Kilépőshow az írószövetségben

Végképp kezd unalmassá válni a írószövetség körül zajló kutyakomédia. Annál is inkább, mivel a szövetség a kilépők némelyikének nyilatkozata szerint mesterségesen felpumpált intézmény. Következésképp jelentéktelen, és köze sem lehet tagjainak megnyilatkozásaihoz, akik – mint tudjuk – felpumpálás révén kerültek bele. Akkor meg mi végre való az egész hercehurca? – kérdezhetnénk, ha nem volna nyilvánvaló, hogy az ügy a legkevésbé sem csak magáról az írószövetségről szól.
A botrány előzményei karácsonyig nyúlnak vissza. Mint ismeretes, december 24-én, szentestén a Tilos Rádió Barangó nevű munkatársa azon meggyőződését repítette szerteszét az éter hullámain, hogy kiirtaná az összes keresztényt. Bár a Tolerancia díjas rádióadó két napra rá kirúgta a műsorvezetőt, adásában a rákövetkező napokban is elhangzott olyan kijelentés, miszerint Jézus fattyú volt, amelyet a Tilos vezetősége azonban már vállalható és – több vitaműsor tanúsága szerint – védendő megállapításnak tartott. Aztán január 11-én a Jobbik és a Rákosmente Polgári Kör tiltakozó demonstrációt szervezett a Tilos Rádiónak otthont adó épület előtt, amelynek során Döbrentei Kornél az alábbi kijelentéseket tette: „Az a jó, ha végre van akaratunk és késztetésünk tiltakozni népünk megsemmisítésére törekvő, vallási köntösben folytatott engesztelhetetlen háború ellen. A magyarság erkölcsi holokausztja ellen, amelyet álpróféták, álruhában, álorcában – csak a szakálluk valódi – vezényelnek.” A beszéd antiszemita voltán lehet vitatkozni, azonban rejtély, hogy mi köze van mindehhez az írószövetségnek. Történt ugyanis, hogy január 26-án Parti Nagy Lajos, majd pár nappal később újabb huszonöt író jelentette be kilépését a szervezetből a vezetőség Döbrenteitől való elhatárolódását hiányolva. Az azóta tartó kilépésdömpingben már közel százan mondtak búcsút a szervezetnek, annak ellenére, hogy az elnökség több alkalommal is közleményben jelentette ki: „A Magyar Írószövetség Választmánya most is, mint eddig is, távol tartja magát minden politikai szélsőségtől.” Igaz, lapunkon, valamint a Heti Válaszon és a Népszabadságon kívül a sajtó nem tartotta közlésre érdemesnek a nyilatkozatot, amely azért meglehetősen olyannak tűnik, mint egy elhatárolódás. Minden szélsőségtől, így az antiszemitizmustól is. Másféle értelmezés csak egyféleképpen indokolható: abban az esetben, ha valaki az antiszemitizmust nem tekinti szélsőségnek.
Azonban nyilvánvaló, hogy Döbrentei kifogásolt megnyilatkozása ezúttal csak ürügy a népi-urbánusnak nevezett vita mesterséges megújítására. Ennek korábban is voltak már a szervezetet érintő fejleményei: a kilépőkkel tagságában feltűnő átfedéseket mutató Szépírók Társaságát ugyanis éppen azok hozták létre néhány évvel ezelőtt, akik úgy érezték, hogy a Magyar Írószövetség nem képviseli az érdekeiket. Mindemellett az újonnan létrejött szervezet neve is azt volt hivatott jelezni, hogy a tagok az irodalmat csak önnön esztétikai értékeiért való művészetnek tekintik, és nem tulajdonítanak neki társadalmi szerepet – akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy nem népben és nemzetben, hanem csak alanyban és állítmányban gondolkoznak. Ami nyilvánvalóan egyéni döntés kérdése, és bárkinek szíve joga, annak ellenére, hogy az elmúlt század során remekírók bizonyították életművükkel, hogy a kétféle hozzáállás nem zárja ki egymást. Az viszont már meglehetősen érdekes kérdéseket vet fel, hogy ha valaki teljesen apolitikus, akkor miért tartja szükségesnek a szervezeti elkülönülést is azoktól, akik – szerintük – velük ellentétben a közéletben is szerepet vállalnak.
De sebaj, mindenkinek lehetősége van újabb szakmai szervezetet létrehozni akkor, ha úgy érzi, az, amelyiknek korábban tagja volt, nem képviseli kellőképpen az érdekeit. Kérdés, hogy amennyiben így van, és írószövetségi tagságuk csak teher, de legalábbis haszontalanság volt, akkor ezek a tollforgatók miért nem léptek ki a társszervezet megalakulásakor az olyannyira kritizált intézményből? Ám ez sem lényeges igazán. Az viszont annál inkább, hogy ugyan miért volna felelős az írószövetség egyik tagjának olyan megnyilatkozásáért, amelyet az magánemberként tett egy olyan rendezvényen, amelyhez a szervezetnek se rendezőként, sem támogatóként, sem másképpen nem volt semmi köze a világon. Döbrentei választmányi tag az írószövetségben, hangzik ilyenkor a válasz. Ha azonban ez az indok, akkor a kilépők miért nem mondtak búcsút a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének (MAOE) is, ahol Döbrentei Kornél elnökségi tag? Csak nem azért, mert a MAOE nyugdíjalapot is működtet? Hol is van akkor az a fene nagy önzetlen igazságérzet?
Ráadásul a kilépők saját házuk táján is körülnézhetnének egy cseppet, ha olyannyira fontos erkölcsi kérdés nekik, kikkel vállalnak közösséget. Vállalható-e számukra például az, ha Konrád György a drogozás üdvös voltáról szónokol – szintén köztéri rendezvényen? Avagy Kornis Mihály, akitől többek között az az emlékezetes mondat származik, miszerint „mi sokkal jobban gyűlölünk benneteket, mint ti minket”? Avagy az a sztáríró, aki nemrégiben éppen egyik vajdasági kollégájának kijelentése kapcsán tette közhírré, hogy a Dunába lövésről neki a nyilasterror, valamint a hideg napok mellett az ötvenezer magyar életet követelő délvidéki vérengzés bizony eszébe sem jut? S ha olyannyira figyelemmel viseltetnek mások érzékenységére, akkor erkölcsösnek tartják-e azt a német anyanyelvű Kalász Mártont vádolni antiszemitizmussal, akinek nemzettársait a második világháború után éppen vélt nácizmusukra hivatkozva, a kollektív bűnösség eszméje alapján telepítették ki tízezerszámra Magyarországról?
A botrány lecsengésére a jelek szerint semmi esély nincsen. Bár az Élet és Irodalom legutóbbi számában közli az írószövetség választmányának ki tudja, hanyadik elhatárolódó nyilatkozatát, a hetilap akkurátusan mellékeli a március 2-i választmányi ülés jegyzőkönyvének részleteit (!) is, amelyből a Népszabadság pénteki száma szintén közöl kivonatokat – anélkül, hogy a jegyzőkönyvben megszólalók ellenőrizhették volna az élőszóban elhangzottak gyorsírással lejegyzett változatát, s hozzájárultak volna a közléshez. Nehogy már helyreálljon a béke.
Hogy mi áll az egész botrányszítás hátterében, arra éppen az Élet és Irodalom említett lapszáma adja meg a választ. Konrád György kilépésről szóló írásával, amelyet a hetilap előtt természetesen a Frankfurter Allgemeine Zeitung közölt. S amelyben olyan kitételek is olvashatók, miszerint „az írótársadalom populistának mondott szárnya, a népiek, magukat tartották a nemzeti öntudat megtestesülésének, a demokratikus ellenzék pedig többpártrendszerű demokráciát akart és polgári szabadságjogokat mindenekelőtt”. Nyilvánvalóan az antidemokratikus, a többpártrendszer ellen való, a polgári szabadságjogokra magasról fütyülő népiekkel ellentétben, akik ráadásul „legalisták voltak, lapengedélyre vártak” – értsd: még a kommunistákkal is hajlandók voltak összemutyizni…
Közben hetek óta megfeneklettek az Irodalmi Kerekasztal és a kulturális tárca közötti tárgyalások, amelyek célja az irodalom méltó és kiegyensúlyozott működési hátterének megteremtése volna. Következésképp a balliberális oldal nyomasztó túlsúlya is enyhülne a humánértelmiségi társadalomban – példának okáért nem elsősorban nyugati ösztöndíjakon múlna, ki alkothat megfelelő körülmények között.
Hogy van-e ennek bármi köze az írószövetség körül kialakult botrányhoz? Ki-ki levonhatja a következtetést.