nemzeti karakter rendszeres vizsgálata a XIX. században kezdődött el. A francia forradalom után Európa-szerte új tudata támadt az emberi összetartozásnak. A jog előtti egyenlőség átrendezte az emberi kapcsolatokat, új alapon teremtett politikai közösséget, amelyben egy kultúra közös nyelvet beszélő tagjai egyesültek, és előbb-utóbb valódi vagy vélt érdekeiket, akaratukat képviselő államokat alakítottak ki.
A nemzetkarakterológia egyik kiváló korai dokumentuma épp a magyar kultúrtörténet érdekessége és értéke. 1847-ben megjelent művében Rónay Jácint egyazon szempontból több nemzetet is egybevet, sarkítva a köztük látni vélt különbségeket. Utal a jellegzetes életvitelre és szokásokra, elidőz a különböző társadalmi rétegek tipikus vonásainál. Rónay a magyar ember emocionális természetét, haza- és szabadságszeretetét, vendégbarátságát hangsúlyozza, lelkesnek, lobbanékonynak, tüzes temperamentumúnak és némileg képmutatónak látja honfitársait.
A trianoni kényszerbéke nemzeti traumáját megélő Magyarországon a nemzeti lelkiség és sors, a kedvezőtlen sorsfordulatokhoz hozzájáruló lelki torzulás visszatérően taglalt téma lett. Ezt a fajta vádaskodó önvizsgálatot testesíti meg Szekfű Gyula Három nemzedék című történetpolitikai műve, amelyet okkal tekintettek a Horthy-rendszer szellemi alapvetésének. E téren kapott szárnyra a harmincas években az a társadalomkritika, amely a parasztság és vele vegytisztább népiség felemelkedését és kiteljesedését szorgalmazta. Utóbb, a második világháborút követően az elszenvedett újabb vereség okainak feltárása Bibó István emlékezetes írásaiban tárgyát és jellegét tekintve szintén nemzetkarakterológia volt. Van tehát a magyar szellemi életnek egymásra reflektáló Prohászka Lajos-, Szekfű Gyula-, Németh László-, Bibó István-vonulata. Ők a magyar nemzet mentalitásával foglalkoztak, a vereségek és veszteségek rémét-tényét a magyar jellem alakulásából próbálták levezetni.
Miközben a nemzet lelkiségével való foglalatosság nálunk eltartott a XX. század derekáig, az Amerikai Egyesült Államokban a pszichológiai tudományok terén e vonatkozásban két fontos fordulat következett be. Floyd Allport elutasította azt a gondolatot, hogy bármely csoport lelki jelenségekkel rendelkezzék, kimondta, hogy csak az egyénnek lehetnek lelki jelenségei. Legfeljebb homályos, misztifikáló értelemben beszélhetünk nemzeti lelkületről, s ezt nem vizsgálhatja érdemben a pszichológia.
A másik irány a nemzetekre vonatkozó állítások tartalmát és eredetét tanulmányozza. Nemzetekre vonatkozó nézeteket gyűjt, rendszerez, elemez tartalmilag. Kétkedve mérlegeli, hogy a nemzetek közkeletű megítélésének van-e bármilyen alapja, vagy a nemzetekről formált képek főként a megismerőből fakadnak, s inkább őt jellemzik, semmint tárgyukat. Az amerikai Katz és Braly először 1933-ban közölte kutatási eredményét az etnikai, nemzeti sztereotípiákról, s abban ott bujkált a feltételezés, hogy a sztereotípiák a szó eredendő és átvitt érelmében egyaránt előítéletek. Úgy tűnt, hogy a sztereotípia kutatása ezzel lezárult.
Az első érdemi változás akkor következett be, amikor a hatvanas évek Amerikájában a vizsgálódás tematikája nemzetekről, etnikumokról kiterjedt a nemek közötti különbségtétel vizsgálatára is. A sztereotípiák mérésére alkalmazni kezdtek egy eszközt, amely kétpólusú tulajdonságskálák sorát ölelte fel.
A hetvenes évek elején a nemzeti sztereotípiák kutatásakor magam is a kétpólusú tulajdonságskálák sorát használtam. Azt is vizsgáltuk, hogy az emberek egymáshoz képest mennyire tartják jellemzőnek a különböző tulajdonságokat egy-egy nemzetre nézve. Nevezzük ezt a tulajdonságok hierarchiájának vagy a jellemzés tulajdonságprofiljának. Azt tapasztaltuk, hogy a tulajdonságok viszonylagos rangsora tekintetében még nagyobb és szívósabb a legkülönbözőbb társadalmi csoportok közötti egyetértés, mint amit a tulajdonságmegjelölések hagyományos számlálása tükröz. Kitűnt, hogy a magyar emberről lényegében ugyanazt a tulajdonságprofilt vázolják fel egy országos reprezentatív minta különböző csoportjai. A tulajdonságprofilok statisztikailag hasonlók voltak, ám az országértékeléssel párhuzamosan eltolódtak az értékelés dimenziójában. Tehát nézetegyezés lappang az értékeléskülönbségek mögött, másrészt nem egyedül a nemzethez fűződő érzelmek alakítják a nemzetjellemzéseket, van a jellemzés alkotóelemeinek ettől független, tárgyspecifikus mintázata is. A hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján végzett nemzeti sztereotípiavizsgálatainkban megfigyeltük, hogy a román ember hazai jellemzése a legkedvezőtlenebb, miközben az orosz akkor kinyilvánított értékelése és megítélése az egyik legpozitívabb volt. A két nemzetjellemzés belső tulajdonsághierarchiája azonban már akkor is rendkívüli hasonlóságot mutatott. (Tíz évvel később, a rendszerváltás idején a két nemzeti kategória – ezen tulajdonságrangsoraik minden érdemi változása nélkül – értékelés tekintetében is közel került egymáshoz.)
A nyolcvanas–kilencvenes években a szociálpszichológiában az információfeldolgozás folyamata lett a kutatások kitüntetett tárgya. A következő kérdések kerültek előtérbe: milyen nyomokat hagy az információfeldolgozás a csoportjellemzéseken, ezek milyen formában élnek bennünk, mi az előfeltétele aktivizálódásuknak, lehet-e ellenőrizni-fékezni őket, milyen szerepük lesz a személyekre vonatkozó információk felvételében és feldolgozásában?
Ugyanakkor a kutatók magyarázatot kerestek arra, miért maradnak fenn a sztereotípiák veszélyeik, torzításaik, túl általánosított jellegük ellenére. Magam a sztereotípiáknak négy funkcióját látom. Az első a személyek megismerésének folyamatához kapcsolódik. A kategorizálás és az ezen nyugvó megítélés a társas kapcsolatokban elkerülhetetlen. Képtelenség lenne minden alkalmi vagy épp információkkal túlterhelt helyzetben a másik ember egyéni vonásainak kimerítő felkutatására vállalkozni. Ám az adott személy sztereotip képe tovább építhető, átfordítható egyedivé, a sztereotipizálás tehát nem egyirányú zsákutca. A második feladat az önmegkülönböztetés erős motívuma. Következetes önmeghatározásunk igénye arra vezet, hogy önmagunkra alkalmazzuk saját csoportunk vélt vagy elvárt jellemzőit. Ezzel kölcsönviszonyban tölti be a sztereotípia harmadik funkcióját, a saját csoport jellemzését. A negyedik feladata, hogy segítse a társadalomban való eligazodást.
Úgy vélem, a sztereotípiák változásának ellentmondásos problematikáját csak a sztereotípiarendszer értelmezési kerete tudja tisztázni. A sztereotípiarendszerek gondolata kutatásaimnak tanulsága és meghatározó irányvétele. Csak ha világképet alkotó rendszerben gondolkodunk, értjük meg, hogy a rendszerváltozás Magyarországán miért változott az orosz és a magyar, a munkás és a tanár képe, vagy hogyan rendeződött át a fiatalok énfelfogása, foglalkozási és nemzeti önjellemzése közötti viszony.
De mennyi lehet a sztereotip nemzetjellemzések igazságmagva? Az ezzel kapcsolatos kételynek és fenntartásnak van egy végletes formája, amely megkérdőjelezi azt is, hogy beszélhetünk egyáltalán nemzetekről. Durván leegyszerűsítve a nemzetkritika négy tételt ölel fel. Az első szerint nemzeti összetartozás csak érzéseinkben létezik, valójában a vélt nemzet tagjait nem fűzi össze semmi. De visszakérdezhetünk: mi volna erősebb kötés ember és ember között, mint a szó tág értelmében vett közös kultúra? A második tétel szerint személyes döntés kérdése, hogy mely nemzethez tartozunk. Ám ami ismerős, az nagy általánosságban pozitívabb érzést kelt, és ez így van a társadalmi tapasztalatokat kínáló kultúra esetében is. A harmadik tétel arról szól, hogy a nemzeti tudat művi termék, amelynek elfogult látásmódját társadalmi intézmények és mechanizmusok alakítják ki az emberek fejében. Nem vitás, hogy az intézményesült – nem utolsósorban a történettudomány révén rendszerezett és közvetített – szellemi hatások hozzájárulhatnak sajátos nemzeti perspektívához. De például az egészséges egyén önértékelése általában és hosszabb távon pozitív, magával és a világgal kapcsolatos várakozása kedvezőbb annál, mint amit a realitások alapos vizsgálata alapján valószínűnek mondhatunk. Végül a negyedik tétel szerint az idők történeti változása a nemzeti összetartozás ellen dolgozik: az emberi kapcsolatok jövője nemzetek feletti vagy inkább nemzettelen. Ám például a gyarmatbirodalmak felbomlásával soha nem látott számban léptek fel világszerte a nemzet politikai rangjára igényt tartó közösségek. Vagy éppen az Amerikai Egyesült Államokon – egyedi előtörténete és szemre szokatlan változatossága ellenére – tanulmányozható igazán a nemzeti keretek legyűrhetetlen belső igénye, tömörítő ereje, önkápráztató öntudata.
Új és egyre izmosodó szakmai irány a kultúrák különneműségét hangsúlyozza, s elutasítja azt a tendenciát, hogy helyhez kötött vizsgálat alapján formáljunk képet általában az emberről, a személyek és a társadalmak közötti kapcsolatokról. A kultúrközi pszichológia a XXI. század fordulóján megteremti annak lehetőségét, hogy a nemzetek között látni vélt pszichológiai különbségek nyomába eredjünk, és módszeres kutatásokkal felderítsük őket.
Az ez irányú kutatásokat egy példán érzékeltetem. Sokan hajlamosak egyfajta társadalmi önáltatásra, amelyet „az igaz világba vetett hitnek” neveznek. A sikeresek elismerése és a vesztesek lebecsülése több életszférában felbukkan. Rejtőzhet ebben a körülmények és a véletlenek szerepét nem méltányoló előfeltevés, hogy mindenki azt kapja, amit megérdemel. Ez a gondolkodásmód igen elterjedt az Egyesült Államokban, ám Magyarországon nincs a sikernek ilyen kultusza, s a sikertelenség sem ezt a fajta megvető elutasítást váltja ki. 2002 elején megvizsgáltuk, mennyiben vélik úgy az emberek, hogy társadalmunkban kontraszelekció érvényesül, vagyis méltánytalan mind a győzelem, mind a vereség, meglehet, épp a fordítottja lenne méltányos. Azt tapasztaltuk, hogy ez az álláspont elterjedt vélemény nálunk. Az utóbbi hónapokban megismételtük a vizsgálatot, s a kontraszelekció feltételezése még elterjedtebbnek mutatkozott. Ez a kritikus, keserű hazai helyzetjellemzés beleillik abba a pesszimizmusba hajló világképbe, amely honfitársainkat hosszabb ideje, több vonatkozásban jellemzi. Minden bizonnyal nem egyszerűen hangulati hullámverésről, hanem kikristályosodó nemzeti-kulturális sajátosságról van szó. Ám talán mégsem igényeljük teljes szívvel, hogy a mélabú és az önmarcangolás tartós nemzeti ismérv maradjon. Bizonyára azt kívánjuk, hogy a derű az élettapasztalatunkból adódjon. Mi másra törekedhetne a XXI. század hajnalán egy szabadságszerető, bátor és „körmönfontan” politizáló kis nép Európában?
A fenti szöveg a március 22-én elhangzott előadás rövidített, szerkesztett változata.
Az előadás megtekinthető március 27-én (szombaton) 10.50-től a Duna Televízióban, március 28-án (vasárnap) 13.15-től az MTV-n, valamint 21.25-től az M 2-n.
A Mindentudás Egyetemének következő előadása március 29-én 19.30-kor kezdődik a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem informatikai épületének B28-as előadójában (Budapest XI., Magyar tudósok körútja 2/B).
Az előadások teljes szövegét a hozzászólásokkal és a vitával együtt a www.mindentudas.hu weblapon találják meg az érdeklődők.
origo.hu
Édesanyák szja-mentessége: történelmi lépés a magyar családtámogatásban
