Nemrégiben egy városépítészeti konferencia meghívott előadójaként valami olyasmit találtam mondani: nem szerencsés, ha egy nagyváros első számú embere kiköltözik abból a városból, amelyet vezet. Ellenvetésem merőben szimbolikus természetű volt, de a főpolgármester jelen lévő emberei konkrét kritikának tekintették: komolyan érvelni kezdtek a főnök érdekében például azzal, hogy Európában és Észak-Amerikában nem ritkán pályázat útján töltik be a városvezetői pozíciót, mint bármilyen más topmenedzseri állást, s a jelentkezésnek rendszerint nem elengedhetetlen feltétele a helyben lakás. Rendben van, mondtam, lehetséges, hogy a nyertes addig nem lakott ott, de polgármesterként nyilván oda költözik. Ebben aztán ki is egyeztünk.
Az a tény, hogy Demszky Gábor a főváros helyett Budakeszit választotta (azt az agglomerációt, amivel hivatalból folyamatos háborúságban áll), s így természetesen személyi jövedelemadója sem Budapestet gyarapítja, még csupán politikai baklövés: egyetlen komoly európai párt sem tenne meg egy ilyen kétkulacsos politikust választási listavezetőnek, akiből még formailag is hiányzik a városával való szolidaritás elemi szikrája. Az azonban, amit Fábry Sándor pendített meg az Új Budapest Központ alakuló beszélgetésén az Uránia kávézóban a maga évődő modorában, már túlmegy a kommunikációs kontraproduktivitáson. Az ország jelenlegi legjobb humoristája érzékletesen ecsetelte, amint Demszky beül a kocsijába Budakeszin, hogy munkahelyére, a Városház utcába hajtasson – e célra terepjárót használ, mert tudatában van az áldatlan világvárosi kátyúhelyzetnek. Arra azonban még Fábry sem figyelt fel, hogy ez az ingázás milyen rejtélyes elemekkel terhelt: látni a főpolgármestert elindulni és megérkezni, útközben viszont egy jelentős szakaszon mindig szem elől vesztik a választók. Valahogy nincs ott bizonyos lámpáknál és dugókban, amelyek pedig útba esnének – nyilván zseniális tájékozódó képességének köszönhetően mégis hamarabb ér célt, mint az egyszerű autósok. Arra gondolni sem merek, hogy a nyilvános forgalom elől lezárt, természetvédelmi területen keresztülhaladó erdei utakat veszi igénybe a menetidő lerövidítéséhez – ha mégis így van, akkor sikerült megvalósítani az orwelli utópiát, miszerint mindenki egyenlő, de vannak egyenlőbbek.
Mindez lehetne pitiáner kukacoskodás, de az említett jelképes jelentőség miatt korántsem az: egy városvezető hitele múlik azon, hogy kivonja-e magát az általa irányított közösség életéből; hogy bort iszik-e, miközben vizet prédikál. Vegyük például az Új Budapest Központ ürügyén vívott szócsörtét. A polgári oldal értelmisége igen helyesen végre vette a fáradságot, hogy érdemben, kiemelten is foglalkozzék a fővárossal, létrehozván egy olyan értelmiségi háttérintézményt, amely a pártpolitikáról leszakadva, minden jó szándékú budapesti polgárnak kezet nyújtva valóban eltöprenghet Budapest jelenéről és jövőjéről. Ez a gesztus nyilvánvalóan túllép a rövid távú, haszonelvű politikai pragmatizmus látókörén, hiszen a jelenleg folyó kampányhoz közvetlenül nem illeszkedik, s az ellenzék sem arról híres, hogy országos pozícióit eddig Budapesten tudta volna erősíteni. Miközben tehát minden bizonnyal szeretne változtatni ezen a helyzeten, nem lebecsülendő, hogy sikerült meghaladnia egy makacs sztereotípiát (amit voltaképpen nem is a konzervatív oldal, inkább ellenlábasai hoztak forgalomba és tartottak életben), hogy Budapest nem egyetemes magyar ügy, hogy a főváros idegen test az ország szervezetében. (S hozzáteszem: nem is Demszky vagy bárki más hitbizománya.) Orbán Viktor azt sugallta: ha kommunikációs handabandázás is világvárost emlegetni, ha rövid távon irreális álomnak bizonyul a regionális központ álma is, Budapest rendelkezik egy pótolhatatlan funkcióval: a magyar nemzet fővárosa. S tegyük hozzá: ilyen alapon – egy hét múlva – automatikusan európai főváros is lesz.
Demszky Gábor a jelek szerint nem fogta fel, hogy ezúttal nem szokványos kampányeseményre reagál – inkább kezet kellene nyújtania a vészesen lezüllött, a működőképesség határára sodródott főváros közös helyrehozatala és felvirágoztatása érdekében. Különben nem azzal jött volna, hogy 1998-ig töretlenül fejlődött itt minden (mi, akik megszakítás nélkül itt élünk, erre is másként emlékszünk), utána pedig semmi nem épült. Ez a pártpolitikai logikájú felosztás (azon kívül, hogy tényszerűen nem igaz) azért is álságos, mert homályban hagyja a másik, 2002-es cezúrát, például Demszkynek azt a kifakadását, hogy a Medgyessy-kormány még az Orbán-kormánynál is jobban „büntette” Budapestet. Ha én főpolgármester volnék, nem az ellenséget keresném az Új Budapest Központban: inkább örülnék, hogy van egy újabb civil szerveződés, amely a közös szerelem, a főváros érdekében serénykedik. Nem minősíteném a kezdeményezést a pártpolitikai csatározások eszközének, előbb tájékozódnék az organikus előzmények iránt. Fellapoznám például a két esztendeje megjelent, bizonyára a munkahelyi polcomon helyet foglaló A mi Budapestünk című esszéalbumot. Eltekintenék a birtokos szerkezet kirekesztő értelmezésétől, s nem gondolnám reflexszerűen, hogy ez „az ő Budapestjük”, amihez nekem semmi közöm. Inkább arra figyelnék, hogy ez a cím befogadó: a mi városunk ez, mindannyiunké. Fölfigyelnék az alcímre: Városvíziók 2020. Nocsak, mondanám: ez nagyjából egybeesik a középtávú várostervezés intervallumával. Belelapoznék, s csodálkozva tapasztalnám, hogy jó nevű építészek, urbanisták, szociológusok, politológusok, sőt írók töprengenek a magyar főváros lehetőségeiről. Látomásaik korántsem egységesek, talán nem is összefésülhetők, de megfontolandó ajánlatok: egyik-másik elemet talán hasznosítani is tudnám. Asszociálnék, hogy a kötet szerkesztői és szerzői milyen nagy számban ott voltak az Uránia kávéház előadói pulpitusánál és a népes hallgatóságban. Hűha, gondolnám, ideje felkötni a gatyamadzagot…
Minthogy azonban nem vagyok főpolgármester, csak szomorú kibicként tudom megállapítani: a főváros irányítása, amely immár tizennégy éve ugyanabban a kézben van, kifulladt, rutinná görcsösödött; a fantáziátlanság nem csupán a felzárkózást, hanem a puszta működtetést is akadályozza, s a minden területen egyre nagyobb számban jelentkező kátyúkat a meg-megújuló kommunikációs kampányok sem képesek betömködni. Budapest fejlődésének legnagyobb kerékkötője mára a főváros vezetése lett. Márpedig az ország unióbeli presztízse múlik azon, hogy ez a helyzet mihamarabb megváltozzék.
Új Budapest Központra szükség van, de tévúton jár az, aki szerint önmagában csodafegyver egy szervezet. Pártpolitikai elfogultságok nélkül, az elsőrendű magyar érdek felismerése folytán megállapítható: ha Budapest nincs a térképen, nincs ott az ország sem. A Demszky-mentesítés szükséges, de nem elégséges feltétele a megújulásnak: ezt csak a szélesebb összefogás alapozhatja meg. Az Új Budapest Központnál ugyanis sokkal lényegesebb, hogy a kobakokban újra Budapest kerüljön a központba.
Ha kommunikációs handabandázás is világvárost emlegetni, ha rövid távon irreális álomnak bizonyul
a regionális központ álma is, Budapest rendelkezik egy pótolhatatlan funkcióval:
a magyar nemzet fővárosa. S tegyük hozzá: ilyen alapon automatikusan európai főváros is lesz
