Gabon (2.)

Mennyire személyes ügy egy álom? Ha szó szerint vett álomról beszélünk, akkor maximálisan. Miképp üdvözülni sem lehet más helyett – a római katolikus egyház szerint –, legföljebb imádkozni a lelkéért, azonképp álmodni sem lehet más helyett, legföljebb őrizni az álmát, beteg fia álmát például a virrasztó anya. De vajon mennyire személyes egy álom, mennyire lehet az én álmom, ha átvitt értelmű és valamelyest közérdekű? Hosszú ideig az ember egyik fő álma volt a Déli-sark, eljutni a Déli-sarkra, de vajon mit érezhetett Amundsen, amikor egy arcátlanul ott csattogó zászló tudatosította benne, hogy valóság ez, nem álom; valaki, Scott beteljesítette helyette már. Vagy a küzdelem Montagnier és Gallo közt a HIV-vírus felfedezésének elsőségéért? Persze korántsem minden nagy álom szól az elsőségről, az aranyéremről. Ha valaki csak úgy bele a vakvilágba, vak vezet világtalant, s bele a látótéri kegyelembe mondjuk pap szeretne lenni, esetleg orvos, azt bizony nem különösképpen zavarják a „már megvalósult” orvosok és papok.
Zavarhat-e, zavarjon-e hát engem, ha valaki véletlenül megvalósítja leghőbben dédelgetett gyermekkori ősálmomat, és azzá válik személy szerint, aki én szerettem volna lenni eredetileg?
Mike Faynek hívják. Amerikai biológus ő. Neki sikerült az élet. Őneki sikerült a csoda. Sikerült bogarat ültetnie a hatalom – jelesül Omar Bongo gaboni elnök – fülébe, s elérnie nála, e fülnél, hogy meghallgatásra kerüljön az amúgy abszurd. Ilyet eddig nem pipáltunk, hogy végül is egyetlen személy, egyetlen elkötelezett, prófétai személy expedíciójának következtében tizenegy nemzeti parkkal – hozzávetőlegesen harmincezer négyzetkilométernyi védett területtel – gazdagodjék egy ország. A természet emlékezetére én épp ezt szerettem volna cselekedni. Valami ehhez hasonlót. Kedvenc diákkori foglalatosságom a pad alatt: természetvédelmi területek, nemzeti parkok kijelölése a zugtérképen. Így írtok ti? Hát így parcelláztam én. Fel: Brazíliát, Bolíviát, Szibériát. Eredetileg nem szavalóművész, nem szógróf és íródeák kívántam lenni, hanem egy olyan, prófétai hatalmú, természettől áldott személy, aki tevékenységével döntésre kényszeríti a politikusokat, illetve még eredetibb állapotban az a döntnök szerettem volna lenni, aki amúgy megvilágosítható. Ha úgy vesszük, akkor Omar Bongo és Mike Fay elárultak. Elálmodták előlem az álmom. Helyettem tették meg, amire én kaptam eredetileg hívást. A mélytudatnak ez, bár tagadhatja, de személyes kudarc. A lelkiismeret jobbik felének pedig örömhír: mindegy, ki által, de végre-valahára valahol megtörtént a jó.
Egy tény: ami Gabonban történt, az mind az én jövőm, mind a természetvédelem jövendője szempontjából elgondolkodtató.
Ami engem illet, a következtetés adott: eszmélet és nem tevékenység fia vagyok. Terepmunkában, aktív természetvédelemben mások jobbak, legyen hát övék a pálma, s legyen minden tiszteletem az övék.
Ami pedig a természetvédelem jövőjét illeti, figyeljünk a következő mondatra, National Geographic, 2003. szeptember: „Fay (…) egy olyan Gabont mutatott be fényképeivel és történeteivel, melynek létezéséről maga Omar Bongo sem tudott.” Kemény mondat ez akkor, amikor ma sokak szerint a harmadik világ önerejéből is képes lesz úgymond ökológiailag megvilágosulni. Kemény mondat ez akkor, amikor sokan úgy hiszik, hogy a fejlődő világ önelvűnek kikiáltott kultúrája majd automatikusan vezet el egy, a fogyasztói társadalom globális antitéziseként működő természetbarát létmódhoz. Ezzel szemben a valóság az, hogy a tradicionális életformák – például a nomád állattartás – olykor köszönő viszonyban sincsenek a modern ökológiával. Akadhat eset és helyzet, amikor a modernitás bajaira csak korszerű válasz adható. Az idealizált hagyománytisztelet olykor csak növeli és elfödi a bajt. A láncfűrész a sámándob szavára nem mindig hallgat – el.