Herman Lipót jókat evő, tréfálkozó, társasági művész volt, mindenben ellentéte Csontvárynak, mégis ő sejtette meg legjobban a festő titkát: „Nem érezte magát félreismertnek, elhanyagoltnak, hiszen legfőbb méltányolója saját maga volt. Utolsó pillanatig hitt isteni küldetésében.”
Ilyet hallva, hogy „isteni küldetés”, sokan kacarásznak. Van olyan is, aki röhög. Nem érti, hogy az alkotómunka egy határon túl a teremtéssel rokon, és olyan magasságokba ível, ahol már nincs mérhető, csak mérhetetlen, s a tudomány kénytelen átadni helyét annak, amire semmi magyarázat.
Ehhez kevés a tehetség. Elhivatottság is kell. Meg egyfajta feszültség, mint az íjé, mely remegve várja, hogy nyilát a cél felé repítse. Van aztán olyan, aki hangot hall vagy kinyilatkoztatást, mint Kosztka Tivadar, aki az iglói patika előtt szerzett tudomást arról, hogy ő lesz a világ legnagyobb napútfestője.
Sokan hiszik, ilyen hangot csak művész hallhat, ha hall egyáltalán, mert lehet, hogy túlfűtött képzelete űz vele tréfát. Nyárspolgárok tévedése ez, melyet a „tudomány, tudomány über alles” tétel hirdetői sugalmaznak – elég agresszíven.
Szólító hangok mindig voltak és lesznek, s ha felfogtuk őket, többé nincs menekvés. Menni kell, csinálni kell. Csontváry is ennek rendelt alá mindent, s a felkészülés után indult Libanonba, a hatezer éves cédrusok földjére.
Van aztán, aki Istentől kér jelet. Ilyenkor hatalmas a tét: néha egy egész nép vagy ország sorsa múlik a válaszon. Prófétákról, uralkodókról van szó, olyan kiválasztottakról, akiknek erős a hitük, és Istennek kedvesek. Csak az ilyenek indulhatnak el a mutatott úton.
Mint Mózes és mint István, a szentté avatott király.
Ezért teljesülhetett kívánságuk: egyikük népe eljutott az ígéret földjére, a másiké Mária oltalmába került.
Bármely más nép elpusztult volna annyi csapás alatt, mint ez a kettő.
Élnek. És mindig élni fognak.
Ezért.
*
Ismert dolgok ezek, csak újszülötteknek és ateistáknak kell ismételgetni őket. Meg azoknak, akik úgy vélik, az elhivatottság olyan portéka, mint bármi más. Adható, kapható, s az se baj, ha drága: van miből megfizetni az árát. Úgy hallom, egy törekvő miniszter próbál nyélbe ütni ilyen üzletet. Nemrég kiállt a nyilvánosság elé, s hangosan közzétette: Mária levette Magyarországról oltalmazó kezét, nekik kell hát rátenniük – a pártnak, melyet ő erősít.
Elgondolkoztatott ez a kézrátétel.
A miniszter sem szemből, sem profilból nem látszik annak, aki odavan a keleti dolgokért: reikizne vagy energianövelő tanfolyamra járna. Égtájak helyett az égiek foglalkoztatják, a belőlük áradó hatás, mert ő is szeretne hatásos lenni, ami aztán később haszonná alakítható.
Ezért nem értem a Hír tévé műsorvezetőjét. Egy teljes órán át elemezte negyedmagával a miniszter szavait. Fölösleges volt. Többre jutott volna, ha azt firtatja, mondana-e ilyet a nyomuló ember, ha Szlovákiában vagy Lengyelországban kormánytag? Soha, mert tudja, hogy a hívők ereje rögtön kirántaná alóla a bársonyszéket, ahogy a Tilos Rádió partizánbrigádját is elhallgattatná végleg.
A műsor fontos kérdése az lett volna: miért lehet még mindig packázni nálunk a hívőkkel?
És itt nemcsak Mária országáról van szó. Sokkal többről.
Elsősorban arról, hogy szabad-e félni?
*
Nem szabad. Csakhogy mi nagyon megijedtünk 1920-ban, és ez az ijedtség azóta se múlt el rólunk. Pedig történhetett volna másként, s akkor nem Trianon lenne a legnagyobb gyászunk.
Igaz, ehhez kelet felé kellett volna néznünk. Délkelet felé…
Politikusaink és katonáink a sok turbán között nem vették észre Kemalt, a kemény lovastisztet, aki miniszter volt, ám rögtön lemondott, s kilépett a hadseregből is, mikor érezte, hogy bajban van Törökország.
Mert nagy bajban volt.
A háború végén elrendelték a hadsereg leszerelését, meg kellett nyitni az országot a szövetséges hatalmak előtt. 1919-ben kezdték volna szétdarabolni Anatóliát, a görögök már megszállták egész Trákiát, a szultán aláírta a sévres-i békét, ami azt jelentette, hogy az Oszmán Birodalom maradékának is csak a maradéka jut a törököknek.
Tragikus helyzet volt, csakhogy ott jobbra fordult, és nem balra, mint nálunk.
Törökországban nem egy sértett arisztokrata csinált forradalmat, akinek első dolga a hadsereg feloszlatása volt. Ott a felkelést 1919. június 22-től mindvégig nemzeti erők irányították, nem kommunisták. A nemzetgyűlés első dolga volt, hogy kimondja: török lakosságú területek nem oszthatók fel. Ezek után kezdte el a függetlenségi háborút Musztafa Kemal, a tehetséges katona. Mi történt a hadi sikerek nyomán? 1923. július 24-én a Lausanne-ban megkötött békében már szó se volt Törökország feldarabolásáról, ellenkezőleg: garantálta annak területi egységét.
*
Nekünk is volt egy kiváló katonánk, Stromfeld Aurél. Tehetsége hamar kitűnt. Elvégezte a Ludovikát és a bécsi hadiiskolát, mindkettőnek tanára lett még a háború előtt, és szolgálataira igényt tartott a Honvédelmi Minisztérium is. A háború végén a Ludovika Akadémia élére került, 1919 májusától a Vörös Hadsereg északi hadjáratának győztes parancsnoka.
Ne tessenek fanyalogni és képeket vágni a Vörös Hadsereg említése miatt… Meggyőződésem, hogy Stromfeld nem a kommünt védte, hanem a hazáját. Nehéz dolga volt, Jászi Oszkár a tanú rá: „A diktátorok a legnagyobb bizalmatlansággal voltak egymás iránt: egy bonyolult spicliszervezet fejlődött ki egymás kölcsönös ellenőrzésére. Böhm hadsereg-főparancsnok nyílt szovjetülésen panaszolta el, hogy őt és a vezérkari főnököt, Stromfeldet egyes kommunisták, mint megbízhatatlanokat, mint ellenforradalmárokat, lesik, kémlelik és ellenőrzik.”
Kommunisták, spicliszervezet – miért jutnak erről eszembe rögtön azok az álságos arcúak, akik a 2002-es választások előtt pártmagnóval a zsebükben rajzottak szét száz irányban, hogy rögzítsék, mit mondanak híveiknek a papok a vasárnapi misén…
Hol tartottunk? Igen… A Clemenceau-jegyzék után a kommün vezetői kiürítették a visszafoglalt északi területeket. Stromfeld egyetlen szavát se hitte a franciáknak, és azonnal leköszönt. Ő volt az egyetlen katona, aki világosan látott. S mindez szinte napra akkor történt, mikor Kemal kirobbantotta a török nemzeti felkelést. Győzelme után elnevezték Atatürknek, a törökök atyjának. Nálunk meg? Tizenkét éve még szobra volt Kun Bélának, és utca viselte Szamuelynek, a vidék hóhérjának nevét.
*
Az a baj, hogy túl régen hisszük, egy nap majd Európa egyenrangú része leszünk. A kapuk kitárulnak, a Nyugat fölfedezi kultúránk értékeit, tisztelni fog, amiért harcoltunk a kereszténységért, és respektálja, amit tudósaink tettek a haladásért. Mi történt ehelyett? Akihez vágytunk, 1920-ban szemrebbenés nélkül kivégezte Magyarországot. És mi még utána is Párizs meg London felé nyújtogattuk a nyakunkat, onnan vártuk az igazságtételt.
Különös, már-már feltűnő, ha mindezt összevetjük azzal, hogy könyveinkben a törökök határvédő harcairól alig van említés. Egy hangot se szól róla Szekfű Gyula, pedig nagy lélegzetet vett 1933-ban a Három nemzedékhez, Hanák Péter egyetemi tankönyvében épp csak érinti, és Nemeskürty István is egyetlen mondattal céloz rá a Búcsúpillantásban, mikor Horthy múltját idézi: „A hazánkba betört ellenséggel nem harcolt, nem is harcolhatott, avagy ha mégis ezt teszi, talán nem is »engedélyezik« államfővé választását.”
Mi ez? Figyelmetlenség? A legyőzött szemérme? Még könyveinkben sem merünk kelet felé fordulni, nehogy a Lajtán túl Ázsiából jöttnek tekintsenek minket?
Elfelejtettük már, hogy nagy királyaink és legjobb katonáink sose hittek feltétel nélkül a nyugati szónak? Ott lüktetett minden sejtjükben a Kelet törvénye, hogy a függetlenségért, a nép védelméért minden eszköz vagy fortély megengedett. Bennünk már nem lüktet ilyen, ezért hittük az első háború előtt, mi már ide tartozunk. Hozzájuk. Közéjük. Hiszen úgy öltözünk, úgy dolgozunk, és megteszünk mindent, hogy olyanok legyünk, mint a magasan hordott orrú nyugatiak.
*
Az országot is úgy építettük. A XX. század elején a miénk volt Európa leglátványosabban fejlődő állama. A mi akaratunk diktálta a kiegyezést, kiépítettük a vasúthálózatot, létrehoztuk a korszerű gyáripart, mezőgazdaságunk a kontinens legjobbja volt – állj, állj, most villan belém, hogy könyveink többsége a sikeres korszakról azt írta: szégyellnivaló. Másként kellett volna viselni magunkat a Monarchia alatt.
Másként? Hogyan? Nem kellett volna feltalálni Jedliknek a dinamót? Állította volna le Jókai tucatnyi regényének angol fordítását, nehogy ő legyen a legnépszerűbb író Amerikában a XIX. század végén? Mert az lett. Építettük volna a Parlamentet az Olt partjára, nem a pesti rakpartra?
Egyáltalán kik írták ezeket a könyveket?
Azok, barátaim, akik 1919-ben a kommunista forradalmat csinálták. Akik miatt a kétharmad ország elveszett. Visszajöttek a moszkvai ügynökök: Rákosiék, és mi volt az első dolguk? Mocskolni kezdték történelmünket. Dalt is írattak, benne a strófával: a múltat végképp eltörölni. Azt hinné az ember, hogy ’56 után, amikor az ügynökcsapatot elsöpörte a népharag, nem lesz többé, aki szóba áll velük. Volt. Gerő Ernő budai lakására évekig feljárt néhány ifjú ember, akikből azóta író-világfi és ismert politikus lett. Úgy lesték a szavát, mint a kinyilatkoztatást.
Ha ez is az volt, meg Csontváryé is, akkor valami nem stimmel. Hiszen az egyikből gyönyörűség fakadt, a másikból pedig pusztulás. Ezek szerint az ördög szava is lehet kinyilatkoztatás?
Ha a törekvő miniszterre gondolok, és arra, amit közzétett Mária országáról, akkor azt mondom: lehet. Akkor az ördög itt jár közöttünk, a korszerűség elegáns gúnyáját viseli, és elszólásaival igazolja: ugyanaz a buzgalom hajtja, mint a ránk küldött ügynökök csapatát annak idején.
Csak látszólagos a különbség, hogy azok a Kreml bádogkannáiból, ezek meg tarka brüsszeli flakonokból szívják magukba a politika „művészetét”. Ez álság. Szemfényvesztés. Vagy ahogy Csurka mondta egyszer a Napkeltében: „Ez mind duma. A lényeg, hogy kinél van a dohány…”
A fölfelé törő miniszternél a hírek szerint sok van. Hogy még több legyen, megcélozta az égben Máriát.
*
A „dohányosok” elődei széthazudták a múltat, a történelmi munkák nagy részét a könyvtárakból zúzdába kéne vinni. Többet ér John Lukacs egyetlen könyve, a Budapest, 1900. A szerző félrehúz egy függönyt, ami évtizedekig elzárta a fényt, és egyszerre előttünk van, ami érték, és másokat is elbűvölt abban a korban.
Például Theodore Rooseveltet… Azért látogatott hozzánk 1910-ben, mert olvasta angol fordításban a Szent Péter esernyőjét, és attól fogva látni akarta Magyarországot. Ámulva konstatálta, hogy Bécstől keletre is létezhet modern nagyváros, villamosforgalommal, jól öltözött nőkkel és férfiakkal, gyönyörű szállodákkal a pesti oldalon, és Európa legszebb hídjával, mely a szeretett királyné, Erzsébet nevét viseli.
A magyar fővárost látva Bécs és Párizs öregnek tűnt. A híres publicista, Blowitz, aki a londoni Timest tudósította, így írt, mikor bekvártélyozta magát egy Duna-parti szállóba: „Oly kellemes élményben volt részem, hogy ahhoz foghatót alig őrzök az emlékezetemben (…), zajlik az élet a folyón; ez a meleg, csillogó kép élénk és élettel teljes.”
Élettel teljes… Nekünk meg azt tanították, hogy haldoklott minden. Utolsókat rúgta a gyűlölt Monarchia.
Miért hazudtak?
Krúdytól miért az az írás szerepelt az iskolai szöveggyűjteményben, mikor Károlyi földet osztott Kápolnán, mellesleg nem a magáét, hiszen a bank a jelzálog miatt már rátette a kezét… Mennyivel jobb azt olvasni tőle, hogy „boldog város volt ez a nőkultuszában. Remegett a férfiak pillantása, oly szépek voltak a nők; feketék, mintha mind Sevillából jöttek volna; a szőkéknek napkelet meséi bujkáltak a hajfürtjeik között, mint a szentjánosbogarak a nyári réten.”
Pest gyönyörű asszonyait fél század múlva a kommunisták kezeslábasba bújtatták, éjszakai műszakba rakták, s amikor ugyanezek a nők fegyvert fogtak rájuk ötvenhat októberében, nem értették, miért.
*
Ebben a lendületes városban élt Lechner Ödön, aki pár év alatt felhúzta Budapest legszínesebb házait: a Postatakarékot, a Földtani Intézetet, az Iparművészeti Múzeumot – s valamennyit előbb, mint a megsüvegelt Gaudí az övéit. Ékszerdoboz mind, melyekhez a Kelet szolgáltatta a példát: az ott látott épületek szépsége, formája. A tollrágóknak nem tetszett a szép, nekiestek Lechnernek, és simfelték szünet nélkül, amiért azt meri mondani, hogy magyar építészet az övé. A simfelést halála után se hagyták abba. Ma is folyik.
Amíg élt, vissza tudott szólni. Azt felelte a tökmagjankóknak: „Magyar építészet nem volt, hanem lesz.” És tényleg lett, mert az utána jövők, Kós, Lajta, Jánszky, Zrumeczky és Makovecz, mind az öreg mester bátorságával vágtak neki a pályának.
Most, mikor már nem tud visszavágni, nagylexikonunk azzal gyalázza, hogy stílusáról szólva idézőjelbe teszi a szót: „magyar”. Miféle lexikon ez? Ki támogatja szellemét? Üssék fel, s meglátják: a Soros-alapítvány és a Népszabadság Részvénytársaság.
Ami azt jelenti, hogy egy lexikon lapjain is találkozhat a kis dohányos meg a nagy, a „Nyugat” és a Nyugat, a törekvő és a világnagy illúzióromboló.
Nyilván nem az egyetlen hely, ahol randevúznak.
origo.hu
Kiderült, kik a felelősek a csányi mászókabalesetben elhunyt kislány haláláért
