Szerenád

Prága, 1968. Erről természetesen legtöbbünknek ugyanaz ugrik be, a prágai tavasz. Az eltiport. A dicsőséges. Nekem más ajándékot is adott akkor ez a város, alig hat hónappal a friss szeleket hozó, sorsfordító esemény előtt. Prágában, 1967 nyarán kaptam életem egyetlen éjszakai szerenádját. Ó, donna Klára, énekelték csak nekem a kedves svéd fiúk a prágai diákszálló ablaka alatt, három emelet magasságba fel, ugyanis ott szálltunk meg néhányan, magyar gimnazisták. Két építőtáboros hetet húztunk le azon a nyáron Csehszlovákiában, morva földön: somszüretelés, utána az általunk leszedett gyümölcs helybeni feldolgozása, konzervgyári munka, majd ráadásképp egy hét jutalom-láblógázás az Arany Prágában.
A svéd fiúk éjfél felé zendítettek rá. Gitárkísérettel énekeltek – svédül. Minden lazaságtól eltiltott mafla kelet-európai lányok, nem szoktunk ilyesmihez, ezért kíváncsian azonnal odatolultunk az ablakba. A svéd fiúk nevetve integettek fölfelé, mutogattak ránk, és hajtogatták, szerenád, szerenád, for you, für dich. Akkor, ott, Prágában, 1967 nyarán, hat hónappal a nagy esemény kezdete előtt már pattogzott le rólunk a ránk kényszerített jégpáncél, minden oldottabbnak, természetesebbnek tűnt. Még az a szentségtörés is, hogy svéd építőtáboros fiúk szerenádot adnak keleti blokkba tartozó magyar építőtáboros lányoknak éjjel egy prágai fiúkollégium ablaka alatt.
A vikingek mindegyikünknek keresztnevünkre szóló szerenádot adtak. Amikor végeztek eggyel, megálltak a danolászásban, fölkiabáltak, hogy hívják a soron következő leányzót. Mi lekiáltottuk nekik a nevünket. Zsuzsanna. Anna. Márta. Rozália. Klára. Gyertyánk nem volt ugyan, hogy meggyújtsuk a hódolat elfogadása jeléül, de azért valamivel viszonozni illett a dolgot. Összedugtuk a fejünket, kiötlöttem, hogy amikor szerenád végeztével fölérnek a fiúk a saját szobájukba – két emelettel alattunk laktak –, spárgán eresszünk le nekik magyar táblacsokikat. Kuncogva figyeltük, ahogy kihajolnak a szőke fejek az ablakon, és tekingetnek fölfelé, honnan és miért jön az édes áldás.
Prága furcsán viselkedett azon a nyáron. A föld alá bújt. Aki ismeri a várost, tudja, a prágai nyár igazán mozgalmas szokott lenni. Emberek, turisták özöne mindenütt, a Hradzsinban, a Károly híd környékén, az Orlojnál szájtátiak fürtökben. De 1967 nyarán kínosan üresek voltak a prágai utcák. Egy lelket alig láttam. Még az újságárusok is eltünedeztek, csak a zöldpaprikaárusok maradtak. Igen, a zöldpaprikaárusok. A járdaszéleken kis asztalkáikról árulták a szemre tetszetős, óriási, bumfordi-szögletes, ámde vastag héjú, sötétzöld cseh paprikákat. Éretlen kamaszként nem tudtam mire vélni a város begubózó viselkedését. Elvégre Prága mégiscsak európai világváros, dohogtam magamban, akárcsak Budapest. Ott pedig nyüzsögni, tolongani szokott az élet így, nyárvíz idején.
Aztán rájöttem, hová bújtak az emberek. A pincékbe, a föld alatti üzlethelyiségekbe, a lehúzott redőnyű alagsori raktárakba. Már készült nagy titokban a következő év eleji prágai tavasz. Hogy valami készül a föld alatt, csak abból lehetett sejteni, hogy sok helyütt a pincékből fölfelé tétován kiszivárgott a cigarettafüst az utcákra. Bolyongtam a kihalt prágai utcákon, és beszívtam az innen-onnan lentről szállingózó, finoman opálos füstöt. Ma már tudom, a szabadság édes illata volt az. Prága elszántan, teljes titokban készült. Miközben a turisták szerenádozgattak és csokikat eregettek.
A szerencsésebbek életükben többször is kapnak-adnak szerenádot. Azokban az években érettségi után szinte kötelező feladat – izgató kihágás, a törvénnyel, a hatalommal szembeszegülés – volt a kedvenc tanárok ablaka alá vonulni éjjel, amúgy fekete öltönyösen, rakott szoknyásan, fehér ingesen-blúzosan, még le se vetve a délelőtti érettségi közben hátunkra izzadt díszgúnyát. Hogy mára mi maradt ebből a kedves szokásból? Él-éldegél – harminc évvel később ámuló örömmel vettem tudomásul, hogy érettségiző lányom osztálya is adott szerenádot kedvenc tanárainak –, de egyre kevésbé. Lassanként kikopik ez is, mint annyi kedves, emberi színesség, kultúra, amit apránként hagyogatunk el az egyre inkább durvuló, faragatlanabbá váló mai újbarbár világban.
A szerenád a hatvanas évek végén rendbontásnak, a közrend megzavarásának, csendháborításnak, a gyülekezési törvény megszegésének számított, vagy legalábbis annak a határán táncolt. Érthető, hogy nem sokan kísérleteztek vele, még érettségikor is csak elvétve, s aki mégis, joggal érezhette, hőstettet visz véghez. Hiszen képes volt a társadalmi nyomással, elvárással szembeszegülni – azaz szerenádozni. Vagy éppenséggel a kabátgallért feltűrve hordani, a sálat a száj elé tekerve viselni, piros bokafixzoknit hordani, beatleses gombafrizurát nyíratni, miniszoknyában parádézni. Míg mi, kelet-európaiak gúzsba kötve vergődtünk az emberellenes, léleknyomoríró társadalmi törvények, elvárások hálójában, ahol a szerenádozás bűntudatkeltő, közrend elleni kihágás volt, addig például a svédeknél bevett és sűrűn alkalmazott, eleven társadalmi szokásként élt. A kedves és hasznos, szép társadalmi szokásoknak kedvező táptalajra, kedvező közegre van szükségük, különben elsorvadnak, kipusztulnak, akár a szikes földbe vetett mag. Éppen ezért állapította meg találóan e zenei műfaj alapos ismerője, Párkai István, a Zeneakadémia nagy hírű, idős tanára, hogy a szerenádozás végleg kiveszett a magyar kultúrából, és nem olyan társadalomban élünk, mely igényelné feltámasztását.
Mi ’68 tájékán még a lázadónál is lázadóbbak akartunk lenni. Elhatároztuk, hogy érettségink örömére nemcsak szerenádot adunk a tanároknak, hanem az osztály közösen, égő lampionnal a vállán libasorban este egyszer körbesétálja a Feneketlen-tavat. Szörnyű merészség volt tőlünk. Akkor ehhez még rendőrségi engedélyt kellett kérni, mert a séta felvonulásnak minősült, s ha három embernél több vett részt benne, az már gyülekezésnek számított, amit törvény tiltott. Az engedélyt végül sok huzavona után megkaptuk, de a dolog jó íze odalett. Talán az ilyesfajta történetek miatt kopott ki a magyar szokások közül a szerenádozás, amely az olasz, a francia, a svéd és más nyugati, déli, északi országokban az emberi szabadság, a játékos élet, a homo ludens magától értetődő megnyilvánulása volt az idő tájt is. A négy égtáj közül háromban túl sok mindenre mondtak igent, a negyedikben, keleten, ahol mi laktunk, túl sok mindenre nemet. Ezért nem tudom soha feledni azt a ’67-es felszabadító, mámorító, szabadságot ígérő prágai szerenádot.
A Pécsi Kamarakórus most megjelent jubileumi évkönyvében ezt olvasom: „Veszprém, 1968. A Nemzetközi Éneklő Hét résztvevőit az egyetemi kollégiumban szállásolták el. Az egyik éjjel meglehetősen későn, úgy hajnali 2 táján értünk haza, s az épület előtt halkan szerenádba kezdtünk. Egyszerre csak lámpák gyúltak, ablakok nyíltak. Felbátorodva énekeltünk, innen-onnan zenei válasz is érkezett. Újabb kórusok is jöttek, s egyre több helyről hallatszott az énekszó.” Megértően, mosolyogva bólintok. Nekik, világhírű pécsi dalosoknak is megvolt a maguk feledhetetlen Prágájuk – mint ahogy sokunknak –, csak éppenséggel Veszprémnek hívták. Bárkinek lehet Prágája, Veszprémje bárhol a földön, ahol az emberi nem legszebb tulajdonsága, a szabadságvágya és legszebb képessége, a dal összekapcsolódik.
Nem is nő az, aki nem kapott legalább egyet a hátsójára Füttyös Gyuritól, tartotta magát évtizedekig a pesties szólás. Én ezt megtoldom azzal, hogy nem is nő az, aki legalább egyszer nem kapott szerenádot. Mert szerenádot kapni minden jelenkori és félmúltbeli kedvezőtlen társadalmi hatás ellenére még ma is rangnak számít. Ami azonban mégis megmaradt nekünk, magyaroknak az európai szerenádozás múltjából, a középkor, a reneszánsz vagy a Watteau vászna által megörökített francia rokokóból, amit a német minnesängerektől és az olasz bel canto vidékéről mégis átmentettünk magunknak, az édeskevés a tetszhalott magyar szerenádozás feltámasztásához.
Az igazsághoz tartozik, hogy tulajdonképpen van magyar szerenád. Csakhogy az, amit annak hívunk, nem más, mint az Akácos út és a hozzá hasonló silány szörnyemények, a Csipkés kombiné és társaik részeg, borgőzös bömbölése, kakofón sakálvonítása. Az a magyar szerenád, amikor a részeg társaság eleget ivott ahhoz, hogy óbégatni kezdjen. Szó sincs gazdag népdalválasztékról, diszkrét közös együtt éneklésről, csak mindenki egyszerre gajdol, rekedtségig igyekezve túlordítani a másikat az individualizmus és az önmegvalósítás jegyében.
Mindebben aligha lehet öröme annak, aki kapja a magyar szerenádot. Még kevésbé az óbégatással felvert szomszédoknak, akik ilyenkor rendszerint feltépik az ablakot, és lerikácsolnak a szörnyű hangsértés okozóira, hogy most már aztán kuss, elég legyen. És aztán, mint valami rossz forgatókönyvben, torz záróakkordként következik az anyázás. A kodályi szeretetteljes intés, amely arra buzdít bennünket, igenis legyünk büszkék a magyar népdalnak ama sajátosságára, hogy egyszólamú, szemben a környező népek többszólamúságával, aligha az Akácos út végigbömbölésére értendő.
Nemcsak énekelve szerenádozni nem tudunk, hanem hozzá hangszeren játszani is elvétve. Júlia erkélye alatt csúfosan szégyent vallanának a mai magyar trubadúrok, akik lantpengetés és varázsos énekszó helyett csak üvölteni képesek, vagy legföljebb, pénzükkel megváltva tévészereplésüket, gyengénél is rosszabb fals fahangocskájukon mindössze annyit képesek elnyammogni, hogy „kis szívem”. Nem, a kulturált Magyarország nem ilyen, vagy legalábbis nem szabadna ilyennek lennie. Kell, hogy az étkezés újból étkezés, ne papírból parizerzaba legyen. A borkóstolás ne vedelés, szlopálás, a hölgy ne csajszi, az úr ne hapsi, pasi legyen. A szerenád ne részeg óbégatás vagy valóságshow-s – kimondom kereken – újbarbárság, ahol szerenád helyett beszédnek is alig nevezhető makogással a hapsik azonnal hanyatt döntik és megprütykölik a csajszikat. Szóval kell a szerenád, borzasztóan kell.