A magyar politikai közélet nyugodalmasnak aligha mondható állóvizébe malomkőként pottyant Joseph Stiglitz amerikai Nobel-díjas közgazdász február eleji budapesti látogatása, amellyel – saját magamból kiindulva – sokkolhatta a legújabb könyvét fokozott érdeklődéssel fogadó olvasóközönség egy részét (a közgazdász új könyve a Clinton-éra gazdaságpolitikájáról The Roaring Nineties címmel nemrég került a boltokba a tengerentúlon és Nyugat-Európában).
Stiglitzet, a 2001-ben neki ítélt közgazdasági Nobel-díj mellett, nem ez utóbbi munkája avatta világhírű szerzővé, hanem a 2002-ben megjelent Globalization and Its Discontents című műve. Az év elején A globalizáció és visszásságai címmel magyarul is megjelent könyvének budapesti bemutatójára és egy ezzel egybekötött, balliberális belpolitikai előnyszerzés céljából rendezett kormánykonferenciára érkező Stiglitz talán nem is sejtette, hogy jelenlétével és nyilatkozatával Magyarország pattanásig feszült légkörében pártpolitikai célok eszközévé vált. A Magyar Nemzeti Bank önállóságának hátrányaira figyelmeztető közgazdász akarva-akaratlanul szentesítette vendéglátóinak törekvéseit, amely – a gyakran hangoztatott árokbetemetés jegyében – a közszféra teljes megtisztítására irányul.
Ez már csak azért is szomorú, mert Stiglitz könyvében, nyugati elemzőktől szokatlan módon, az 1997-es orosz gazdasági válság kapcsán értetlenségét fejezi ki, amiért a kommunizmus romjain épülő demokráciák kínkeserves próbálkozásai közepette a Nyugat olyan vezetőket pártfogol, akiknek szakmai kompetenciájuk és erkölcsi hitelük erősen megkérdőjelezhető. Szerinte elfogadhatatlan az az álláspont, amely a szocializmusból átmentett Jelcin- és Csubajsz-féle nómenklatúrát részesítette előnyben a demokratikus folyamatokban valóban hívő új nemzedék ellenében. Ez olyan „csereszabatos” kritika, amelyben ha az orosz nevek helyére behelyettesítjük a magyar megfelelőket, megértjük, miért ajnározza mindmáig a nyugati világ hol pufajkás, hol pedig titkos ügynök vezetőinket.
Kár, hogy a részleteiben különböző, de az erkölcsi és „szakértői” kompetencia tekintetében az oroszországihoz hasonló nívójú hazai nómenklatúra átmentésére Stiglitz nem alkalmazza bírálatát. A sajátos (és sajnálatos) hazai valóság, az egyes táborok között tátongó, áthidalhatatlan világnézeti szakadék ismerete nélkül tett nyilatkozat joggal keseríti el a jobb érzésű honpolgárt. Vigasztalásul csak annyit mondhatunk, hogy ezen intermezzón felülemelkedve Stiglitz most magyarul is megjelent könyvének tágabb értelmezéséből próbáljunk erőt és reményt meríteni.
Stiglitzcel a világ jelenlegi gazdasági és pénzügyi rendszerének uralkodó intézményeit, valamint az általuk hirdetett liberális gazdaságfilozófiát kritizáló akadémikusok és közgazdászok, valamint a nyomukban gombamód szaporodó globalizációellenes mozgalmak hívei tekintélyes támogatóval gyarapították soraikat. A Nobel-díjas, a Clinton-adminisztrációban és a Világbankban egyaránt vezető szerepet vállaló Stiglitz munkájával a globalizációellenes irodalom képzeletbeli lánca egy olyan bennfentes vallomásával bővült, aki nyugodtan nevezhető a „rendszer eltartottjának”. Ez igazolja azt a régi gyanút, amely a magyar olvasóközönség előtt is ismert David C. Korten, John Gray, Paul Hellyer és a Magyar Nemzetben nemrég ismertetett Horst Afheldt könyveinek borúlátó végkövetkeztetései nyomán támadt: valami nincs rendben a jelenlegi pénzügyi és gazdasági rendszer háza táján. A liberális gazdaságpolitikájáról közismert és a globalizáció mértéktelen terjesztésében főszerepet játszó amerikai kormányzat és a washingtoni konszenzussal létrehozott hasonló irányultságú nemzetközi intézmények kóros működési mechanizmusát, valamint a kettő között kialakult összejátszást Stiglitz nemcsak bemutatja, de alaposan dokumentálja is.
G. B. Shaw gondolatát alapul véve, miszerint minden nagy igazság istenkáromlásként indul, biztosak lehetünk abban, hogy az uralkodó gazdasági filozófiával „eretnek” módon szembeszálló közgazdászok úttörő erőfeszítéseikkel a helyes úton járnak. Munkásságukat ugyanis mindmáig a szakmát uraló főáramú közgazdászok általi kiátkozás kíséri.
Liberális, angolszász környezetben töltött egyetemi éveim alatt kibontakozni látszott két eltérő irányzat, amely a kilencvenes évekkel megindult új politikai és gazdasági világrend egymástól élesen elütő elemzéséből eredt. Szerény kisebbségként gyanúsan tekintettünk a hurráoptimizmus lelkes híveire, akik a kommunizmus összedőltével a politikai berendezkedés területén a liberális demokrácia, a gazdasági elméletek terén pedig a neoliberális monetarizmus világméretű elterjedését vizionálták. Olykor megdöbbentett, hogy az új tanok felsőbbrendűségét oktatók a marxista–leninista eszmék hirdetőinek szűk látókörű indulataival, történelmi, kulturális és nemzetpszichológiai ismeretek figyelembevétele nélkül szónokolnak egy újfajta, világmegváltónak képzelt tanról, amely – elődjéhez hasonlóan – a világ ideológiai uniformizálását tűzte ki célul. Azzal a különbséggel, hogy ezúttal nem a világ proletárjainak, hanem az ezekhez hasonlóan félrevezetett fogyasztói társadalmaknak az egyesülése a kívánatos.
A politikatudomány területén a hidegháború végével ránk köszöntő „univerzális civilizációt” és a nyugati liberális demokrácia elterjedését hirdető fukuyamai tétellel szemben azonban ma már előtérbe kerültek azok, akik egy sokpólusú, sokcivilizációs, heterogén világ törékeny egyensúlyára figyelmeztetnek. A Huntington nevével fémjelzett elmélet vitatja azt a naiv, kissé érzelgős felfogást, miszerint a liberális demokratikus elvek győzelme a marxizmus–leninizmus felett az emberiség ideológiai fejlődésének, vagyis a „történelemnek végét” jelentené, és ezzel ránk köszönne egy idilli, meglehetősen egyhangú, de harmonikus új világrend. A világot kilenc különböző kulturális civilizációra osztó író szerint a világbékét fenyegető legnagyobb veszély abban rejlik, hogy a nyugati civilizáció – legfőképpen az annak vezető erejét képviselő Egyesült Államok – fölényét túlbecsülve ráerőlteti liberális politikai és gazdasági vívmányait olyan országokra, amelyek abban csupán egy anyagelvű, individualizmusra épülő, képmutató értékrend erőszakos terjeszkedését látják. A 2001. szeptemberi eseményeket követően a kritikusok bővülő tábora joggal szembesíti az USA érdekvezérelt külpolitikáját az otthon fennkölt elvekre épülő, ám külföldön sajátosan értelmezett értékrendjével.
Kérdés, hogy ezek a bírálatok milyen hatással vannak a globalizáció szemünk előtt zajló folyamataira.
Tény, hogy akárcsak a politikai elméletek tekintetében, a gazdaság területén is kifejlődőben van olyan reformszemlélet, amely a világháború alatt Bretton Woodsban megszületett pénzügyi rendszer mára végzetessé fajuló hibáit igyekszik felmutatni. Stiglitz könyvéből éppen erről az amerikai gazdasági modellről, valamint a Washington központú intézmények – a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank – működéséről kapunk kijózanító látleletet. A Bretton Woods-i rendszer a huszadik század legnagyobb közgazdászának, John M. Keynesnek azon felismerésén alapult, miszerint – az 1930-as gazdasági világválság megismétlődését elkerülendő – a válságokat eredményező elégtelen összkeresletet a kormányzat a kereslet növelésével orvosolhatja. Válság esetén a pénzügyi politika mellett a kormányok aktív adópolitikával, a kiadások növelésének vagy az adók csökkentésének a lehetőségével is élhetnek. Ezen az alapon lett az IMF elsődleges feladata a világválságok megelőzése és kezelése. Eszköztárához tartozik az országok összkeresletének fenntartása érdekében folyósított áthidaló kölcsönök nyújtása, valamint a nemzetközi nyomásgyakorlás lehetősége arra az esetre, ha egy ország nem törekedne gazdasági egyensúlyának fenntartására, és ezzel a világ összkeresleti egyensúlyát veszélyeztetné. Szegény Keynes forogna a sírjában – sajnálkozik Stiglitz –, ha megtudná, hogy az IMF mindenben eredeti elképzeléseinek az ellenkezőjét teszi. És ráadásul rá hivatkozik. A valutaalap ihletésével született Bokros-csomag és az eredeti keynesi keresletösztönző gazdaságpolitikát sikerrel alkalmazó Széchenyi-terv tönkretételével viszszatérő megszorító intézkedések óta mi, magyarok is tudjuk, hogy az IMF-es válságmenedzselés a költségvetési egyensúly helyreállítása érdekében az adók növelését, a kormányzati kiadások csökkentését, a segélyek megvonását és az emelkedő kamatok következtében beköszöntő restrikciós gazdaságpolitikát jelenti. Ami gazdasági nonszensz, hiszen a keynesi „kontraciklikus” – és a józan paraszti logika – értelmében egy gyengélkedő gazdaságnak nem válság idején kell a költségvetési egyensúly betartására törekednie, hanem épp ellenkezőleg: ilyenkor kell alacsonykamat-politikával a beruházásokat és adócsökkentésekkel, valamint kormányzati kiadásokkal a belső keresletet ösztönözni.
Ennek a receptnek az elfogadása – amelyet a valutaalap egy adott ország gazdaságának sajátosságai és az adott válság ok-okozati összefüggéseinek figyelembevétele nélkül alkalmaz – a feltétele annak, hogy egy ország hozzájusson az alap hiteleihez. Érdekes, írja Stiglitz, hogy a valutaalap olyan feltételeket szab hiteleinek folyósításához, amelyeket a legnagyobb hitelező országok maguk nem követnek. Olyan országok, mint például az Egyesült Államok, Japán vagy az EU országai nemzetközi fórumokon a szabad kereskedelem, a liberalizált tőke-, áru- és munkaerőpiacok szószólói, ám saját piacaikat importvámokkal, kartellek létrehozásával és kemény bevándorlási szabályzatokkal védik. Fejlődő országoknak álszent módon a kormányzat gazdasági beavatkozásának kártékonyságáról és a piac mindenhatóságáról prédikálnak azok a fejlett országok, amelyek bölcs és tudatos kormányzati beavatkozással hozták létre gazdaságuk hatékony és stabil intézményeit, jogi kereteit, társadalmi igazságosságon nyugvó rendszereit. Az Egyesült Államokban például a szövetségi kormánynak alkotmányos joga az államközi kereskedelem szabályozása, és kormányzati kezdeményezés hatására jött létre a pénzügyi rendszer szabályozása is, valamint a szociális háló minden eleme, a minimálbér, a munkavállalói jogok és az egész jóléti rendszer. Így érthetetlen – írja Stiglitz –, hogy miért erőlteti az IMF olyan gazdaságpolitikai receptek alkalmazását a világ legszegényebb országaira, amelyek öncélú módon, szűken értelmezett gazdasági mutatókon és hibás, ideológiai alapon „legyártott” közgazdasági elméleteken nyugszanak.
Hogyan lehetséges, hogy a demokratikus értékekre, különösen a nyitottságra, az átláthatóságra és a konszenzussal hozott döntésekre általában oly érzékeny nyugati demokráciák szemet hunynak a valutaalap titkosságáról elhíresült döntéshozói gyakorlata felett? Miért nem emeli fel senki a szavát egy olyan intézményrendszer ellen, amely eredeti válságkezelői mandátumától eltérően immár rendszeres előidézője világméretű válságoknak? A szerző hosszan sorolja a délkelet-ázsiai, oroszországi, dél-amerikai és számos afrikai ország esetét, ahol a valutaalap beavatkozása szinte új időszámítás kezdetét jelentette: mint valami természeti katasztrófa, ezeknek az országoknak van egy IMF előtti és egy IMF utáni időszakuk. Az pedig végképp elgondolkodtató, hogy miért éppen a valutaalap előírásainak ellenkezőjét végrehajtó országok bizonyulnak a legsikeresebbnek. Hogyhogy a valutaalappal a délkelet-ázsiai válság kirobbanásakor keményen szembeszálló, „szentségtörő” gazdasági intézkedéseket meghozó Mahathir Malajziája lett rekordgyorsasággal úrrá a válságon, míg az IMF-receptet követő országok sora évekig elbajlódik a kilábalással? Miért éppen a sokkterápiával szemben a fokozatosság útját járó Kína és a tőkeáramlás teljes liberalizálását a nyomás ellenére is elvető India (hogy a valutaalap receptjeitől ugyancsak független Szingapúr példáját ne is említsük) a fejlődés mintapéldája a régióban?
A valutaalap tévedései esetenként olyan mélységeket érintenek, és olyan gyakorisággal jelentkeznek, hogy felmerül a kérdés, vajon hogyan lehetséges, hogy a világ legjobb közgazdászait foglalkoztató intézmény ekkorákat hibázzon milliók kárára. Stiglitz az összeesküvés-elmélet helyett lényegesen egyszerűbb magyarázattal szolgál. A valutaalap nem egy „összeesküvés” résztvevője, hanem saját maga is része a nyugati pénz- és bankárvilág érdekszövetségének. Ezt Stiglitz szerint mi sem példázza jobban, mint az a tény, hogy a fejlett gazdasági nagyhatalmak pénzügyminisztériumai – különösen a valutaalap legnagyobb és egyetlen vétójoggal rendelkező részvényese, az USA pénzügyminisztériuma – és központi bankjai mekkora befolyással bírnak az intézménynél. Az sem meglepő, hogy a valutaalap vezetői kivétel nélkül a legnagyobb óriásvállalatok éléről kerülnek az intézményhez, és hivataluk letöltésével oda is térnek vissza. Vajon Stanley Fischer, akinek regnálása alatt az 1930-as évek válsága óta nem látott csődsorozat zajlott Délkelet-Ázsiától Oroszországon át Dél-Amerikáig, és aki a valutaalap székéből a bankóriás Citigroup elnöki székében landolt, mekkora jutalmat kapott, amiért olyan hűen szolgálta a pénzügyi körök érdekeit a „nemzetközi” szervezetnél? – teszi fel az újabb költői kérdést az író.
Stiglitz könyve számos elgondolkodtató kérdést tár elénk, amelyről érdemes lenne itthon is minél szélesebb körű vitát indítani. Például arról, hogy a könyvben nyomát sem találjuk annak, hogy a „nemzetközi szakmai közvélemény példaértékűnek tartja az 1995–96-os magyarországi stabilizációt” vagy a Bokros Lajos által ritka szerénységgel megfogalmazott „aranykori növekedést”. (Lásd Bokros Lajos az Élet és Irodalom 2003. karácsonyi számában közzétett 130 pontja közül a 22. és a 23.)
origo.hu
Elkezdődött az érettségi: mutatjuk, milyen feladatokat kaptak a diákok
