A megtalált idő

Mindannyian az idő szíjra fűzött rabjai vagyunk. Állandóan sietünk valahová, de csak egy helyre érünk el biztosan. Vágtat velünk az idő lobogó sörényű paripán, mi meg egyre csak ösztönözzük, sarkantyúzzuk: még gyorsabban! Még gyorsabban!
Kapaszkodnánk belé, gyűjtögetnénk, de kifolyik a markunkból, elillan, szétfoszlik. Pedig de jó volna néhány percre megpihenni, egy félórácskát megállni, elmélázni az életen és annak hiábavalóságán. De mit tegyünk, be van osztva: fél óra reggelire, fél óra közlekedésre, aztán jön a lótás-futás, este már alig várjuk, hogy ágyba kerüljünk. Másnap minden kezdődik elölről.
Van a szobámban egy kéthangú bimbamóra: nemcsak mutatja, de csengő-zengő hangon is jelzi az időt. Olyan ez néha, mint a lovak nógatására használt ostorcsapás. Sarkallja bennünk az elszunnyadó igyekezetet. Már tíz múlt? Megint elkésünk, kapcsoljunk hát nagyobb tempóra! Ha utazunk, ötpercenként a karóránkra pillantunk: mire marad még idő? Egy feketére talán futja. De egy kínálkozó üres padra már nem ülünk le, mert arra nincs időnk. Várnak ránk az értekezleten. Meg kell írnunk még egy fontos üzleti levelet. Meg a sok telefon! Jó volna szusszanni egyet egy moziban, vagy színházjegyet venni valamelyik darabra. Hangverseny? Kinek van arra ideje?
Egyik ismerősöm kutyának nevezte az órát, mert árgus szemmel figyeli az időt, jelzi a múlását, ránk rivall, ránk csörren: siess már! Gyorsabban!
A szekrény tetején lévő, dísztárgynak is beillő órát, az öreg bimbamost még legénykoromban vettem. Eleinte nagyon idegesített, aztán megszoktam. Majd megszerettem. Mindennapjaimhoz tartozik. Amikor egy éjszaka elmenekültem otthonról a szerb partizánok elől, nagyon sajnáltam, hogy nem vihetem magammal. Később egy ismerősöm átcsempészte a határon. Már nem járt. Alig találtam mesterre, aki megjavítsa. Merthogy már nem gyártják, régi márka, nincs hozzá alkatrész. Míg végre megértett egy órás, és megkönyörült rajtam. Azóta jár, és jelzi hangosan, két hangon az idő múlását.
Újabban éjszakánként olykor felriadok az óra ütésére. Rendszerint hajnali háromkor. Eleinte bosszankodtam emiatt, de most már örülök neki. Várom csendben, hunyt szemmel a következő óraütést, aztán elalszom. De nyertem egy órát! Ajándék, amelyet egyre jobban értékelek. A megtalált idő! Ha nem lettem volna ébren, elszállna ez is a többivel. De ebbe bele lehet kapaszkodni!
Az emlékezés órái ezek számomra, az édes múlt visszatérése, az elmúlt örömök kortyolgatása, újraélése, rég elhangzott szavak megelevenedése, olykor csak félszavak, suttogások, érzem valakinek a simítását a homlokomon, forró a tenyere, éget a hangja.
Egyik éjszaka otthon vagyok újra a falumban, nagyapával járjuk a kertet. Máskor piacra megyek a mamával, én cipelem az összekötözött lábú baromfit. Eladunk két kakast. Aztán érzem a régi iskola olajos padlójának nehéz szagát meg a krétaszagot, kint állok a tábla előtt belebonyolódva valami számtani feladványba.
Minden éjszaka visszacsempészek a múltból egy órát, újraélem életem legszebb részét, legfelejthetetlenebb pillanatait. Üt az óra, s máris pergetem visszafelé a filmet. Te vagy az, édes? Add a kezed, hogy érezzem! Tegnap a múltnak azt a részét vetítettem magam elé, amikor a tengerről érkeztünk haza a fiammal. Zsebe tele volt kagylóhéjjal, szíve a nyár pompájával.
Érdekes: minden éjszaka a nyarak feledhetetlen napjait álmodtam vissza. És újabban már keserű szájízzel ébredtem reggelente. Rádöbbentem, hogy nem kell a múltat visszaidézni. Ami meghalt, az ne jöjjön elő többé!
Elhatároztam, hogy az emlékeket is kitörlöm magamból, bármilyen nehéz szívvel mondok is le róluk. Visszaadom ezt az éjszakában megtalált órát, köszönöm, nem kérem. Felzaklat a múlt.
Ezért tegnap felemeltem az altatóm adagját. Az éjszaka már nem hallottam, amikor háromkor ütött a bimbamóra. Az ember néha kegyetlen, ha nyugalmat akar…