Kitüntették a leglovagiasabb képviselőt

A Magyar Köztársaság Érdemérme elismerést adományozta Isépy Tamásnak tegnap Mádl Ferenc; a kitüntetést a képviselő betegágyánál adta át a köztársasági elnök. Az őt igen közelről ismerő kereszténydemokrata politikustársai Isépy Tamást egymás közt a magyar Adenauernek is szokták nevezni. Elsősorban azzal szolgál rá erre az elismerésre, hogy szinte mindig pontosan érzi meg a jövendő fordulatokat.
Sajnos a közép-európai történelem nem volt hozzá – pontosabban szólva hozzánk – oly kegyes, hogy képességeit mindenkor kibontakoztathatta volna. Rossz korban szerezte meg a jogi diplomáját, nem sokkal később már a hortobágyi internáltak között találta magát. A rá jellemző mély, életmentő iróniával így emlékezett vissza a megpróbáltatásokra: „Talán senki nem vádol majd elfogultsággal azért, hogy a hortobágyi napfelkeltét a világ legszebb természeti jelenségei közé sorolom.” Rövid emlékiratában így emlékszik vissza elvitelének hajnalára: „…rövidesen összeterelték 76 éves nagyanyámat, anyámat, apámat és öcsémet, engem tudtak utoljára felpiszkálni a mély álomból, de sikerült gyorsan magamhoz téríteniük. Azon kevesek közé tartoztam, akiknek kézbesítették a határozatot, a kényszerlakhelyül Borsós-tanyát kijelölő kitelepítés kifejezetten nekem és a velem együtt élő családtagoknak szólt. Máig sem tudom, hogy a parancsnok jóindulatú, váratlanul feltámadt emberségének vagy ügyetlenségének köszönhetem, hogy a családom kimaradt a kirándulásból. Sikerült valahogy megmagyarázni, hogy családtagnak a feleség és a gyerek számít, nekem ilyen nincs, e házban külön szobám van, szüleimmel nem élek közös háztartásban, és itt lakásom csak a megoldhatatlan lakáshelyzet kényszerű következménye, így a határozat csak engem érint.” A derűs visszaemlékezés keserű lényege: a fiatal ügyvéd megmentette családját és vagyonukat a legrosszabbtól.
Érzékét, amellyel a dolgok lényegére az elsők között talál rá, jól mutatja Néhány gondolat politikai kultúránk vészes romlásáról című felszólalása, amelyben – 1997 áprilisában! – napirend előtt arról próbálta meggyőzni képviselőtársait, hogy a T. Házban eluralkodó hangnemen próbáljanak meg változtatni. Két gyógymódot javasolt, egyfelől a védekezőreflexek erősítését, a sértődési küszöb emelését, másfelől önmérsékletet, ami némi stílusváltást igényel. Például a „hazudik” helyett mennyivel szebb: függetleníti magát az igazságtól. Az „aljas” helyett a sokkal irodalmibb zamatú „álnok”. Vagy a „hülyeségeket beszél” helyett azt mondani, hogy „javaslata teljesen alkalmatlan a probléma megoldására”. A kettő ugyanazt jelenti, csak más megfogalmazásban.
Isépy Tamás nem ment a szomszédba nagyvonalúságért sem. Például frakcióvezetőként mindig igazolta Giczy György távolmaradását az országgyűlési ülésekről, noha a KDNP-elnök azokban az időpontokban általában éppen őellene kampányolt az alapszervezetekben.
Hatvanhat évesen szólította porondra a rendszerváltozás, s ő nem habozott. Feladta miskolci egzisztenciáját, újrakezdte a fővárosban, törvényalkalmazóból törvényhozóvá vált. Élettapasztalatát azonban semmi áron nem volt hajlandó a sutba dobni. Konszenzust kell keresni, figyelmeztetett sokszor, mert csak a kiérlelt, nagy társadalmi támogatottságú változtatásokat lehet keresztülvinni. Mindig óv a közéleti problémák erőszakos, akaratos megoldásától, tudván, hogy abból sohasem születhet tartós eredmény.
Isépy Tamás sosem futamodott meg a rá mért feladatok elől. Amikor megkérdezték tőle, hogyan lehet bírni 75 évesen kilenc tisztség ellátását, azt felelte: „Goethétől megtanultam, a nyugodt életforma titka, hogy az ember nem azt csinálja, amit szeret, hanem azt szereti, amit csinál. Hatalomra sosem vágytam, mindig kaptam a feladatokat.”
Az Országház legközkedveltebb alakja, akit mindenki egyformán szeret a képviselőktől az éttermi dolgozókig; szívesen fordul az emberiség szellemi kincsestárához, ha meg kell valamit indokolnia. Szívesen idézi Arany Jánost: „Nem mindig ember, aki sorsot intéz; Gyakran a bölcs is eszköz, puszta báb…”
Kevés honfitársunk méltóbb a kitüntetésre, mint Isépy Tamás. Néki is köszönhetjük, hogy „benn vagyunk a fősodorban”, és „hajónk előre megy”.