Amerikai sorompók

Nem vagyok terrorista. Sosem tennék ilyen dolgokat. Zenész vagyok, akit mindig örömmel fogadott az amerikai közönség – nyilatkozta Ibrahim Ferrer, a Buena Vista Social Club oszlopos tagja a minap, amikor világhírű zenekarával nem utazhatott el Los Angelesbe, a Grammy-díj átadására. Arra, hogy a 76 éves zenész és nemkülönben aggastyánkorú társai miféle kockázatot jelentettek volna a gálán, nem könnyű válaszolni. Az biztos, hogy első felindultságukban nem csupaszították volna le Janet Jackson felsőtestét, amint azt – a rossz nyelvek szerint píárfogásból – valami Justin Timberlake nevű ügyeletes szépfiú megtette az amerikai futballbajnokság záróeseményén, néhány millió néző nem kis meglepetésére.
Könnyen meglehet, hogy az efféle akcióra nem kapható kubai muzsikusok valóban nem illenek a Grammy-gála ájuldozó sznobjai és szőke női közé, de az mégiscsak meglepő, hogy központi rendelettel tartják távol őket az értékgazdag Hollywoodtól. Az amerikai bevándorlási törvény 212. cikkelyének értelmében, elnöki döntés alapján az elbíráló hivatal saját hatáskörében utasíthatja el a beutazási kérelmet. Nincs mit szépíteni a dolgon:
George Bushék szerint Ibrahim Ferrer veszélyes elem, jövetele komoly nemzetbiztonsági kockázatot rejt, pusztán azért, mert egy Kuba nevű szigeten látta meg a napvilágot.
Azt már régóta tudjuk, hogy az Egyesült Államokba mostanság nem könnyű a bejutás. Magyar honfitársaink ezrei mesélhetnének arról, mennyi időt és fáradtságot, ráadásul többletköltséget emészt fel, ha valaki vízumot igényel a Szabadság téren. Az elbírálók olyan – nemzetbiztonsági szempontból nyilván életbevágó – részletekre is kíváncsiak, mint a munkahelyi fizetésünk, családi kötelékeink, vállalkozásunk prosperitása. Az amerikaiak hajlíthatatlanságát mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a nemrégiben Amerikában tárgyaló Lamperth Mónika sem tudta meglágyítani az elbírálók szívét. Hogy a miniszter asszony milyen mélységeiben képviselte a magyar érdekeket a sorsdöntő pillanatokban, sajnos nem tudjuk – bár sejtéseink lehetnek –, a végeredmény azonban beszédesebb, mint az utazás előtti keménykedő nyilatkozatok. Az amerikaiak szerint ugyanis csak akkor oldható fel a vízumkényszer, ha a kérelmezőknek legfeljebb három százalékát utasítják el. Hazánk esetében az arány harminc százalék, amerikai szempontból tehát minden harmadik honfitársunk beutazása aggályos. Szeretnénk mi megjavulni, de egyelőre még azt sem tudjuk, miben vétkeztünk – ezt az apróságot nem közlik velünk a nagykövetségen.
Kevésbé köztudott, de az amerikai hatóságok saját honfitársaikat is akadályozzák szabad mozgásukban. Ha az illető nem diplomata, kutató, újságíró, akkor csak az Egyesült Államok megkerülésével utazhat Kubába. Amerikaiak ezrei választanak valamilyen tranzitországot pusztán azért, hogy eljuthassanak a floridai partokhoz oly közel eső szigetországba. Arról nem is beszélve, hogy amennyiben a cseles utazás kitudódik, az éber amerikai hatóságok akár ötvenezer dollárra is megbírságolhatják őket. Ha jobban belegondolunk, az előzmények ismeretében már érthető, miért nem kell Ibrahim Ferrer a goromba Amerikának. Mellesleg az öreg kubai zenész már a mostani díjkiosztó előtt is háromszor elnyerte a Grammy-díjat. Birtokában van tehát egy kitüntetésnek, amelyet időről időre kipostáznak számára. Feltéve, ha a küldemény nem sérti az amerikai nemzetbiztonságot.