Oszama bin Laden Pakisztán északnyugati területein tartózkodik, és az amerikai speciális erőknek sikerült egy tizenhat négyzetkilométeres területre szűkíteniük az Al-Kaida vezérének lehetséges tartózkodási helyét, ahonnét „nem menekülhet” – adta hírül múlt vasárnap a londoni Sunday Express. Bár a hasonló lapértesüléseket erős fenntartásokkal illik fogadni, ha igaz is a hír, az Egyesült Államoknak nem lesz könnyű kézre kerítenie Bin Ladent olyan politikai környezetben, amelyet az iszlám radikálisok látványos előretörése és Pervez Musarraf elnök velük szemben szűkülő mozgástere jellemez.
Pakisztánban ugyanis megerősödtek az iszlám pártok, és a Musarraf elleni decemberi merényletek azt mutatják, hogy az Al-Kaida és a tálibok támogatói a hadsereg és a biztonsági szolgálatok legbelsőbb köreiben továbbra is jelen vannak. Míg a hadsereg felső vezetése néhány fontos kivételtől eltekintve Nyugat-barátnak tekinthető, a tisztek és főtisztek körében egyre nő a radikálisok híveinek száma, és különösen igaz ez a titkosszolgálatokra. (A merénylet előtt, december 20-án Musarraf elnök leváltotta a katonai titkosszolgálat vezetőjét, Tarik Madzsidot, és Nadim Tadzs tábornokot nevezte ki új főigazgatónak.)
*
Musarrafnak csaknem az életébe került az a hibája, hogy az iszlám militarizmust nem azonosította az iszlám terrorizmussal, valamint az a tény, hogy az iszlám militánsok már nem a kapun kívül, hanem a hatalom legbelső köreiben vannak. A sikeresen túlélt merényletek után hamarosan ismét szembesülnie kell e bonyolult viszonyrendszerrel, különösen, ha enged az amerikai nyomásnak, hogy vegye komolyabban a terrorizmus elleni harcot.
A Musarraf elleni legutóbbi merénylet éppen egy nappal azután történt, amikor az elnök meglepetésszerűen kiegyezett parlamenti iszlám ellenzékével, a Muttahida Madzslisz-i Amallal (MMA). Január elsején a parlament alsóháza után a szenátussal is jóváhagyatta azt az alkotmánymódosító indítványt, amelynek értelmében különleges hatalomhoz jut, így egyszerű dekrétummal eltávolíthatja a miniszterelnököt, és feloszlathatja a parlamentet is, miközben 2007-ig elnökként kitöltheti hivatali idejét. A módosítás révén végre törvényes államfővé avanzsált tábornok cserében vállalta, hogy 2004. december 31-ig lemond a hadsereg főparancsnoki tisztéről, hatalmának fő forrásáról, és némiképp korlátozza hatalmát. Számos döntésben például, amelyben eddig teljhatalmat vindikált magának, ezután konzultálnia kell a miniszterelnökkel, az elnöki dekrétumok kibocsátása előtt pedig tizenöt napon belül meg kell szereznie a legfelsőbb bíróság jóváhagyását. A döntés elfogadásával a legnagyobb politikai párt és az MMA gyakorlatilag szentesítette a katonai uralmat.
A megegyezés egyéves politikai huzavonának vetett véget, amelynek során az iszlám blokk ellenzéki vezetői obstrukciókkal bénították meg a döntéshozatalt.
A mostani megegyezés következtében különös házasság jött létre Musarraf és az ellenzéki iszlám fundamentalista koalíció között (az iszlám pártok az Amerika-ellenes és Musarraf-ellenes platformon a 2002. októberi választásokon olyan eredményeket értek el, amelyre senki sem számított, miután Musarraf meggyengítette a szekularizált politikai pártokat, amelyeket uralmára nézve nagyobb fenyegetésnek tartott, mint a militáns iszlámot). Ám közben Musarraf támogatottsága jelentősen csökkent, egyre többen látják őt Amerika bábjának. Azt érzik, hogy a Nyugat-barát politika nem hoz kézzelfogható nyereségeket. Pakisztán stratégiai elkötelezettsége tehát sérülékeny, mert ez a politika egy vezetőn múlik. A pakisztáni vezető esetén is a Szadat-szindróma figyelhető meg, népszerűbb Washingtonban, mint odahaza.
Pakisztánnal szemben amerikai oldalról és a szövetségesek részéről jelenleg három fő elvárás érvényesül: hatékonyabb együttműködést kérnek tőle a terrorizmus elleni harcban, a kasmíri válság megoldását óhajtják a kasmíri szeparatisták támogatásának megszüntetése révén, valamint a nukleáris proliferáció megakadályozását sürgetik.
Szaddám Huszein decemberi elfogását követően a Fehér Ház nyilvánvalóan szeretné produkálni Bin Laden elfogását is a 2004-es amerikai elnökválasztásokig. Bin Laden kézre kerülése igazolhatná az Egyesült Államok afganisztáni háborúját, és elősegítené, hogy Amerika kivonuljon a térségből, ugyanis az afganisztáni és az iraki masszív katonai jelenlét, valamint az esetleges iráni akciók nem lehetségesek egy időben.
Különösen fontos az első számú közellenség trófeájának felmutatása, amikor a terrorizmus társadalmi, gazdasági, politikai okait nem sikerült felszámolni, Irakban a káosz az úr, és a szekularizált diktatúra bukását követő vákuumba az Irán által támogatott síita radikalizmus, illetve az Al-Kaida nyomul be, Afganisztánban pedig a hiátust az újjáéledő hadurak és az újjászerveződő tálibok töltik ki, akikkel már az amerikai vezetés is tárgyalni kíván. Ilyen kontextusban Pakisztánra, a Janus-arcú szövetségesre és személy szerint Musarraf elnökre hatalmas nyomás nehezedik, hogy adja ki Bin Ladent, akinek hollétéről a pakisztáni titkosszolgálatok, az ISI feltehetően pontos értesüléssel rendelkezik.
Musarraf elnök, aki puccsal jutott hatalomra, és szerepet játszott annak idején a tálib rezsim fenntartásában, stratégiailag és politikailag kimanőverezte magát a korábbi politika által teremtett helyzetből, és páriából szövetségessé emelkedett a terror elleni harcban. Ennek fejében a feledés homályába merült, hogy nem éppen demokratikus eszközökkel szerezte meg a hatalmat, a Nyugat szemet hunyt az 1998-as nukleáris robbantások ténye felett, és nem feszegette a kifejlesztett hordozórakéták ügyét sem. A szeptember 11-i események után Washingtonnak legalább annyira kellett Iszlámábád, mint annak az amerikai támogatás. A Bush-adminisztráció szemet hunyt afelett, hogy Iszlámábád Észak-Koreától dúsított urániumot vásárol atomütőerejéhez, és annak fejében, hogy átad néhány Al-Kaida-tagot, eltűrte, hogy a tálibok pakisztáni területen újjászerveződjenek, s Omar molla tálib vezető szabadon járkáljon keresztül-kasul a törzsi területeken és Beludzsisztánon.
Pakisztán, amelyet az Egyesült Államok hol megdorgál, hol támogat, eközben a gazdasági válság és a politikai káosz szélén lavíroz. Mindezt csak súlyosbítja, hogy Washington nem adta meg a legnagyobb kedvezményt, amelyre Iszlámábád vágyott (Pakisztán fő kiviteli cikkével, a textíliákkal szemben alkalmazott amerikai vámtarifák csökkentése nagyot lendíthetett volna a gazdaságon). Pakisztán gazdasági problémái azonban túl mélyek és túl számosak ahhoz, hogy az Egyesült Államok – amelynek a szeptember 11. utáni megnövekedett védelmi kiadásai egyébként is megterhelik a költségvetését – meg tudná azokat oldani. Hogy a beígért hárommilliárd dolláros rendkívüli segélyt sem sikerült megszereznie Iszlámábádnak Washingtontól, az már azt jelzi, hogy Irak megszállását követően gyengültek Pakisztán tárgyalási pozíciói az Egyesült Államokkal szemben.
A kézzelfogható nyugati segítség elmaradása miatt is érthető Musarraf lavírozása, aki szeretné kikényszeríteni a megígért támogatást. Iszlámábád jelenleg úgy küzd a világdzsihád internacionalistái ellen, hogy közben a helyi radikális iszlám szervezetekkel kétes kompromiszszumot köt. Míg 2003 márciusa óta mintegy ötszáz prominens Al-Kaida-vezetőt adtak át az amerikaiaknak, a tálibok újjászerveződése felett szemet hunynak.
*
A Bush-adminisztráció és Musarraf közötti sakkparti lényege a következő: a pakisztáni elnök megkapja a hárommilliárd dolláros segélyt, amennyiben amerikai ellenőrzés alá helyezi nukleáris kutatási kapacitását (Pakisztán már most megígérte, hogy nem ad tovább nukleáris technológiát iszlám országoknak), átadja Bin Ladent és más Al-Kaida-vezetőket. A tálibok szabadon erősödhetnek, az iráni eseményekkel kapcsolatosan azonban Pakisztán rendelkezésre bocsátja területét titkos műveletekre, mind iráni ellenzéki csoportok, mind pedig az amerikaiak számára. További kérés, hogy Pakisztán küldjön Irakba két harcoló dandárt, és ismerje el Izraelt.
Tény, hogy Musarraf elnök pozíciójának megszilárdulásával enyhült a katonai feszültség, s javult az indiai–pakisztáni közeledés esélye. A 2004. január 4-i dél-ázsiai csúcs alkalmából iszlámábádi tanácskozásuk során a pakisztáni és indiai elnökök megállapodtak, hogy egymás területéről nem engednek támadást a másik fél ellen, együttműködnek a terrorizmus elleni harcban, s a közeljövőben további tárgyalásokat folytatnak majd Kasmírról. A 2001-es agrai sikertelen csúcs tanulságain okulva körültekintő nemzetbiztonsági, hírszerzési egyeztetés előzte meg a találkozót: már a sikeres tárgyalásokat szolgálta a 2003 novemberében Kasmírra vonatkozóan meghirdetett pakisztáni tűzszünet is.
*
E lépések sikerének érdekében Musarraf elnöknek már korábban be kellett tiltania a Laskar-i Taiba (korábban Laskar-i Dzsangvi), Dzsais-i Mohammad és Harakat Ul-Mudzsahidin kasmíri szervezeteket (a Musarraf elnök elleni 2002-es, illetve 2003. decemberi merényleteket is e szervezeteknek tulajdonították). Ugyanakkor éppen arról a kasmíri szeparatista szervezetről, a Laskar-i Tajjibáról nem történik említés, amelyet a pakisztáni hatóságok telepítettek Kasmírba, és amelynek pakisztáni, kasmíri táboraiban az Al-Kaida és a dél-ázsiai térségben ugyancsak széles körű tevékenységet folytató militáns iszlám nemzetközi szervezet, a Dzsamija Iszlámíja kádereit képezik ki.
Míg a Bush-adminisztráció Észak-Koreát és Iránt megelőző csapásokkal fenyegeti, a proliferáció Pakisztán számára bocsánatos bűnnek bizonyult. Igaz, Pakisztán sohasem osztotta a Nyugat proliferációellenes ethoszát. Iszlámábád sem az atomcsend-, sem az atomsorompó-egyezményt nem írta alá. Legalább két tranzakció nemcsak a hadsereg, de személyesen Musarraf tábornok felügyeletével történt. 2002 őszén az amerikaiak tudtával szállt le egy pakisztáni katonai szállítógép gyanús rakománnyal Észak-Koreában, és tavaly egy olyan hajót tartottak fel egy olasz kikötőben, amely nukleáris berendezéseket szállított Líbiának.
Míg Irán decemberben aláírta az atomsorompó-egyezmény kiegészítő jegyzőkönyvét, Líbia kijelentette, hogy megsemmisítette tömegpusztító fegyvereit, addig Pakisztán egyszereplős színjátékot adott elő, a pakisztáni atombomba nemzeti hősként tisztelt atyja egy személyben magára vállalta az atomtitok-kiárulás bűnét, és látványosan meakulpázott.
Pakisztán ellenőrizhetetlen nukleáris fegyverkezési programja még 1976-ban indult, amikor Zulfikar Ali Bhutto akkori elnök hazahívta Hollandiából Abdul Kadir Khán kutatót. 1979-ben Kahutában urániumdúsító üzem létesült. 1980-tól a Reagan-adminisztráció Pakisztánnak 3,2 milliárd dolláros katonai segélycsomagot folyósított, köztük F–16-os repülőket annak fejében, hogy a pakisztáni hatóságok hagyják, hogy a CIA fegyvert szállítson az afgán mudzsahidoknak. Washington egyetlen feltételt támasztott még: Iszlámábád ne készítse el a bombát.
Ennek ellenére 1982-ben Pakisztán „hidegtesztet” hajtott végre, 1986-ban pedig 90 százalékos, 235-ös urániumdúsítású fegyvertöltetet állított elő. Az 1980-as évek végére az Egyesült Államok ráébredt, hogy Pakisztán atomfegyverprogramja előrehaladott, Pakisztán és Irán együttműködnek a technológiai transzferben, beleértve a nukleáris technológiát is. 1988 közepén egy amerikai olajtankerhajót olyan stingerrakétákkal támadtak meg, amilyeneket az Egyesült Államok az afgán mudzsahidok rendelkezésére bocsátott. Az Egyesült Államok ekkor készletleltárt rendelt el az Odzsri fegyverraktárban, ahol a mudzsahidoknak szállított készletek vártak elosztásra. Titokzatos módon az ellenőrzés esedékes napján, augusztus 17-én a fegyverraktárakat hatalmas robbanás röpítette a levegőbe, így eltűnt a bizonyíték arra nézve, hogy a pakisztáni titkosszolgálatok adtak el stingerrakétákat a feketepiacon.
1989 elején Iszlámábád tesztelte a 80 kilométer hatósugarú Hatf–I és a 300 kilométer hatósugarú Hatf–II föld-föld ballisztikus rakétákat. Benazir Bhutto akkori miniszterelnök washingtoni látogatása előtt az urániumdúsítást leállították, 1990-től azonban, amikor ismét nőtt a feszültség Indiával Kasmír miatt, a nukleáris fegyverkezési programot felgyorsították.
1998. május 28-án és 30-án Pakisztán legalább hat föld alatti atomrobbantást hajtott végre a beludzsisztáni sivatagban, a Csagaj hegységben, válaszul India május 11-i és 13-i öt föld alatti kísérleti robbantására. Egyik dél-ázsiai atomhatalom sem írta alá sem az atomsorompó-, sem az atomcsendegyezményt.
2004 elején házi őrizetbe helyezték dr. Abdul Kadir Khánt, és letartóztatták öt munkatársát. Látványosan bevallatták a „mozlim atombomba” atyjával, hogy nukleáris technológiát juttatott Iránba, Szaúd-Arábiába, Líbiába és Észak-Koreába, majd a nemzeti hősként tisztelt tudósnak Musarraf elnök teátrálisan megkegyelmezett. Ezáltal az amerikai kecske is jóllakott, és a mozlim káposzta is megmaradt.
origo.hu
Hajmeresztő szökési terv Esztergomban
