Márványhaj

Az itáliai művészetről már mindent megírtak és megmutattak, mégis megunhatatlan. Így aztán, hogy egy gyönyörű nevű ember, Maria Laura Della Croce írt egy gyönyörű könyvet, pompás albumot, egyáltalán nem fenyeget az ismétlés-ismétlődés veszélye. Ugyanis aki Botticellit vagy Giottót unja, az az életet unja. Boccaccio és Lorenzo Ghiberti egyaránt Giotto felbukkanásától datálja az itáliai művészet megújulását, majd a tizenhatodik században Giorgio Vasari A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek című alapművében kanonizálja megállapításaikat. Szerinte Giotto kitárta az Igazság kapuját mindazok előtt, akik azóta a teljesség és nagyság állapotába emelték a művészetet. Giottótól Michelangelóig ível a rinascita folyamata, a reneszánszok sorozata, hogy kiteljesedjen egy zseniben, aki arra hivatott, hogy egyszerűen átsétáljon az anyag határain. Itália olyan, mint egy hatalmas, soha be nem járható szabadtéri múzeum, és az album is ilyenformán kezeli. Tereket, templomokat, palotákat járhatunk be segítségével, megállhatunk egy-egy kép, szobor előtt, és ami a legnagyobb előnye, behúzhatjuk a zoomot, és állványerdő vagy mindenre elszánt turistacsoportok nélkül tanulmányozhatjuk közelről, hogy például Gianlorenzo Bernini mire ragadtatta magát, ha már úgy hozta a sors, hogy hajat kellett faragnia márványból a Proszerpina elrablásának előállítása során.
A szép nevű szerző eközben remek idegenvezetőnek bizonyul, nem tolakodó, nem akarja túlbeszélni a remekbe szabott fotókat, viszont képet kapunk arról a korról is, amelyben a művek születtek. A könyv lélegzetelállítóan indít: a Sixtus-kápolna boltozatának részleteivel, amelyekkel Michelangelo szöszölt 1508 és 1512 között. A látvány persze nem pótolhat egy vatikáni látogatást, vagy az utána következő pasta e basta érzést, de ilyen részletességgel akkor sem tanulmányozhatnánk a művet a helyszínen, ha előtte kifosztunk egy távcsődílert a Moszkva téren. Előbbi lehetőséggel egyébként csak az utóbbi néhány évben élhetünk, tekintve, hogy a fényképezés és a nyomdászat reprodukciós technológiája mostanra érte el azt a műszaki szintet, hogy a repró „jobb, mint az eredeti”. Ami persze így ostobaság, de ha visszagondolunk a hetvenes évek szovjet albumainak minőségére, ahogy vidáman lefegtek a beragasztott Rubljovok, hát egyrészt a sírás környékez, másrészt mégiscsak valami. A szerző ugyanakkor elég messziről veselkedett neki a témának (diplomamunkáját Az expresszionizmus és az európai modern tánc kapcsolata a XX. század elején cím alatt írta), de szépen odaért.
(Maria Laura Della Croce: Itália remekei. Officina ’96 Kiadó, Budapest, 2003. Ára 8500 forint)