Hogyan legyél (hu) moralista (24.)

Verset írok? (mostanában), fogják cenzúrámat? Többfelől ér a vád – még több önvád: megszűnt bennem a ma iránti problémaérzékenység, mely írásaimat, önálló estjeimet a 60-as, 70-es, 80-as években jellemezte. Már-már végleges elbizonytalanodásomban, ide-oda kapkodásomban „kapóra jött” a Magyar Nemzet kultúrrovatában 2004. február 16-án megjelent interjú, melyet Végh Attila készített Vasadi Péterrel. Kivonatolva pár sort idézek.
– Nemrég megjelent esszékötetében azt írja, hogy a mai élet színeit vesztett élet. Szürke, sőt: „A mai szürke már szürke sem.” – A szürke kifulladóban van, s kezd rajta átütni mind több helyen és mind gyakrabban a puszta üresség. Miféle jövőben bízhatunk még? De mi az, hogy öröm? (Valami innen mintha kifelejtődött.) Van szívünk. Dobog. Ez egy fantasztikus dolog. Csakhogy el kell rohadnia mindennek ahhoz, hogy ez föltűnjön. Ahhoz, hogy most itt üljünk és beszélgessünk, a délutáni csúcsforgalmon kellett autóval keresztülvergődnünk. Ez maga az apokalipszis. (…) Csak kiszállni lehet. Nemcsak a kocsiból, hanem ebből az állapotból is. (…) Élni öröm, élni szent dolog, az élet szent okokból élni akar, mondta egy nem hívő bibliás költő. Minden látszat ellenére ez így van. Ahhoz, hogy ezt észrevegyem, nagyon éles szemmel kellett figyelnem azokra a keskeny résekre, ahol ezek az igazságok átjönnek. Ezek megtartják az embert. (…)
– Amit mond, az egy camera obscura: sötét doboz, amelyen van egy nyílás. Ha ezt elég pontosan szűkítjük le, a doboz falán megjelenik a világ képe. Manapság talán az a baj, hogy az embereket hatalmas érzéki-érzelmi ingerekkel bombázza a média. Ez az ingernyaláb kiégette a kamera szemét. Dől be a világ, szétéget mindent. Annak, aki látni akar, szűkítenie kell a rést, el kell falazódnia a világtól, amely fenyegeti. Az ember nem kapcsolja be a tévét, nem vesz újságot, és megpróbál „az öröklétre berendezkedni”. Erre azonban a világ azt mondja: struccpolitika. – Ez hazugság. Kiagyalt, komoly érdekek okán fönntartott hazugság. Először is a világ nem kint van, hanem bent. (…)
A már múlt héten idézett korábbi, 1982-ben megjelent Az ember reménye könyvéből beszéltetem tovább Vasadi Pétert. Valaki elénk tesz egy könyvet, belelapozunk és fölkiáltunk: ez az, ezt kerestük! Máris egy idegen szellem vizein úszunk. Sodrása, hulláma, átlátszósága velünk marad egy darabig. Meghatározza a szájunk ízét. Írhatunk miatta is, általa is. De amikor az íróasztalunk mellett azt érezzük, hogy mindenről lehet – tudunk? – fontosat írni, egyszerűen azért, mert valóban minden fontos, akkor – egy céllövölde figuráinak tekintve a seregnyi témát – vajon miért ezt és nem egy másikat „lövünk ki”?
Ugyanakkor e z a téli napsütés, amit nem is az értelmemmel, hanem a bőrömmel fogok föl, s a verandáról kilépve elönt, éppen azzal, hogy oly gazdag, oly teljes, kizárja a megírás lehetőségét. (…) Amikor az ember leül, s bámul ki az ablakon, szemét a semmibe veti, ez az állapot a megérintett gondolat közeledtét jelzi; m i e l ő t t b i z o n y o s l e n n e, m á r b i z t o s. A „belső présből” mondat kanyarog ki, s mintha zsinór lenne, egyre sűrűbben tapadnak rá – vagy „ki-keletkeznek” belőle – a kész képek, szófordulatok, kifejezések, utalások kristályai. Épül a véletlen (véletlen?) vázon a konkrét szerkezet. (…)
Most már az e g y e t l e n n e l mérkőzünk. (…) De kitől, mitől függött, hogy éppen ezt írjuk meg?
Vagyunk, mint valami raktár, okos összevisszaságban, kiszolgáltatva a szellem rendező elvének, de nem automataként. Finom rezzenésekre és határozott parancsokra mozduló rendetlenség vagyunk mi, emberek, az előttünk és a bennünk burjánzó létre, életre s jóra éhesen. Megpillantjuk, átéljük, el-elkapjuk működésünk pontos titkait, de a közegünk, a kinti-benti szabadság túl nagy és túl mély ahhoz, hogy számot tudjunk adni róluk. Mégis mindennél valóságosabb. Mindennél csábítóbb. Mindent megér.
Kitől-mitől függött…? Mintha azt kérdeznők, kitől függött, hogy megszülettünk? A szüleinktől? Ez válasznak kevés, bár igaz. Nem a szüleinktől? Ez meg elégtelen, mert függ ugyan tőlük, de mivel ők is függenek másoktól, saját függőségünk tovasiklik… A legnagyobb pillanataink a leggazdátlanabbaknak látszanak, mert a legnagyobb uruk épp nekik van. Aki annál láthatatlanabb, minél egyetlenebb, minél biztosabb. Elég a vaknak olvasáshoz, hogy amit ujjbeggyel kitapogat, tisztességes domborulat legyen: a nyelvbe vetett hitünk azt jelenti, hogy hiszünk szavaink megtestesülésében. A megtestesült szó él, lábon áll, hűséget követel tőlünk, mert benne és általa létezünk.
Hogy leendő könyvemnek ezt a részét egyszerűen csak kiírtam máshonnan? (Tőlem nem) idegen tollakkal ékeskedtem? Fogtam a ceruzáját Vasadinak. (Visszafogtam.) Mégis olyan jók, mintha én írtam volna… Persze jobb lenne, illetve sokkal rosszabb – ez az írás – fordítva…
Ha(ha) ő tőlem… („Isten adta…”) Pilinszkyvel vigasztalom magam: „Írnok, akkor talán nem jártál itt hiába.”
(„… aztán egy delfin szép úszása…”)