Tengernek szemete

Szombathely, a hajdani Savaria fontos kereskedelmi út mentén épült ki: ezen az útvonalon szállították a rómaiak a borostyánt. Mi is a legendás borostyánkő, amelyről utat is elneveztek? – teszi fel a kérdést Révay József klasszika-filológus, s ezt a választ adja: „Ha kinyitom a lexikont, megtudom belőle, hogy a borostyánkő ősvilági fenyőfák gyantája. Amint a fa kiizzadja, a földbe kerül és megkeményedik. Közben megtörténik, hogy rovarok, növények, levegőbuborékok kerülnek bele, s ezeket örökre magába zárja az eleinte folyékony, később kemény anyag. Sokféle színű, sárga, sötétbarna, jácintpiros, dörzsölve kellemes szagot áraszt, s ha meggyújtják, kormozó lánggal ég. Ma leginkább a tengerből halásszák a Keleti-tenger partján, de legtöbbször már nem emberi erővel, hanem kotrógépekkel. Az ókorban viszont megvárták a tengerparti lakosok, amíg a tenger maga kivetette a szárazföldre; mert a földtörténeti katasztrófákban úgy esett, hogy a tengerár magával sodorta a gyantát, s később ismét kivetette a partra. Az Északi-tenger környékének lakosai jól ismerték a borostyánt, de legfeljebb arra használták, hogy meggyújtsák, és világítsanak vele, vagy illatát élvezzék. Ismerték ezt a rejtelmes gyantát már a Kr. e. II. évezredben is, ahogy ezt krétai ásatások bizonyítják. De tudjuk azt is, hogy az egész ókorban a Keleti-tenger mellékéről szállították délre, éspedig előbb tengeri, később szárazföldi úton.
A borostyán legendás történetében legelső adatunk a Kr. e. IV. században élt massiliai Pytheas útleírásából származik; ő említ egy Abalus nevű szigetet (talán Helgoland), amelynek partjára kiveti az óceán a borostyánt, a »tengernek ezt a szemetjét«; a lakosok fa helyett tüzelnek vele, és eladják a teutonoknak, akik legközelebbi szomszédaik. Kifogyhatatlanul sorolja fel Pytheas a magyarázatokat és legendákat a borostyán keletkezéséről. De a tudósokat éppúgy foglalkoztatta az északnak e rejtélyes drágaköve, mint a költők képzeletét.”
A különböző véleményekből, a szövevényes legendákból jól kiolvasható, hogy az Északi-tenger volt a borostyán igazi hazája.
Nézem Pannónia térképét, a borostyánkőutat: északra Scarbantiába (Sopron), onnan Carnantumba (római légióstábor volt a mai Ausztria területén) vagy Vindobonába (Bécs) lehetett menni. Délre Poetovión (Ptuj, (Szlovénia) és Emonán (a mai Ljubljana) át Rómába. Aztán újra e képre nézek, és a sötétjében meglátok valakit; római is lehetne, de nem, ő a mi egyéves Annánk, aki ekkor kezdett járni: e sorokból fogja megtudni, hogy első lépéseit ezen a hadi úton tette meg, s azt is, milyen nehéz volt. A képen a kis Anna épp felállni készül, bár még nem tud beszélni, de szája szélén ott a kérdés: „Apa, nincs itt simább út?” Persze hogy van, de érdekesebb az egész Dunántúlon aligha.