek. Különben az algíri beglerbég, Ali-el-Uludzsi is keresztény gályarab volt valaha. Calabriában született, szerzetesnek készült, Castella kolostorából rabolták el a haramiák. Konok ember volt, nem adta könnyen a lelkét: tizennégy évig rohadt az evezőpadhoz láncolva. Várta, hogy kolostora kiváltsa. Másfél évtizednyi hiábavaló várakozás után haragra gerjedt, s hitét elhagyva kalóznak állt. Ellenségnek éppoly konok és könyörtelen maradt.
Az uszkókokra egy folyóirat százesztendős példányában bukkantam, a cikk írója pedig a fiumei városi levéltár poros köteteiben kutakodva lelt rájuk. Leírja, hogy a kalózok könnyű gyorsnaszádjait fiumei dokkokban építették. Ötvenszemélyes bárkák voltak ezek, melyek sekély vízben is könnyedén lebegtek. Ha szorult a hurok, a zsiványok szerteszóródva menekültek, de előbb a hajók fenekén lévő reteszeket megnyitva óvatosan elmerítették a bárkákat.