Aligha a tökmagolajos kapszulák jelentik a legnagyobb veszélyt az emberiségre, az ezekben talált vegyszerkoncentrátum ugyanis épphogy meghaladta az egészségügyi határértéket, és nem is minden darab volt szennyezett. A Pepponen esetének azonban rá kell irányítania a figyelmet azokra a veszélyekre, amelyekről már nem csak az elvakult környezetvédők beszélnek, és amelyekről kényelemből, önvédelemből nem szeretünk tudomást venni. Ezek ugyanis javarészt láthatatlanok, miként azt meg kellett tapasztalnunk a csernobili sugárfelhőről is.
A Pepponenben található tökmagolaj legfőbb érdekessége, tudhattuk meg Sohár Pálnétól, az Országos Élelmezés- és Táplálkozástudományi Intézet (OÉTI) élelmiszeradalékanyag- és szennyezőanyag-főosztályának vezetőjétől, hogy biotermelésből származik. Tehát nem a termesztő gazda a felelős azért, hogy méreg került a növénybe. Az 1968-ban betiltott növényvédő szert, a dieldrint a talaj őrizte meg. A betiltás után ugyanis, mondja a főosztályvezető aszszony, a megmaradt, nagy mennyiségű permetezőszert, valószínűleg állami beleegyezéssel, erdőkre, mezőgazdasági termelésben nem használatos területekre szórták szét a talaj fertőtlenítésére. Ma pedig már ki emlékszik arra, hogy mindez hol és miként történt?
Ismerkedjünk meg tehát először a dieldrinnel, mely bizonyítottan rákkeltő hatása miatt került 1968-ban, már a DDT előtt a rovarirtó-tiltólistára. A szakirodalom szerint e szert „barátjával”, az aldrinnal együtt az örökkévalóságnak teremtették. 1991 és 1993 között az Amerikai Egyesült Államokban kapható élelmiszerekben a dieldrint a maga 9 százalékával a leggyakrabban előforduló szermaradékok között találjuk, pedig 1975-ben ott is végleg betiltották. Az aldrin és a dieldrin valójában klórozott szénhidrogén, hatását tekintve rovarölő szer, mely a talajban is igen lassan bomlik (kipermetezés után tizenkét évvel a szer 39 százaléka még kimutatható), de a vizekbe kerülve válik igazán veszélyessé. A kutatók azt tapasztalták, hogy a planktonok a vízhez viszonyítva több százszoros mennyiségben halmozták fel magukban az aromás klórozott szénhidrogéneket. E méreg töménysége a kis halakban már több százezerszeres volt, az azokat fogyasztó ragadozó halakban és madarakban több milliószoros! Ez a biomagnifikáció jelensége, melynek során a vegyületek a táplálékláncban feldúsulnak. Mindezt a szárazföldi táplálékláncokban is nyomon követhetjük. A tapasztalatok szerint a dieldrint felhasználó körzetekben radikálisan csökkent a ragadozó madarak és a kis ragadozó emlősök száma is.
Persze nemcsak a madarak és a halak vannak veszélyben, hanem a tápláléklánc csúcsán található emberek is. Jogunk van tudni, hogy mit eszünk, hogy mit etetnek velünk! – mondják a környezettudatos polgárok, akik szeretnék, ha megadnák számukra a választási lehetőséget. A megoldás azonban nehéz. Az Európai Unió azt ígéri, hogy legkésőbb 2007-re minden élelmiszer minden alkotóeleme fel lesz tüntetve a csomagoláson, tehát a vevő felelőssége lesz a döntés. A növényvédő szerek kimutatása az élelmiszerekben azonban közel sem ilyen egyszerű. Ahhoz ugyanis, hogy a vizsgálat eredményes legyen, előbb tudnia kell a kutatónak, hogy milyen anyagot keres. Efféle tájékoztatás azonban a termelőktől nem mindig vagy nem pontosan érkezik.
Annyi tudható, hogy a talán egyenként veszélytelen vegyszerek együttesen kiszámíthatatlan hatással lehetnek a szervezetre. És nem kell meglepődnünk azon, hogy ami eddig ajánlott táplálék volt, holnap tiltólistára kerül. A legnagyobb vita jelenleg éppen a halak körül folyik. Az USA után az EU élelmiszer-biztonsági hatósága is felhívta a figyelmet arra, hogy a halak és a tenger gyümölcseinek elfogyasztása nagy mennyiségű higanybevitelt is jelent, ezért nem ajánlatos. Folyik a vita az angolnatenyésztők és a szakértők között is. Az utóbbiak szerint ugyanis a tenyésztett angolnában, melynek kiemelt szerep jutott a mérgező anyagok halakra gyakorolt hatását vizsgáló tudósok vizsgálataiban, a szennyezett tápanyag következtében tízszer annyi a szerves klórvegyület, mint vadon élő társaikéban. E vegyületek, a műanyaggyártáshoz használt poliklónozott bifenilek nem kímélik a tengerek lakóit sem. Sőt egyes tudósok szerint ezek, valamint a DDT igen magas szintje miatt a legnagyobb tengerlakók, a cetek sorsa már megpecsételődött. A diklór-difenil-triklór-etánt, a DDT-t a fejlődő országokban ugyan már nem használják, de Afrika és Ázsia továbbra is ezzel irtja a rovarokat, ott évi harmincötezer tonnát szórnak ki belőle. A hatás nem is marad el. Ha így folytatódik, nemcsak a maláriaszúnyogok, de a cetek is rámennek a DDT-re. Márpedig ezek a vízfelszín alatt háromszázötven–ezeregyszáz méter mélyen élnek, tehát a DDT már elérte a mélytengereket is. Sőt ma már kimutatható a sarkkörön túli fókákban is. A táplálékból a szer átkerül az anyatejbe, onnan az újszülöttbe, és így folytatja útját generációkon keresztül.
Pedig a DDT fantasztikus sikertörténetként indult. Othmar Ziedler fedezte fel a vegyületet még 1874-ben, de soha nem tudhatta meg, milyen hatékony szert is alkotott. A DDT hetven évig aludta álmát, míg fel nem ébresztette a svájci Paul Herman Müller, aki a meleg vérűekre ártalmatlan rovarölő szer után kutatott. Meg is kapta sikeres munkájának elismeréseként 1948-ban az orvosi Nobel-díjat. A szert 1939-ben a krumlibogarak ellen vetették be először teljes sikerrel. A második világháborúban a tífuszt, pestist, maláriát és sárgalázt terjesztő tetvek, bolhák és szúnyogok ellen használták. Amerikai hadifogolytáborokban a foglyokat rendszeresen beszórták vele. Budapest lakossága is ennek segítségével szabadult meg a poloskáktól. Az anyag egyszerűen, olcsón előállítható, és amit akkor ugyancsak előnyének véltek: hatása hosszú ideig megmarad.
Lassanként azonban kiderült, hogy a DDT tulajdonságai nem is olyan kedvezőek. Rájöttek, hogy nem szelektív hatású, a hasznos rovarokat is válogatás nélkül elpusztítva ökológiai zavarokat, károkat okoz. Az pedig, hogy nem illékony, és a természetben hosszú ideig nem bomlik le, rendkívül hátrányosnak bizonyult. Veszélyeire Rachel Carson Néma tavasz című könyve hívta fel a figyelmet 1962-ben. (Nálunk harminckét éves késéssel, csak 2002-ben adták ki.) A könyv megjelenésétől számítják a globális zöld mozgalom létezését. Carson és hívei harcot indítottak a DDT ellen, melyről akkor még csak sejteni lehetett, hogy rákkeltő hatású. A vegyipari lobbi ellentámadásba lendült, de a DDT-csatát végül a környezetvédők nyerték. Magyarországon 1968-ban elsőként tiltották be a DDT használatát. Igaz, előbb csak a tiszta vegyületét, majd két évvel később a kevert szerekét is.
Ha Carson könyve nem is jutott el a magyar olvasókhoz, a hazai szakemberek és az illetékesek azért igen gyorsan megértették az üzenetet. Sohár Pálné elmondása szerint nálunk addig gátlástalanul szórták a DDT-t, nagyobb mennyiséget használtunk belőle, mint más országok. (A középgeneráció még talán emlékszik arra, milyen volt a fehér bolhaporral beszórt, gezarolszagú ágyban álomra szenderülni.) Egyes mezőgazdasági kártevők esetében már jelentkezett a DDT-rezisztencia is, emiatt sokkal nagyobb volt a talajban és az élő szervezetekben mért felhalmozódás, amire az egészségügyi szakemberek felfigyeltek. A tiltásra tehát az egészségügyi és mezőgazdasági tárca együttműködésének eredményeként kerülhetett sor.
Mivel a magyarok jóval többet kaptak e rovarirtóból, mint a világ más polgárai, jóval többet is kellett a szervezetüknek feldolgoznia. Nem csoda tehát, hogy az átalakított, bomló vegyület a mai szervezetekből is kimutatható, nincs olyan anyatejminta, amelyben ne akadnának a nyomára. (Ennek ellenére, mondja Sohár Pálné, még mindig többet ér a szoptatás, mint a mesterséges táplálás, mert annak még nagyobb a rizikója.)
A piszkos tizenkettőt – a dioxinok, furánok, poliklórozott bifenilek, DDT, aldrin, dieldrin, endrin, klórdán, heptaklór, toxafén, mirex és hexaklórbenzén – tartják a világ legveszélyesebb vegyi szennyezőinek. Az élővilágra gyakorolt káros hatásaiknak még csak egy részét sejtjük, ismerjük.
Folytatjuk
origo.hu
Motoros angyalok segítenek egy beteg kisgyermek családján
