A finnugor nyelvrokonság nem manipuláció

A Magyar Nemzet Magazin 2004. február 14-i számában jelent meg Végh Alpár Sándor Keletre, magyar, avagy hogyan nyerjük vissza illúzióinkat? – Kun áldozat című írása.
A cikkből úgy tűnik, hogy a szepességi szász Hunfalvy Pál és a német származású Budenz József alkotta meg és „véste kőbe”, méghozzá osztrák hátszéllel, a magyar nyelv finnugor eredetének elméletét. A számomra némiképp rejtélyes „osztrák hátszél” kifejezés, gondolom, azt jelenti: osztrák (Habsburg) kormányzati ösztönzésre vagy támogatással. Erre azonban soha senki semmilyen bizonyítékot nem szolgáltatott. Sőt Hunfalvy a trónfosztó debreceni országgyűlés jegyzőjeként részt vett a szabadságharcban, s emiatt bujdosnia is kellett. Tehát Habsburg-szimpátiával éppen nem vádolható.
Ami Budenzet illeti (ő 1858-ban érkezett Magyarországra), azt kérdezi a szerző: „Nem különös, hogy Budenznek épp ekkor támad kedve Magyarországra jönni, hogy tisztázza a mi nyelvi viszonyainkat?” Ez azonban egyáltalán nem különös. Budenz, aki a hessen–kasseli választófejedelemségben született (tehát nem volt Habsburg-alattvaló), 1858-ban fejezte be egyetemi tanulmányait Göttingenben, és ekkor védte meg doktori értekezését. Budenz már egyetemi tanulmányai alatt érdeklődött a magyar nyelv iránt. Összebarátkozott a Göttingenben tanuló magyar diákokkal, köztük Nagy Lajos unitárius teológussal. Az ő segítségével utazott Magyarországra, hogy magyartudását gyarapítsa. És itt is maradt élete végéig. Először a székesfehérvári cisztercita gimnáziumban volt „póttanár”, majd 1860-tól Pesten élt. Ebben az időben Budenz szorgalmasan tanulmányozta a török nyelveket, és még azon a véleményen volt, hogy a magyar közelebb áll a török nyelvekhez, mint a finnugorokhoz. Ezt mutatja akadémiai székfoglalójának címe is: Török–magyar nyelvhasonlítás és hasonlító magyar–altaji hangtanról. Többéves alapos kutatás eredményeként csak 1867-re jutott arra a meggyőződésre, hogy a magyar–finnugor egyezések az ősrokonság bizonyítékai, míg a magyar–török egyezések későbbi érintkezés eredményei. Érdekes, hogy ebben az időben még Vámbérynak is az volt a véleménye, hogy „a török–tatár nyelvekkeli rokonság csak második fokú, és hogy a magyar első fokon csak a finnugor nyelvekkel, mégpedig a vogul nyelvvel áll legközelebbi rokonságban”.
Vagyis a magyar nyelv finnugor eredetét valló elmélet nem előre kitervelt manipuláció eredménye. Annál kevésbé, mivel ezt az elméletet nem Hunfalvy és Budenz találta ki. Nyelvünk finnugor rokonságát tudományos módszerekkel a magyar nemesi családból származó jezsuita szerzetes, matematikus és csillagász, Sajnovics János és egy erdélyi orvos, Gyarmathi Sámuel bizonyította be 1770-ben, illetve 1791-ben megjelent művében. Aligha valószínű, hogy őket is „osztrák hátszél” hajtotta volna. Mint ahogy a fiatalon meghalt Reguly Antalt sem, aki az 1840-es évek elején a magyarok közül elsőként járt az oroszországi finnugor népek között, hogy anyagot gyűjtsön a finnugor nyelvrokonság bizonyítására.
Arra sincs semmilyen bizonyíték, hogy a Habsburgokat vagy az osztrák hivatalnokokat a legcsekélyebb mértékben érdekelte volna a magyarok eredete. Úgy gondolom, az ő szemükben a magyarok éppolyan barbárok voltak, mint a törökök vagy a vogulok. Mit érdekelte volna őket, hogy az egyik barbár nép melyik másik barbár néppel rokon?
A Budenz–Vámbéry vitában nem azért győzött Budenz, „mert agresszíven vitázott, és bécsi egyetértéssel finnugor tanszéket alapított az egyetemen”, hanem mert neki volt igaza. Erről bárki meggyőződhet, aki végigolvassa a vita anyagát. Azt gondolom, hogy Vámbéry személyes okokból lett a magyar–török rokonság szenvedélyes híve. Sokáig baráti viszonyban volt Budenzcel, de megsértődött Budenznek egy bírálata miatt, amelyben az szemére vetette, hogy pontatlanul idézi, illetve részben meghamisítja a török adatokat. Végső soron ez a sértődöttség okozhatta, hogy Vámbéry a Budenzével szöges ellentétben álló elmélet hirdetője lett.
Ami a tanszéket illeti, azt az egyetem alapította Budenz számára 1872-ben, és a neve az első években altaji összehasonlító nyelvészeti tanszék volt.
Nem igaz az, hogy „egy bölcsész, ha jót akar magának, diplomaosztásig nem firtatja a magyar nyelv török eredetét”. Én egyetlen olyan esetet sem hallottam, hogy valakit ilyen nézetei miatt hátrányos megkülönböztetés ért volna.
Az sem igaz, hogy a magyar szakosok nem tanulhatnak törökül. Természetesen bármelyik magyar egyetemen tanulhatnak, ha akarnak, hiszen a magyarországi turkológia mindig a nemzetközi kutatás élvonalába tartozott. Igaz, hogy a magyar (és nem magyar) turkológusok, egy-két kivételtől eltekintve, soha nem vallották és ma sem vallják a magyar nyelv török eredetét.
A génkutatás természetesen nem bizonyította be, hogy nem vagyunk finnugor nép. Azért nem, mert a génkutatás eredményei csak azt mutatják meg, hogy egy-egy népességben bizonyos gének milyen arányban vannak meg. Ezek az eredmények különbözőképpen interpretálhatók. Azt azonban még senki sem tudta megmondani, hogy pontosan melyek lennének a „finnugor gének”, és hogy ezeknek milyen arányban kellene meglenniük a magyarok között, hogy genetikailag „finnugoroknak” tarthassuk magunkat.
De ez nem is fontos, mert nyilvánvaló, hogy a nemzeti identitás szempontjából az anyanyelv a legfontosabb tényező, sokkal fontosabb a biológiai leszármazásnál. Akinek magyar az anyanyelve, és magyarnak tartja magát, az magyar, akkor is, ha például német a családneve, és tudja, hogy a nagyapja még svábul beszélt. A magyar nép identitását is a magyar nyelv őrizte meg az elmúlt évezredekben, függetlenül attól, hogy milyen más népekkel kerültünk biológiai kapcsolatba.
Egyébként a finnugor nyelvészek nem is beszélnek genetikai rokonságról, hanem nyelvrokonságról. A magyar nyelv finnugor rokonságát pedig még senki sem tudta megcáfolni, pontosabban szólva: senki sem tudott még a finnugor rokonságnál valószínűbb elméletet kidolgozni. Pedig próbálkozás volt és van elég. Ezeket – a szerző állításával ellentétben – senki sem akarja, de nem is tudná megakadályozni. Az alternatív nyelvrokonítási elméletek követőinek van folyóiratuk, vannak kiadványaik, és nézeteik például a Magyar Rádióban is sokkal gyakrabban elhangzanak, mint a finnugristákéi.
Azt végképp nem értem, hogy milyen másik tanszéknek kellene helyet adni, hiszen a magyar egyetemeken vannak turkológiai vagy altajisztikai tanszékek.
Ami a hunokat és Attilát illeti, ajánlom a szerző és az olvasók figyelmébe az Attila és hunjai című tanulmánykötetet. Ez eredetileg 1940-ben jelent meg, majd reprint kiadásként 1986-ban. A szerző által is becsült Németh Gyula professzor szerkesztette, és ő, valamint az altajista Ligeti Lajos írta a legfontosabb fejezeteket. A reprint kiadásban pedig Harmatta János akadémikus foglalta össze a hunokkal kapcsolatos kutatások újabb eredményeit. Ezekből kiderül, hogy a hunok nyelvéről nem tudunk semmit, hogy a hun vezető réteg feltehetőleg irániakból, törökökből és gótokból (germánokból) állt, továbbá az is, hogy középkori krónikaíróink a hun rokonság gondolatát valószínűleg német forrásokból merítették.
Hosszasan lehetne értekezni arról, amit a szerző „közillúziónak” nevez. Ez talán a nemzeti öntudat vagy önérzet szinonimája akar lenni. Nem értem, soha nem is értettem, miért értékesebb nemzeti öntudatunk számára a török rokonság, mint a finnugor.
Nekem személyesen semmi kifogásom nincs az ellen, hogy Attila királynak szobrot állítsanak, de azért elgondolkodom azon, hogy mai magyar keresztényként vajon büszkének kellene lennem egy olyan állítólagos ősre, aki személyes hatalmát növelendő véres hódító háborúkat viselt, amelyekben ártatlan emberek ezrei haltak meg. Finnugor nyelvrokonaink legfeljebb az idegen hódítás ellen védekeztek, többnyire hősiesen, bár eredménytelenül, de a történelem viharaiban is megőrizték nyelvüket és kultúrájukat, és ezért legalább annyi tiszteletet megérdemelnek, mint a testvérharcokban rég kihalt hunok.
Csúcs Sándor egyetemi tanár, Pázmány Péter Katolikus Egyetem