Igazi csodának lehettünk tanúi a héten az Erkel Színházban, ahol álomvilágba röpített a Bordeaux-i Nemzeti Opera nemzetközi balettegyüttese Charles Jude vezetésével. Az állami operaházbeli gálaest után Picasso és a tánc címmel Gyagilev Orosz Balettjének három tánctörténeti jelentőségű produkcióját – a Parádét (1917), a Háromszarvút (1919) és A tékozló fiút (1929) –, valamint Serge Lifar Ikaroszát (1935) állították színpadra. A Picasso és Rouault által tervezett eredeti díszletekkel és jelmezekkel harmonikus egységgé komponálva képzőművészetet, zenét és táncot. A Parádé szövegkönyvét Cocteau, zenéjét Satie írta. A Háromszarvút Manuel de Falla, az Ikaroszt Honegger és George Szyfer, A tékozló fiút Prokofjev zenéjére koreografálta Léonide Massine, Lifar és George Balanchine. A múlt századelő francia, orosz és spanyol mestereinek különleges találkozását jelentik ezek a rövid darabok. Mai színpadra Susanna della Pietra, Attilio Labis, Charles Jude és John Clifford állította őket. S hogy mindez egy előadásban jelenhetett meg, azt a bordeaux-i opera balettigazgatójának, Charles Jude-nek köszönhetjük. Hamisítatlan európai parádét láttunk a világ különböző országaiból származó művészek előadásában.
A Vietnamban született (1953), atlétának készülő Charles Jude francia édesapja unszolására kezdett táncolni, s hamarosan a párizsi Garnier Opera csillaga lett. 1996-ban nevezték ki Bordeaux-ba, Európa egyik legszebb színházába, amely presztízsben rögtön a párizsi Garnier Opera után következik, de korábban épült. A Victor Louis tervei alapján 1780-ra elkészült bordeaux-i Grand Théatre volt Franciaország első operaháza. A párizsi operaház híres díszlépcsőjét a bordeaux-i mintájára tervezte Charles Garnier. Itt táncolt Marius Petipa (aki csak azért ment később Oroszországba, mert nem tudták megfizetni). Itt mutatták be a leghíresebb francia balettet, A rosszul őrzött lányt. Minden itteni előadást rögtön Párizsba is elvisznek, és mindent, aminek Párizsban van a premierje, láthat a bordeaux-i közönség. Ez állandó kölcsönhatást, folytonos megmérettetést és gazdagodást jelent.
Charles Jude, akit csodálat vesz körül, ahova csak beteszi a lábát, csupa mosoly, közvetlen ember. Olyan mesterektől tanult, mint Balanchine, Lifar és főként Nurejev, akivel húsz évig dolgozott együtt. Tudatosan törekszik arra, hogy a francia és az orosz balettet teljes kölcsönhatásában, a tánc fejlődését folyamatában lássa és mutassa be a klasszikusoktól az újklasszikusokon át a kortárs táncig. A táncosoknak lehetőséget kell adni arra, hogy minden stílusban kipróbálhassák magukat, klasszikusban és kortársban egyaránt – tanulta Nurejevtől. A repertoárt ezért úgy állítja össze, hogy minden évben legyen benne két klasszikus, egy neoklasszikus és egy kortárs balett. Fontosnak tartja, hogy operaházában minél több koreográfussal ismerkedhessenek meg.
Bordeaux-ban nincs balettiskolája, a világ minden részéből toborozza társulatának tagjait, de csak olyanokat vesz fel, akik klasszikus képzést kaptak. (Magyar táncosa is van, Martin István.)
„Azt akarom megtanítani nekik, amit Nurejevtől tanultam. Őt a klasszikus balett mesterének tartják, de ez nem igaz. Azért jött el Oroszországból, hogy megtanuljon és táncolhasson minden stílust. Valósággal berobbant a tánc világába, végtelenül igényes volt, megőrizte technikai virtuozitását, és soha nem csalt. Ezért tudott olyan hosszú ideig színpadon maradni. Mindig azt mondta, fiatalon kell megtanulni a klasszikus szerepeket, hogy legyen idő kiérlelni őket, később már nem megy” – meséli Jude, aki most ötvenévesen táncolta végig A tékozló fiút remekül, tökéletes illúziót keltve.
A klasszikus és a modern képzettségű táncos közötti különbséget egyszerű képpel teszi érzékelhetővé a laikus számára. A klasszikus képzettségű művész száz ajtóból legalább kilencvennyolcat ki tud nyitni. Aki kizárólag modern táncokon nevelkedett, csak ötvenet – állítja. Fontosnak tartja, hogy legyenek olyan koreográfusok, mint például Neumeier, akinek van stílusa, aki képes kerek történetet elmondatni, mert a közönség nevetni és sírni akar. Az Erkel Színházban nevettünk, sírtunk meg álmélkodtunk látva, mennyire erősítik a remek előadást a színpompás, szellemes jelmezek és díszletek.
Az európai zenekultúra terjesztéséért, a zenei kapcsolatok elmélyítéséért, zeneszerzői, karmesteri és zenepedagógiai tevékenységéért tüntette ki Eötvös Pétert a freiburgi székhelyű Európai Kulturális Alapítvány. Eötvös évtizedek óta jelentős szerepet vállal abban, hogy közelítse egymáshoz különböző kultúrkörök zenéjét, egyengesse fiatal tehetségek útját. Ma is azt hangsúlyozza, amit korábban: a kibővített Európai Unióban sem szabad kulturális nivellálódásnak bekövetkeznie. A tagországokban eddig is megfigyelhető volt, hogy amint megszűntek a politikai határok, elkezdték erősíteni a sajátos kulturális egységeket, régiókat. A most belépőknek szintén arra kell törekedniük, hogy megtartsák, ápolják azt, ami csak rájuk jellemző. De nem elég őrizni kinek-kinek a magáét, meg is kell ismertetni egymással a különböző kultúrákat. Jól látja mindennek a jelentőségét abban az országban, ahol él: a német és a francia kultúrkör határterületén elhelyezkedő Hollandiában.
A most belépő országokban nem változik meg egyik napról a másikra az élet, de az Európai Unió több területen előnyösebb helyzetet teremt. Például a jó zenészek számára, akik eddig csak harmadikként pályázhattak zenekarokba: elsőbbséget élveztek az adott ország, majd az EU-tagországok zenészei, a többiek csak utánuk következhettek. Ez a helyzet most megváltozik, és az igazán tehetséges emberek előmenetele sokkal könnyebb lesz – mondja olyan emberként, aki abban az időben kezdte nemzetközi karrierjét, amikor erre még senki és semmi nem bátorította.
A Székelyudvarhelyen született fiatalember Miskolcról került tizennégy éves korában a budapesti Zeneakadémiára. Diákként dolgozott a filmgyárban, tizennyolc évesen lett a Vígszínház zenei vezetője. Olyan emberektől leshette el a szakma mesterfogásait, tanulhatott forma- és időérzéket, mint Bulla Elma, Darvas Iván, Páger Antal, Ruttkai Éva, Sulyok Mária és az ott vendégeskedő Peter Brook. Karmesteri diplomáját Kölnben szerezte, de hiába jött haza, itthon nem csinálhatta azt, amit szeretett volna, így újra Kölnbe vezetett az útja – Stockhausenhez, akitől itthon óva intették! Azután Párizs következett, az Ensemble InterContemporain, majd Hollandia, ahol létrehozta a fiatal zeneszerzőket és karmestereket képző Nemzetközi Eötvös Intézetet (Hilversum).
„A Székelyföldön hallott zene és Bartók zenéje az anyanyelvem. Növényhasonlattal élve Magyarországon azt tanultam, ami a virágból látható, azt, hogy milyen a szára, a levele. Stockhausentől és Bouleztől pedig azt, hogy hol vannak a gyökerei, miből táplálkozik a növény” – nyilatkozta. Már akkor szóba került, hogy míg a koncert típusú zenélés nehéz napjait éli, az operajátszás világszerte megújul. Ma is így gondolja – derült ki az egyik próba szünetében, amikor a Millenárison megpihent néhány percre.
Eötvös Péter tudatosan dolgozik azon, hogy a korábbitól eltérő hangzásmodellt és operaszínpadot építsen fel. Olyan színházat akar létrehozni, amelyben a történés alárendelődik az általános hangzásnak, annak szerves része. A kilencvenes évek közepén Jean-Pierre Brossmann – akkor még a Lyoni Opera igazgatója – kérte fel arra, hogy készítsen operát Csehov Három nővér című drámájából (Budapesten Szabó István rendezésében láthattuk). Eötvös három évig dolgozott a szövegkönyvön feleségével, s közben felidéződtek kamaszkori színházi tapasztalatai. A munkának főleg dramaturgiai tanulságai voltak számára – mondja. A zenei „időbeosztáshoz” kellett igazítani Csehov sok szóval, körülírással előadott szövegét. Rengeteget segített ebben mindaz, amit a Vígszínházban fiatalon megtanult, ahol „megvolt a világ legjobb színházi minősége – emlékezik –, Págerék pontosan kimérték, hogyan jön ki a megfelelő lépés”.
A komponista-karmester Eötvös Péter annak a híve, hogy a koncertek programjában egyszerre szerepeljen hagyományos, újklasszikus és kortárs zene. Arra, hogy egy zenekar csak új zenét játsszon, akkor volt szükség, amikor ez underground akciónak számított. Az egészséges állapot az – magyarázza –, ha a közönség különböző évszázadok zenéjét hallhatja egyazon koncerten: így az egésznek nagyobb a feszültsége, töltése.
Európában ez a fajta programszerkesztés ma már egyre gyakoribb, az új a napi repertoár része lett. De az átállás nem volt könnyű, és nem is fejeződött be mindenütt, mert még érezhető a XIX. század végére kialakult nagyzenekarok megszokott hangzásvilágának uralkodó hatása.
Ma este a Millenárison újra hallhatjuk Eötvös Péter Az álmok hídján mentem át című operáját, amelyben egy japán költőnő emlékezik életére. A zene beburkolja, körülöleli a narrátor-színésznőt, aki nem operaénekes, tehát másként bánik a hangjával, testével, mint az operaszínpad művészei. A történet ezeréves, mégis hozzánk szól. Megtörténhetne bárhol a világon ma is. „Amiből az következik, hogy nem a távlat, az idő a fontos, hanem a kultúra fejlettségi foka, ereje.”
Ami igaz és hiteles a szó legteljesebb értelmében, az egyetemes érvényű.
origo.hu
Két frontális baleset is történt rövid időn belül
