A megszorítás a szocialista hatalomátmentés eszköze

Mindenfajta kritikai attitűdöt meg akar torolni az úgynevezett baloldal, érkezzen a bírálat külföldről, az Európai Unió vagy éppen a hazai történésztársadalom részéről. Régóta, a pártállami időszakból ismeretes az „építő kritika” kifejezés, ami a dolgok elhallgatását jelentette annak idején, ennek továbbfejlesztett változata volt a verbálisan hangoztatott „pluralizmus”. Aki azonban nem látszathibákat tett szóvá, rögtön megkapta régebben a reakciós, ma viszont egyre inkább a szélsőséges jelzőt. A hazai szocialista tábor mára kétfelé is nyit, szélesíti támadásának frontvonalát. Egyrészt eddig még csak szórványosan volt rá példa, hogy külföldi, rangos, európai uniós szervezeteknek essenek neki, másrészt a történésztársadalmat sem támadták nyíltan. Egyáltalán nem véletlen, hogy a magát nemrégiben még a legnépszerűbbként propagáló napilap éppen azt a neves gazdaságtörténészt vette célba nemrégiben, aki szokatlanul keményen és őszintén tárta fel a baloldali nómenklatúra rozzant fundamentumát s egyben továbbélését, kontinuitását az állampárttól napjainkig.
Szakács Sándor Gazdaságtörténet című tankönyvében kimutatta: nincs cezúra a régi elit és a mostani szocialista káderek között, még a módszerek, a büszkén, öntudatosan vállalt hozzá nem értés tekintetében sem. Jellemző a baloldal álplurális gondolkodására, hogy egyediként, sajátosként aposztrofálta a Népszabadság a budapesti közgazdaság-tudományi egyetemen tanító gazdaságtörténész egyetemi jegyzetét, illetve azt, hogy egyetemi tankönyvként funkcionálhat egy, a baloldali (spontán) privatizációt, dilettáns gazdaságirányítási gyakorlatot nevén nevező kétkötetes történelmi munka. Önleleplező, hogy sajátosnak neveznek (vagyis tudománytalannak, politikailag eleve megkérdőjelezhetőnek) egy tudományos munkát, amely kivételesen nem azt a soha alá nem támasztott nézetet visszhangozza, hogy a Kádár-rendszerben szakemberek kormányozták az országot, illetve azt, hogy annak „puhuló” fázisában már az ő hozzáértésük szabta meg a politikai és gazdasági irányítást.
Szakács Sándor megállapításai különösen fájóak, s elhallgattatásra ingerlőek lehetnek a jelenlegi hatalmi elit számára, hiszen magától értetődően mond ki olyan igazságokat, amelyek a mai ifjúság, sőt a felnőttkorú népesség számára sajnos nem lehetnek evidensek. Gazdaságtörténet című könyvének II. kötetében Az „elit” címszó alatt a következőket találjuk: „Nem annyira köztudott azonban (…), hogy a rendszerváltás után a gazdaság kulcspozícióiban csak minden tizedik szereplő számított és számít újnak, minthogy kilenc már a politikai fordulat előtt is az úgynevezett nómenklatúra vagy gazdasági elit része volt.” Majd így folytatja: „Csak az életszint rontása és a szegénység dinamikus terjesztése révén történt tehát váltás. Az elit – a régi újra is – maradt, s kicsit feltöltődött a hasonulókkal.”
Az sem véletlen, hogy bár a „Nyugatról” érkezett bírálatokat – a belföldiekkel ellentétben – a szocialisták mindig szelíden s megértéssel fogadják, az Európai Néppártnak a kommunista bűnöket elítélő határozattervezetét szokatlanul heves emócióval, vehemensen támadták, s a becsületsértés határát súroló jelzőkkel illették. A határozat ugyanis a szocialista elitlegenda leglényegét érintette, amelyet idehaza csak a kiközösítés terhe mellett lehet bolygatni. Aki nem fogadja el a középkori hittételek dogmájának mintájára, hogy a jelenleg is regnáló szocialista vezetők és gazdasági holdudvaruk a rendszerváltás előidézői és élharcosai voltak, nem csupán belföldön, de az unióban is hasonló, dühödt MSZP-s reakciókra számíthat. Tekintve, hogy a gazdasági és pénzügyi életben, a privát szférában is betöltött magas pozícióiknak ez a legenda és a szakembermítosz az alapja, könnyen belátható, honnan táplálkozik a dühödt elutasítás. Holott a „kommunista bűnöknek” csak egyik szegmense volt a politikai szabadságjogok durva megsértése, ezzel karöltve a rendszerváltás idejére előállított gazdasági csődhelyzetért is súlyos felelősség terheli őket, hiszen ennek a következményeit nyögi a társadalom nómenklatúrán kívüli nagy része a mai napig.
Könnyű belátni tehát: az, hogy a Nyugat a képzeletbeli dicsőségtábláról a szégyenfalra utasítaná a kommunista utódpárt jeleseit – marxista–leninista szóhasználattal élve –, súlyosan veszélyezteti a szocialista „gazdasági alapot és a felépítményt”. Mindezek miatt nem tanulságok nélkül való felidézni a közelmúlt történéseit, az európai néppárti határozat elleni baloldali kirohanásokat. Kovács László, az MSZP elnöke már a hír kézhezvételekor – annak valódi tartalmát még csak hézagosan ismerve – rögtön elfogadhatatlan lépésnek ítélte a tervezetet, s szokás szerint azon frissiben meggyanúsította Szájer Józsefet, a Fidesz képviselőjét, hogy ő bábáskodott a szándék születésénél. A külügyminiszter – aki magas tisztségeket töltött be a Magyar Szocialista Munkáspárt apparátusában – másnap, január 30-án „lehiggadva” inkább még rátett egy lapáttal a kijelentésre, s úgy nyilatkozott: a Fidesznek szakítania kell azzal a gyakorlattal, hogy időről időre elszalad valamelyik külföldi szervezethez, és a hátuk mögül kiabál politikai ellenfeleire. Horn Gyula volt miniszterelnök annyira sem fogta vissza magát, mint Kovács, s rosszindulatúnak, ostobának minősítette azt a kezdeményzést, hogy az európai uniós szervezetek ne vegyenek fel tagjaik közé olyanokat, akik a kommunista diktatúrák működtetésében tevőleges szerepet vittek. Schmitt Pálhoz, a Fidesz uniós listavezetőjéhez írott levelében kikelt az ellen, hogy az ellenzéki párt szerepet vállalt az európai jobboldal ellenük irányuló „merényletében”. Mikor kiderült, hogy az Európai Néppárt javaslata szerint csupán magukat az érintett volt pártállami vezéreket szólítanák fel a visszalépésre, még rá is erősített véleményére, s gyalázatként minősítette a szöveget, elfogadóit pedig alávaló, álságos magatartással vádolta meg.
Kósáné Kovács Magda szocialista képviselő, európai parlamenti képviselőjelölt egy interjúban újabb színnel gazdagította a baloldali palettát: annak a véleményének adott hangot, hogy a kommunizmus bűneit nem lehet egy kalap alá venni a nácizmuséival. Úgy vélte, hogy a kommunizmus elítélése helyett a történettudományra kellene bízni az értékelést, az idő úgyis kiforogja magát. Szájer József ugyanakkor nem értette, miért váltott ki ilyen heves indulatokat egy olyan javaslat, ami személyében csak keveseket érinthet a magyar baloldalon, akit pedig igen – mint például Horn Gyulát –, annak pártállami tevékenysége közismert Európában is.
Az sem világos, hogy ha a kommunizmust a rendszerváltás idején elítélte az MSZP, szakított saját múltjával, s ebbéli véleménye azóta sem változott, a néppárti határozat milyen, számukra nem vállalható elemet tartalmazott. Miért kellett egy állítólag nem rájuk illő inget erőszakkal magukra húzniuk? Horn Gyula is mondta: „Ismerik a múltunkat…” Csakhogy ez a megállapítás nem egészen helytálló. A kommunista állampárt működésének számos összetevőjét mindmáig kevéssé ismerhetjük, mint az például a Medgyessy Péter miniszterelnök kommunista titkosszolgálati múltját vizsgáló parlamenti bizottság munkájának során kiderült, s az Állambiztonsági Levéltár iratainak korlátozott hozzáférhetőségéből kitetszik. Nem utolsósorban arról sem szabad megfeledkezni, hogy a kommunista rezsim bűnei korántsem merültek ki a politikai, az emberi szabadságjogok ellen elkövetett vétségekben, jelentős részben gazdasági természetűek is voltak. Egyesek egyre inkább a feledés homályába igyekeznek burkolni, hogy tevékenységük nyomán a nyolcvanas évek közepén Magyarország igen közel került az államcsődhöz, s ezt a mutatványt a rendszerváltozást megelőzően sikerült megismételnie a gazdaságpolitikai tehetségére, ismereteire ma oly kényes pártállami elitnek. Szakács Sándor történelmi munkájának idevágó fejezetei végeredményben nem tesznek mást, mint hogy erről a maguk által költött gazdasági szakértői mítoszról lerántják a leplet. Arra a kérdésre is választ kapunk persze, milyen technikákkal sikerült elérniük, hogy mégis szinte kizárólag a számukra bizonyult rentábilisnak a nagy manőver, amit mi kissé eufemisztikusan rendszerváltásnak hívunk. Mint kifejti: mindennek az élén azok a politikai vállalkozói csoportosulások jártak, amelyeknek képviselői előbb a sztálini vágású szocializmus meghonosításában, a polgári viszonyok felszámolásában jeleskedtek, majd főként az 1956-os forradalom vérbe fojtását követően „reformerként” jelentkeztek. Ugyanők a tőke nevében „monetarizáltak”, hogy aztán szociális és demokratikus érzülettel teli kebellel ismét élre kerüljenek. Voltaképpen Szakács ténymegállapításai nem hatnak a teljes újdonság erejével, ám elszokhattunk attól, hogy egy tudós egy egyetemi jegyzetben az ilyenkor dívó óvatoskodó körülírások és tompító szaktudományos terminus technicusok nélkül láttassa a lényeget. Az is szokatlanul hathat a szervilisre hangolt füleknek, hogy levonja a konklúziót: a Kádár-rendszerben a tartalékok kimerülésével a birodalmi üzlet megszűnt üzletnek lenni, s ez volt a rendszerváltásra való legfőbb inspiráció a Szovjetunió és hazai hívei számára. A kommunista rendszer ugyanis felélte tartalékait, és a nemzeti vagyon felélésére kényszerült. A végeredmény: egészen példátlan, minden korábbinál nagyobb újraelosztásra, újrarendezésre került sor.
Szakács nem vonja kétségbe, hogy történt rendszerváltás, ám leszögezi: csak abban az értelemben, hogy az úgynevezett államszocialista irányítást teljesen érzéketlen és kíméletlen vadkapitalizmus váltotta föl, amelyben csupán a régi-új elit számára teremtettek formailag új rendszert. Olyat, amely riasztó szociális érzéketlenségről tett tanúbizonyságot. Mindezek miatt a profeszszor úgy fogalmaz a félresiklatott privatizációs gyakorlat kapcsán, hogy 1994-ben az MDF vezette középjobb koalícióra látszólag balról mérték a csapást, valójában szélsőjobboldali választási győzelem született.
Természetesen a színfalak előtt antikommunista propagandával jelentkezett az SZDSZ, de a régi struktúra szétverésében szerzett érdemeinek kidomborításával még az MSZP-ben is a „le a kommunistákkal” jelszó vált dominánssá. Igaz, a történész felteszi az ironikus kérdést: de ki volt akkor már kommunista? Szakács Sándor munkája elvileg 1996-ig tárgyalja a magyar gazdaság történetét, de számos helyen utal a későbbi időszakra. Mára felerősödött az a történelemszemlélet, amelyet nem lehet pusztán a múlt átfestésével jellemezni. A jelen baloldali frazeológiájának nyomán azonban olyan abszurd kép kerekedik ki, mintha a rendszerváltást megelőző időszakban megvalósították volna a kommunisták nélküli kommunizmust. Az akkori gazdaságpolitikai szerepek hangsúlyozásával azt igyekszenek sejtetni, mintha a diktatúra halódó időszakában szinte minden mai pártvezető egyfajta ellenzéki szerepet vitt volna. Nem haszontalan tehát emlékeztetni: Medgyessy Péter miniszterelnök-helyettes volt a rendszerváltás előtt – sőt, Grósz Károly pártfőtitkár-miniszterelnök helyetteseként de facto első emberként munkálkodott –, s a kormányfői poszt várományosa volt egészen addig, míg végül egy ingatlanügye után nem ő, hanem Németh Miklós kapott a párttól bizalmat.
Nem árt felidézni, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt 1988-ban milyen helyzetelemzést, direktívákat nyújtott tagjai számára. A Központi Bizottság feladatmeghatározásai között lépten-nyomon olyan szóhasználatba ütközünk, amely a jelenlegi MSZP–SZDSZ-koalíció frazeológiáját idézi. Óhatatlanul déja vu érzés költözhet belénk, s ez az akkori és mostani állami és pártvezetés személyi átfedéseit, gyakorlatát ismerve egyáltalán nem véletlen. Mint többször is írják egy akkori belső kiadványban, a lakossági fogyasztás meghaladta a kedvező szintet, s úgy vélik, általános takarékosságot kell bevezetni. Szorgalmazzák a gazdasági reform elmélyítését, a kedvezőtlen tendenciák megállítását, kárhoztatva az adósságállomány növekedését. A jövőkép persze – akárcsak most – akkor is optimista volt, legalábbis ennek sulykolását írták elő a munkahelyi pártszervezetek részére. Végül is igaznak bizonyultak az MSZMP KB meglátásai, hiszen ismerősen csenghetnek a perspektívát felvázoló mondatok. Mint írják, a gazdasági helyzet a lakosság széles rétegeit készteti a fogyasztási szerkezete felülvizsgálatára és életmódja megváltoztatására, így fel kell készülni a várható foglalkoztatáspolitikai gondok enyhítésére. Mégis úgy értékelik, a népgazdaság helyzete az előző két évhez képest kedvezőbb, s ha a lakossági jövedelmek növekedése nem haladja meg a tervezettet, továbbá a szocialista demokráciát is sikerül fejleszteni, a kilátások is jók lehetnek. Hangsúlyozták 1988-ban: a munkahelyi vezetőknek nem szabad illúziókat kelteni a munkahely helyzetéről, jövőbeni perspektíváiról. Fontos teendő még: a pártszervezeteknek kell irányítaniuk a társadalmi vitákat. Ijesztő a hasonlóság az MSZMP KB 1988-as tervei, az 1995-ös Bokros-csomag és Draskovics Tibor pénzügyminiszter programja között.
Hogy ez a szöveg egy-két megfogalmazástól eltekintve egy mai baloldali brosúra vezérmotívuma is lehetne? Arról bizony nem mi tehetünk. De nem is Szakács Sándor, aki az MSZP–SZDSZ kapcsán csakis a „magát baloldalinak elkeresztelő” koalícióról beszél, s szinte orvosi pontosságú leírását adja a volt nómenklatúra gazdasági hatalomátmentésének. Mert az MSZMP a térségben az elsők közt szervezte meg saját privatizációs stratégiáját, amely a kapcsolati tőkére épült. A Németh-kormány idején az európai gyakorlattól idegen módon, egyetlen fillér bevétel nélkül kerültek egész ágazatok külföldi tulajdonba, s a vállalati, a társasági, majd az átalakulási törvény olyan jogi környezetet teremtett, hogy a helyi szereplők dönthették el mindenfajta állami, közösségi kontroll nélkül a privatizációs folyamatot. Így aztán a nemzeti vagyon nagy része a kilencvenes évek közepére eltűnt, elveszett, azaz „írt róla szent Dávid, és el is hegedülte”. Szakács csak levonja a logikus következtetést: az újraosztás hatalmi kérdés volt, a spontán privatizáció pedig a pártállami uralomban testet öltő hatalmi érdekeltséget a gazdaságiba vitte át. A szomorú tények alátámasztására többek között Bihari Mihály, az egykori MSZMP-ből kizárt reformkommunista, ma alkotmánybíró 1996-os szavait idézi: „A spontán privatizáció következtében iszonyatos vagyonok kezdtek felhalmozódni egyesek kezében. Nem a szakmai teljesítmény, hanem a kapcsolati tőke, az információ lett a mérce.”
Megkockáztatható, talán nem véletlen az sem, hogy a budapesti közgazdaság-tudományi egyetem jegyzetboltjában érdeklődésünkre telefonon azt a felvilágosítást adták: az intézmény egyetemi tanárának műve múlt év novembere óta nem kapható, s már a kiadónál sem lehet beszerezni. A Számalk Könyvkiadónál azonban megtudtuk, a Gazdaságtörténet első és második kötetéből ez év elején százas nagyságrendben szállítottak a felsőoktatási intézménybe, és természetesen náluk is kapható a könyv. Így talán még sincs akadálya, hogy az elismert gazdaságtörténész-professzor több száz fős hallgatóságot vonzó előadásaihoz jegyzetből is készülhessenek a diákok.