Kissé kanyarodjunk vissza a sokat szenvedett hétfői napra, amikor Medgyessy Péter elmondta a nagyívűt. Azóta töprengek. A beszéd egy fontos mellékmotívuma merülni látszik, bele a baljós feledésbe. Rögzítem előre, hogy még nincs baj. A miniszterelnök úr erős, egészséges, arca kerekded és nyájas, szavai határozottak, ám simogatók. A süllyedő témát bármikor fel lehet hozni. Csak nehogy megfeledkezzünk róla, mert talán a legérdekesebb szakasz volt a nagy íven.
Azért merengek ilyen aggodalmasan, mert Pierre Fermat jutott az eszembe. Fermat amatőr matematikus volt a XVII. század első felében, amatőr, de zseni. Számos sejtést hagyott örökül a későbbi korok számára, amelyek legtöbbjét előbb-utóbb különösebb nehézségek nélkül sikerült is bizonyítani. Egyik megérzése azonban a nagy Fermat-tétel (mert van egy kicsi is) néven vonult be a tudomány történetébe. A kérdés taglalásakor tudniillik a következő mondatot írta a jegyzetfüzetébe: „Igazán csodálatos bizonyítást találtam erre a tételre, de ez a margó túlságosan keskeny, semhogy ideírhatnám.” És nem írta oda. Sem akkor, sem később. Aztán meghalt. Szűkszavú kommentárja 1670-ben került nyilvánosságra, amikor publikálták összegyűjtött feljegyzéseit.
Évszázadokon át gyötrődtek a matematika megszállottjainak generációi, dilettánsok és lángelmék egyaránt, hogy bizonyítást találjanak a Fermat-tételre. Hibás levezetések ezrei láttak napvilágot, és buktak el a tüzetes vizsgálatok során. Fermat odavetett mondata csak szította a kedélyeket. Volt kutató, aki belebolondult a problémába, de volt olyan ember is, aki öngyilkossága kitűzött estéjén ismerkedett meg a tétellel, és annyira belemerült, hogy szabályszerűen elfelejtette főbe lőni magát. Így aztán tovább élt, és vagyona jelentős részéből díjat tűzött ki a leendő megfejtő számára.
Fermat utolsó tétele (így is nevezik) egészen 1993-ig tartotta magát. Egy amerikai matematikus, Andrew Wiles, a princetoni egyetem professzora – akit tízéves korában nyűgözött le először Fermat feladványa – hét év ádáz munka után megoldotta a feladatot, és bebizonyította, hogy a sejtés igaz. Több mint százoldalas levezetésébe azonban hiba csúszott, amit 1994-re tudott korrigálni, így ez utóbbi dátum a pontos.
Háromszázhuszonnégy év kellett hozzá. A tanulság mindebből az, hogy ha egy fontos sejtést bizonyítani tudunk, akkor bizonyítani kell, nem köntörfalazni.
Most akkor térjünk rá a nagy Medgyessy-sejtésre. Így szólt: „Elhatározásaink nyomán szaporodnak már a kedvező jelek. Ha hoszszabb lehetőségem lenne szólni, akkor erről beszélhetnék. Azt gondolom, hogy mód lesz rá, képviselőtársaim, tisztelt hölgyeim és uraim, mód lesz rá, hogy meghallják azt, hogy e téren mik történtek.”
De nem hallottuk meg. Itt állunk egy állítással, hogy szaporodnak a kedvező jelek, és egy sokatmondó félmondattal, miszerint a kormányfő tudna erről szólni, ha hosszabb lenne az ő lehetősége.
Nagyon kellene az a bizonyítás, mielőtt kutatók generációi bolondulnak bele, esetleg több száz éven keresztül, hogy ugyan pontosan mik is voltak azok a kedvező jelek Medgyessy Péter miniszterelnöksége idején, amiket Medgyessy Péter el is mondott volna szívesen, ha csak pár centivel hosszabb lehetőség jut neki osztályrészül a részvétlen sorstól.
Még nem késő, még elő lehet rántani a kedvező jeleket, és egyenként fel lehet őket mutatni.
Mindazonáltal a Fermat-tétellel egyidős az a vélekedés is, hogy Pierre Fermat-nak fogalma sem volt sejtése bizonyításáról, csak a szája, illetőleg a keze járt. Ezt azonban pusztán kötözködésből mondom.
origo.hu
Elkezdődött az érettségi: mutatjuk, milyen feladatokat kaptak a diákok
