Újabb vevő érkezik Tábori László Los Angeles-i sportcipőüzletébe. Egy harminc körüli férfi piros ingben, kockás nadrágban, napszemüvegben lép a helyiségbe. Magabiztosan szemlélődik. Belefúrja magát a falon látható emlékekbe, s amikor Tábori abbahagyja a telefonálást, így szólítja meg a melbourne-i 1500-as futásra célozva:
– Oh, te csak negyedik lettél?
Látni kellene a bajnokot, amint rezzenéstelen arccal visszanéz rá, jelezvén, hogy megbékélt ő már ezzel az eredménnyel, és nincs földi hatalom, amely a nyugalmából kibillenthetné. Válaszolni azonban kötelező. Meg aztán amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten is.
– És te hányadik lettél? Fogalmad sincs, mit jelent olimpiai résztvevőnek lenni. Nektek amerikaiaknak csak az első hely számít; és nemcsak a sportban, az élet minden területén. Egy régi mondás szerint a győzelemnek száz apja van, de a vereség mindig árva marad. Ezzel kell együtt élni. So, milyen cipőt szeretnél?
Az olimpia előtt, 1955-ben a legjobb közép- és hosszútávfutóink Iglói Mihállyal együtt elutaztak Ausztráliába. A csapatvezető Csanádi Árpád volt. A kinti magyarok biztatták a fiúkat: ismerkedjenek meg az angol nyelvvel. A válasz az volt: „Minek tanuljunk angolul, hiszen úgyis megyünk vissza. ” Ez a dialógus megmaradt Táboriban. S már régen az amerikaiak kenyerét ette, amikor lassan felnyílt a szeme.
– Az otthoni események felzaklattak minket – meséli. – A hírek sok jóval nem kecsegtettek, jórészt felnagyítva is érkeztek. Akinek családja volt, aggódott, de aki fiatal volt, az is állandóan hazagondolt. Ilyen körülmények között kellett versenyezni. Ezek után érthető, hogy lélekben és fejben csak részben voltunk jelen.
Köztudott, hogy Iharos, aki abban az időben 1500-tól 10 000 méterig hét távon is világrekorder volt, óriási eséllyel indult volna az olimpiai játékokon. Csakhogy Iharos Sándor nem utazott ki Melbourne-be!
Mielőtt leírnám a csapattárs véleményét az Európa legjobb atlétájának járó Helms-díjjal kitüntetett (1955) futó távolmaradásának feltételezett okairól, álljon itt Takács Ferenc tanszékvezető egyetemi tanár napokban megjelent, Iharosról szóló füzetének egy rövid részlete, amely tökéletesen jellemzi a felfokozott várakozásokat. 1956. július 15-ét írtuk: „Az országos bajnokságon megnyerte a 10 000 méteres síkfutást! Ez azért volt kuriózum, mert életében másodszor vágott neki versenyszerűen ennek a klasszikus távnak. A hatvanezres közönség megérezte a szenzációt, mert a válogatottlabdarúgó-mérkőzés (Magyarország–Lengyelország 4:1) után is a helyén maradt. […] Már lebukott a nap a gigantikus tribün mögött, alkonyati szürkületben lódultak neki a tízezernek a futók, köztük a táv magyar csúcstartója, Kovács »Bütyök« is. Az ezerfejű cézár érezhető szeretetet sugárzott Iharos felé, ami ünnepi hangulatot varázsolt a pályára. A várt párharc azonban elmaradt – Bütyök még nem volt jó formában –, így Sándorunknak csak Zátopek 28:54,2-es világcsúcsa volt az ellenfele. Az Iglói-iskola edzésmódszere, Iharos szorgalma és bátor versenyzése meghozta a gyümölcsét. Káprázatosan könnyed futással körözte le ellenfeleit, előnyét állandóan növelve, teljesen egyedül futva, végül 12 másodperccel javította meg a »prágai lokomotív« elérhetetlennek tartott világrekordját! A közben útba esett hat mérföldön – 9655 méteren – is a múltnak adta át a világcsúcsot. Iharos ezzel az eredményével a melbourne-i olimpia 10 000 méteres döntőjének első számú esélyesévé lépett elő. Csupán öt hónap volt hátra a játékokig. A szurkolók felállva, tombolva ünnepelték. Mint szemtanú bizonyíthatom, hogy sokan még egy óra múlva is a helyükön ültek, vagy örömittasan bóklásztak a sorok között. Azt az érzést akarták megnyújtani, amiben szabadnak, magyarnak, győztesnek, reménykedőnek tarthatták magukat, és ez akkor – 1956 októbere előtt – nagy dolog volt…”
– Menj odébb – mondja Tábori a kutyájának, mintha a négylábú is tehetne arról, hogy az emlékek szomorú fonalára lépett. – Nem akarok bántó dolgot mondani róla, mert szegény már elment, de problémája volt a házasságával. Ugyanakkor teljesen odavolt egy gerelyhajító lányért, Laczó Ilonáért. Nehezen tudta eldönteni, mit csináljon: kijöjjön velünk, vagy maradjon otthon. Ez volt az egyik probléma. A másik, hogy sok baja akadt a jobb bokájával, s abban az időben sem volt teljesen egészséges. A harmadik, hogy a forradalmi események miatt nem tudtunk rendesen edzeni; Rózsavölgyi Pistára például futóedzés közben, amikor már feljöttünk Tatáról, a Tüzér utcai pályán rálőttek, és ez arra az elhatározásra késztette, hogy talán jobb, ha nem áll rajthoz Melbourne-ben. Abban az időben ő tartotta a világrekordot többek között 5000 méteren és 10 ezren is, és bizonyára megfordult a fejében, hogy mi lesz, ha az olimpián le fog égni. Ezt nem szerette volna megélni. Sok évvel később egy televíziós interjúban állítólag azt mondta, hogy az összes világrekordját odaadná egy olimpiai aranyéremért!
Hallgatunk. A bajnok megsimogatja a kutya fejét, én az üres kávéscsészét szorongatom. Ahogy távolodunk az időben a melbourne-i olimpiától, egyre jobban fáj, hogy Iharos Ausztráliában koronázatlan maradt. Pedig mennyire megérdemelte volna! Mennyire megérdemeltük volna mi, magyarok, hogy újabb világcsúccsal szakítva át a célszalagot a dobogó legmagasabb fokára állhasson. Vannak vereségek, amelyek hasznosabbak a győzelemnél. Ez a távolmaradás nem az volt. És Tábori? Ő minap kapta meg egy harmincéves amerikaitól: „Oh, te csak negyedik lettél?”
– Sajnálom – teszi most hozzá. – Csak négy tized hiányzott… Itt az órám, mérje le, hogy fogalma legyen arról, milyen kevés négy tized.
– Mi történt a pályán?
– A döntő előtti este nem jött álom a szememre. Mentem a csapat orvosához, Csépe Imréhez, aki adott is valamit, amitől aztán alig tudtam másnap felkelni. Az első körben senki sem akart vezetni; futottunk, azt hiszem, egyperces kört. Következett a második: változatlanul mindenki egy csomóban. A harmadik körben, 1100 méter után sem módosult a helyzet. Négyszáz méter volt hátra… aztán háromszáz… valaki rálépett az egyik futó sarkára, aki nyomban kiállt; ezt is láttam, mert hátul voltam. Fordultunk a kanyarba, még kilencen. Én közel a pálya széléhez, a cementcsíkhoz. Az ausztrál Landy volt mellettem, aki egy váratlan pillanatban elém lépett. Elkaptam a vállát, elnyomtam, és jól látni az egyik képen, hogy a mozdulat hátra vetett, miközben a többiek mentek előre. Százhúsz méterrel a cél előtt tehát újra kellett kezdeni… Itt veszett el az a négy tized. Ha nincs ez a közjáték, második vagyok. [Az ír Delany nyert, ideje 3:41,2 volt, a német Richtzenhain lett a második, harmadik Landy egyaránt 3:42,0-vel. Tábori 3:42,4-et futott. Rózsavölgyi az előfutamban kiesett.]
Előkerül egy fotó. Az 1956-os 1500 méteres döntő még élő résztvevőinek csoportképe 1998-ban Sydneyben. Középütt Ron Clarke, az egykori ausztrál hosszútávfutó, aki 1956-ban az olimpiai lángot vitte a megnyitóünnepségre. (Világcsúcssorozatával évekig új mércéket állított fel. 10 ezer méteren elsőként futott 28 percen belül.) A sydneyi olimpiára készülődve hozták össze ezt a találkozót. A fényképen Delany mosolyog, Landy, az új-zélandi Halberg (1960-ban a római olimpián 5000 méteren aranyérmes lett), az ausztrál Lincoln meg a többiek, és ott van közöttük Tábori László is.
– Mikor döntötte el, hogy kint marad?
– Az utolsó pillanatban. Vége volt az olimpiának, elhangzott, hogy holnap pakolunk és megyünk haza, de mindenki saját magával volt elfoglalva. Közben kaptam egy üzenetet Magyarországról, a fiatalabb nővéremtől, amelyben az állt: „Cilus – családi körben így hívtak –, itthon a helyzet büdös, csinálj, amit akarsz. ” Ez döntő volt. Ha Erzsi ezt írta nekem, akkor nagy bajok lehetnek otthon. Időközben a Sport Illustrated című amerikai lap felajánlotta, hogy az olimpia után fedett pályás versenykörútra visz, s ennek a végén majd mehetek haza. A fedett pályás vetélkedés az ötvenes években nagy divat volt Amerikában. Az egyik napon a vezetés hozzájárult az úthoz, a másikon nem. Végül pedig egyértelműen nemet mondtak. A Sport Illustrated magyar megbízottai viszont engedély nélkül is vállalták a szponzorálást. Fiatal voltam, egyedülálló, mindig vágytam arra, hogy megismerhessem Amerikát. Itt volt az alkalom.
Tábori feláll és indul, hogy megmelegítse az ebédjét. Ha nem tudnám, hogy nincsenek anyagi gondjai, azt hihetném: az otthonról hozott egytálétel azt jelzi, megnézi, hová teszi a pénzt. De nem erről van szó. Egyszerűen így kényelmes, hogy a felesége főztjét egye.
Amíg tesz-vesz, Iglói fényképére esik a tekintetem. A mester másik tanítványa, a kortárs Kovács László mesélte, hogy bármilyen fáradtnak érezték is magukat, elvégezték azt a munkát, amit Iglói kirótt rájuk. És olyan apróságokkal érte el ezt, hogy ha Iharosék hét órára mentek edzésre, és ha történetesen éjszaka hó esett, akkor Náci bácsi már hat órakor kint volt a pályán, és lesöpörte a havat. Egy ilyen emberre csak felnézni lehetett! Rózsavölgyi István emlékszik arra, hogy 1955 telén a szigeten futottak. De olyan hideg volt, hogy ráfagyott arcukra a leheletük. A szó szoros értelmében megtagadták a munkát. Iglói leült egy hóbuckára és kijelentette, hogy addig nem áll fel onnan, amíg Iharosék nem végzik el a napi fejadagot. Megfogták, bevitték az egyik épületbe, és elkezdtek futni.
– Iglóival összebeszéltek? – kérdezem Táborit –, mert hát Ausztráliában maradt ő is.
– Nem beszéltünk össze – feleli nyomatékkal. – A versenyek végén azonban megkérdeztem tőle: Náci bácsi, mit csináljak? Megfordult és nem méltatott válaszra. Szó nélkül otthagyott. Mikor a magyar csapat ment ki a repülőtérre, eltűntem a táborból, és három napig egy magánházban dekkoltam. Aztán még visszamentem a faluba, és összeszedtem néhány holmimat. Vittek ki minket a repülőtérre az amerikaiak, és mit látok? Iglói áll mellettem. „Náci bácsi, maga is lemaradt?” – kérdem tőle. „Igen” – feleli, majd ugyanazzal a hangsúllyal, de lélegzetvételnyi szünettel hozzáteszi: „Nahát, akkor menjünk együtt.” A felszálláskor vagy már a gépen odafordult felém: „Ide figyelj, Tábori, ha már így alakult, dolgozzunk együtt.” „Náci bácsi, amit mond, megcsinálom. Amíg futok, számíthat rám.” S ez a kapcsolat kint Amerikában öt évig tartott. Egy pár évig együtt is laktunk.
Karácsony este szállt le velük a gép San Franciscóban. Érkezés előtt még gyönyörködtek a kivilágított Golden Gate hídban, az ünnepi fényárban. Az Újvilág szép arcát mutatta. Hamarosan zöld kártyát kaptak, és a politikai menekültek számára megnyílt az út a letelepedésre. Iglói és Tábori különváltak a többiektől, a közös munkát a keleti partvidéken folytatták. Bostonban, New Yorkban, Philadelphiában, Washingtonban futott Tábori fedett pályás versenyeken, majd 1957 májusában a Los Angeles-i Colosseum-stadionban állt rajthoz 1500 méteren Ibottsonnal, Lincolnnal és a többiekkel: második lett. De elmúlt hat hónap, a Sport Illustrated nem támogatta tovább, és Tábori ott állt pénz nélkül. Megfordult a fejében, hogy hazajön, de hamar elvetette a gondolatot. Közben eljutottak Iglóival Santa Clarába, San Joséba, s az egyik klub befogadta őket. Egy kis pénz is állt a házhoz, újra lehetett edzeni, versenyezni. De nagyon kellett hajtani, mert Tábori már 26–27 éves volt, és egymás után tűntek fel a tehetséges fiatalok. Az amerikai középtávfutás sokat profitált az új jövevényekből. Tábori munkát is talált magának, mégpedig a szakmájában: San Joséban bőrkabátszabást vállalt.
– Mikor találkozott újra a régi társakkal?
– 1960-ban a római olimpián találkoztam Rózsavölgyi Pistával, és tanácsot is adtam neki, hogy miképpen fusson 1500-on az ausztrál Elliott és a francia Jazy ellen, de nem fogadta meg, amit mondtam, így csak harmadik lett. Pedig Pista gyorsabb volt, mint én, aki annak idején lehajráztam a franciát. Nem verte volna meg Elliottot, de a második hely nagyon állt neki. Egy évvel később Pista és Sanyi kijöttek az Egyesült Államokba, és együtt versenyeztünk fedett pályán, többek között az 1956-os olimpia 1500-as ír bajnoka, Ronald Delany ellen. Emlékszem, hogy Delany az utolsó körben elkapta Rózsavölgyi könyökét, visszahúzta, s úgy ment előre. Pista olyan dühös lett, hogy később majdnem megverekedett vele, de közbeléptem. Habár a fedett pályát annak idején csak nagycirkusznak hívtam. A zenekar futás közben játszott, s ha rossz zenét „húzott”, összekavarodott a lábad, eltolta a ritmust.
Tábori jóízűen nevet. A nevetése nem hasonlít senkiéhez. Mélyről jön, derűt sugároz, s egy olyan ember bölcsessége van benne, aki tudja: a humorérzék végső soron kiművelt értékrendet hordoz. A fedett pályás vetélkedést illetően még hozzáteszi:
– Sanyi csak ment, futott a maga ritmusában, és ha jól emlékszem, meg is nyerte a versenyt.
Fél órára magára hagyom Tábori Lászlót a cipőboltban: a délutáni edzéstervet készíti elő a naplójában. Kilépek a nyárba.
Odahaza éppen beköszönt a hideg évszak.
Folytatjuk
origo.hu
Mutatjuk, hogyan került Gyurcsány és a Momentum a totális süllyesztőbe
