Napjaink irodalomtörténésze nem tetszeleghet a mindentudó megfigyelő szerepkörében. Nem gondolhat arra, hogy az „ahogyan valójában megtörtént” elbeszélője; sokkal inkább arra kell vállalkoznia, hogy ugyanazt az eseményt többféle, egymást nem annyira kiegészítő, mint inkább cáfoló távlatból mutassa be. Aki úgy véli, a tények önmagukért beszélnek, s a „filológiai szövegmagyarázat célja magának a szövegnek szó szerint való értelmét megadni”, az nincs tudatában saját elfogultságainak. Valamely festmény értelmezése nem oldható meg ikonográfiájának „maradéktalan földerítésével”, mert a képet nem „eredeti állapotában” látjuk, hanem ahogyan ránk hagyományozódott. Hasonlóképp valamely költemény, regény vagy színmű üzenete is mindig a hatástörténet függvénye.
A huszonegyedik század egységesülést hozhat magával, s ezáltal új távlatba helyezheti a magyar művelődést, különösen pedig a nyelvhez kötött irodalmat. A közízlést a népszerű kultúra, a szórakoztatóipar irányítja, ez pedig a nemzetközi piacnak és a magántulajdonban levő világcégek hirdetésiparának van kiszolgáltatva. A gyorsan változó helyzet, a gazdaság és a tömegtájékoztatás, az ismereteket lejegyző, továbbító és feldolgozó médiumok nemzetköziesedése, a tömeges méretű utazások, az európai államok közösségének megszilárdulása s az angol nyelv világméretű térhódítása gyökeres átértelmezést tehet szükségessé. A magyar irodalom viszonylag kevéssé él a nemzetközi tudatban, s ennek az is oka, hogy szakértőinek eddig ritkán sikerült nemzetközi összefüggésbe illeszteniük a magyar nyelvű műveket. A legutóbbi negyedszázad politikai változásai egyre sürgetőbbé tették a nemzeti örökség újraértelmezését. Ebből a föltevésből kiindulva nem kerülhető meg, hogy ne foglalkozzunk az irodalomtörténet néhány olyan kulcsszavával – az életrajzi, a nemzeti, az összehasonlító, a fejlődéselvű és a befogadás-központú felfogással –, amely gyakran mintegy meghatározta a múlt értelmezésének irányát.
Mindmáig erős a kísértés, hogy a korai magyar szövegek túlnyomó többségét ne műalkotásként, hanem a középkori, reneszánsz vagy barokk művelődés megnyilvánulásaként olvassuk. A tizenkilencedik századi irodalomról készült könyveket viszont olykor azzal a céllal írták, hogy életrajzi kalauzt adjanak a sokra becsült szövegek megfejtéséhez. A művelődéstörténet- vagy életrajzírás létjogosultságát kétségbe vonni éppúgy hiba, mint e tudományágat, illetve műfajt az irodalomtörténet helyére iktatni. Például Petőfi s Ady tevékenységének megítélése elválaszthatatlan az életrajzi megközelítéstől. E szemlélet nemzedékek felfogására volt döntő hatással, napjainkban azonban a költők kultusza helyett inkább műveik változó értelmezésével célszerűbb foglalkoznunk. Az életrajzi megközelítés népszerűsége is okolható azért, hogy e két költővel többet foglalkoztak, mint a nemzetközi romantikába jól beilleszthető Vörösmarty, az összehasonlító távlatból máig elhanyagolt Arany János vagy a korai huszadik század irányzataihoz közel álló Babits és Kosztolányi műveivel.
Az örök érvényűnek föltételezett művek szerzője iránti tisztelet nem okvetlenül egyértelmű a megértéssel. Némileg kockázatos olyan egységet föltételezni, amelynek egyaránt része a Munkások és az Eszmélet. Az életmű egységének gondolata olyannyira kétes hitelű, hogy az irodalomtörténet-írásban aligha szerencsés a jellemkép hagyományához ragaszkodni. A kérdés az: hol a határ a személyes elfogultság és az értékítélet között.
Ítéleteink – tudatosan vagy öntudatlanul – mindig előfeltevésekre épülnek: vagy megerősítjük, vagy cáfoljuk a közvélekedést. A tizenkilencedik században gyakran a nemzeti azonosság alapján választották el a lényegest az elhanyagolhatótól, s a műveket általában aszerint értelmezték, mi tekinthető bennük nemzeti sajátosságnak. Ahogy az építészet összefügghet éghajlati körülményekkel s a hely anyagi adottságaival, úgy valamely költői hagyomány is függhet nyelvi adottságoktól, s ennyiben nem ültethető át másik művelődésbe. Például a hexameter a magyar költészetben jól alkalmazható, mert rövid magánhangzóinknak van hosszú párjuk, az angolban viszont nem ilyen a hangok rendszere. Ezért nem lehet – vagy legalábbis igen nehéz – Berzsenyi, Vörösmarty vagy akár Radnóti időmértékes verselésű költeményeit angolra fordítani. Tudomásul kell venni: az anyanyelven, az idegen nyelven és a fordításban való olvasás a megértésnek három különböző módját jelenti.
A magyar irodalmár számára mindig erős a kísértés, hogy a nemzeti művelődésben központinak tartott értékek nemzetközi elismertetésére törekedjék. Csakhogy a külföldet nem okvetlenül ugyanaz érdekelheti, mint ami az anyanyelvi közönséget vonzza. Íme egy példa a közelmúltból: 2002-ben Kertész Imre kapta az irodalmi Nobel-díjat. Németország terjesztette föl az elismerésre, s ez annyiban érthető, hogy ebben az országban több példányban adták el a műveit, mint Magyarországon. Mivel magyarázható ez utóbbi tény? Jóllehet a Bevezetés a szépirodalomba vagy a Harmonia caelestis bizonyos távlatból jelentősebb alkotás, mint a Sorstalanság, ám Esterházy említett művei mélyen gyökereznek a magyar történelemben, s ezért kevésbé fordíthatók, mint Kertész regénye, amely a holokauszttal foglalkozó irodalom fokozatosan kialakuló nemzetközi kánonjának a részévé vált.
Az iménti példa kapcsán is felmerül a kérdés: van-e jövője a nemzeti irodalomszemléletnek? Ma már merő ábránd a helyi művelődések tisztasága. A kérdés az, vajon a tömegtájékoztatási eszközök hatására egységesülő művelődés nem jelenti-e új korszak eljövetelét, amelyben a helyhez kötött nemzeti kultúra veszíthet a súlyából. Nem ugyanaz egy zeneművet vagy egy irodalmi alkotást átmenteni a nemzetközi örökségbe. A Bartók zenéjére jellemző rubato játékot sem könnyű elsajátítania olyan előadónak, aki más hagyományon nevelkedett, egy tizenhetedik századi Erdélyt megidéző történelmi regény fordítása mégis nehezebb feladatnak bizonyulhat. Ismét csak arra lehet következtetni: a fordíthatóságnak különböző fokozatai léteznek.
A gazdaság egységesülése afféle új népvándorlással is együtt járhat. Francia- vagy Németország jellegét máris döntően megváltozatta az ott élő arab és török közösség. Hollandia, sőt még Anglia arculatán is módosítottak a bevándorlók. Az Európai Unió kibővítése előre nem látható változásokkal járhat. Régebben a legtöbb ember bizonyos nyelvi közösségben nevelkedett, és fordításra kényszerült, valahányszor másik nyelvi közösséggel találkozott. A jövőben egyre többen érezhetik magukat nyelvközi állapotban, a nyelvet igen tágan, művelődési hagyományként, közösségi emlékezetként értelmezve.
Azok a magyar írók, akik évtizedeken át éltek távol hazájuktól, óhatatlanul is második hazájuk távlatából szemlélik anyanyelvük kultúráját. Némelyikük a kommunizmus éveiben mintegy a nyugati világ torzképét látta Európa keleti felében, mint ahogyan a gyarmatosítás korában a brit vagy francia értelmiség egy része a nyugati világ visszamaradt megfelelőjének vélhette Indiát vagy Algériát. Második száműzetése idején Márai többször is annak az alkotónak a bizonytalanságát fogalmazta meg, aki két kultúra között él.
A történelem során előfordult, hogy gyakorlati célt szolgáló tárgyak öntörvényű alkotásokká minősültek át. Az öntörvényűség, az autonómia bizonytalan értelmű szó. Többnyire annak az érzékeltetésére használják, hogy a művészet megszabadul a nem művészinek tekintett feladatoktól. Az öntörvényű irodalom talán azzal rokon értelmű, amit Richard Wagner abszolút zenének nevezett. Történeti jellege nyilvánvaló: ugyanúgy a romantika örökségéhez tartozik, mint az eredetiség eszménye. A középkori irodalomban vagy a régi kínai művészetben aligha lehet utánérzésről beszélni.
Az irodalom esetében éppúgy nem található hasonló alap a célelvű történetíráshoz, mint a zenetörténetben. A szó művészetében a fejlődéselv kevésbé lehet létjogosult. Ezen a területen egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy rangsorolni lehet az ábrázolás különböző módjait. Kassák Lajos számozott verseit nem törlik ki József Attila költeményei, mert a fiatalabb költő nem tökéletesítette azt, amit idősebb pályatársa hozott létre: másféle írásmódot alakított ki. A tudományban s a technikában a későbbi általában kiszorítja, elavulttá teszi a korábbit. A művészetekben másként van ez! Ami fejlődésnek tekinthető az egyik távlatból, az könnyen visszalépésnek minősülhet a másik nézőpontból tekintve. Maradiság és korszerűség, megszüntetés és megőrzés, „még” és „már” – ellentétük erősen megkérdőjelezhető.
A kevéssé hozzáférhető irodalmak részben azért nem tudnak a kialakuló nemzetközi kánon részévé válni, mert máig nagy hatású az a szellemtörténettől örökölt hiedelem, amely egy-egy korszak minden művészi megnyilvánulását egységes korszellemmel hozza öszszefüggésbe. Még a Nemzetközi Összehasonlító Irodalomtudományi Társaság folyamatban levő, eddig tizenhét kötetes, Az európai nyelvű irodalmak összehasonlító története című vállalkozásában is észrevehető ennek az örökségnek a nyoma. A szimbolizmussal foglalkozó kötet egyes fejezetei például olyan életműveket méltatnak, amelyeknek nem sok közük van Mallarmé kiindulópontként választott költészettanához. Mallarmé vallási értelemben hitetlen volt, a személytelen költészet eszményét vallotta, a tanító jelleget összeegyeztethetetlennek tartotta az irodalommal, s ugyancsak elutasította a politikai állásfoglalást. Ady írt istenes verseket, énközpontú, vallomásos költészetet művelt, és vannak versei, amelyek közvetlen politikai cselekvésre szólítanak föl.
A régebbi magyar irodalomtörténet-írás nagyon kevés figyelmet szentelt a művek életének. Ám az önmagába zárt műalkotás eszménye elavult, s ebből adódóan az utóbbi évtizedekben nem egyszerűen a hatásra, hanem egyenesen a befogadásra helyeződött át a hangsúly. A zenei felvételek történetében ezt a hangsúlyeltolódást az élő előadások fölértékelődésének lehet megfeleltetni. Az értelmezés előírásai mindig művészi és eszmei áramlatok függvényei. A Shakespeare-művek értelmezéstörténetéből arra következtethetünk, hogy az előadó, illetve az értelmező sokkal nagyobb szabadságot élvezhetett a távolabbi múltban, mint a huszadik században, hiszen lényegesen fontosabb szerepe volt az alkotás folyamatában.
A fordítások, átdolgozások, reneszánsz színművek vagy akár az olyan szerzők alkotásai, mint például Henry James, Marcel Proust vagy Kosztolányi Dezső arra emlékeztetnek, hogy egy-egy mű sosem tekinthető adottnak, hiszen állandóan újraírja, föl- és leépíti, ezáltal kérdésessé teszi önmagát. A Lear király című alkotásnak, az Esti Kornélról írott némely történetnek vagy akár József Attila s Szabó Lőrinc bizonyos költeményeinek nincs egyetlen hitelesnek mondható szövege.
Az irodalmi alkotás lényegéből fakad, hogy egyrészt olvasójának vállalnia kell a szerkesztő feladatát is, aki különböző változatokat vesz figyelembe, másrészt az újraolvasás közeli rokona az átírásnak és a fordításnak. Az értelmezés mindig bizonyos feltételek szerinti olvasást jelent, és az irodalomtörténész célja annak vizsgálata, „miként hatottak a szövegek különböző időkben s helyeken az olvasókra”. A különböző módon előadható zenei művekről elég sok felvétel készült, igaz, csak a legutóbbi évszázadban. Lényegesen kevesebbet lehet tudni arról, miként olvastak a múltban, ezért az irodalomtörténésznek nehezebb a feladata. Egyáltalán miként lehet irodalomtörténetet írni a huszonegyedik században?
Az irodalmi alkotások nem egy, hanem sokféle történet elmondásához szolgálhatnak alapul, mert önazonosságuk erősen megkérdőjelezhető. Még eszményként sem létezik befejezett, végleges értelmezés. Mallarmé már 1891-ben arra figyelmeztetett, hogy „az állandóság és egység nélküli társadalomban nem jöhet létre állandó, végleges érvényű művészet”. E jellemzés a mai magyar nyelvű közösségre is vonatkoztatható: olyan különböző értelmezési közösségekből tevődik össze, amelyek értékrendje lényegesen eltérő. A különböző olvasók más és más történetként képzelik el a magyar irodalmi örökséget. Ezért is nehéz megmondani, hogyan értelmezzük át a magyar művelődés örökségét a huszonegyedik században.
A fenti szöveg a február 16-án elhangzott előadás rövidített, szerkesztett változata.
Az előadás megtekinthető február 28-án (szombaton) 10.45-től a Duna Televízióban, február 29-én (vasárnap) 13.15-től az MTV-n, valamint 21.55-től az M 2-n.
A Mindentudás Egyetemének következő előadása március 1-jén 19.30-kor kezdődik a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem informatikai épületének B28-as előadójában (Budapest XI., Magyar tudósok körútja 2/B).
Az előadások teljes szövegét a hozzászólásokkal és a vitával együtt a www.mindentudas.hu weblapon találják meg az érdeklődők.
origo.hu
Hajmeresztő szökési terv Esztergomban
