n Stier Gábor
z adzsár főváros, Batumi központjában hátukon kalasnyikovval fekete álarcosok járőröznek. Az autonóm tartomány egyelőre mindenható urának, Aszlan Abasidzének a katonái. Az elnök utoljára 12 éve osztott fegyvert a népnek, amikor az első polgárháborúban Tengiz Kitovani készült Batumi ellen. Most Mihail Szaakasvili próbálja ledönteni trónjáról a sokat próbált Abasidzét. A „rózsák forradalmának” hőse ugyanis elnökké választásakor a szervezett bűnözés és a korrupció letörése mellett Grúzia területi egységének helyreállítását ígérte. Ennek egyik legfőbb akadálya pedig az adzsár vezető, aki vaskézzel irányítja a Fekete-tenger partján fekvő autonóm tartományt.
Aszlan Abasidzét kemény fából faragták. Ő nem Eduard Sevardnadze, aki egykönnyen megadja magát, ráadásul annak ellenére nagyszámú híve van a tartományban, hogy Tbiliszi mindent megtesz annak érdekében, hogy Batumiba is exportálja a „rózsák forradalmát”. A fiatalok egy részét át is állították a központ és az energikus grúz elnök oldalára, a többség azonban akár fegyverrel is kész megvédeni a terület viszonylagos stabilitását és függetlenségét. Tisztában vannak azzal, hogy Abasidze nem szent, de azzal is, hogy a többi grúziai politikusnak sincsenek angyalszárnyai. Őket nem szédíti el a demokrácia varázsszava, hiszen jól tudják, hogy arról Tbilisziben is inkább csak beszélnek. Az sem túl vonzó számukra, hogy Grúzia legtöbb részén még az egyébként alacsony béreket, nyugdíjakat sem fizetik. Adzsáriában ilyen problémák nincsenek, s köszönhetően a kikötő, az olajterminál és a török határon fekvő Szarpi vámbevételeinek, valamint a viszonylagos függetlenségnek, magasabb az életszínvonal, mint Tbilisziben.
Az autonóm tartományban tehát egyelőre nem nagyon kérnek az új vezetésből. Szaakasvilit két hete a határon tartóztatták fel Abasidze fegyveresei, erre a grúz elnök csapatokat vont össze és gazdasági blokád alá vette Adzsáriát. Ezt azóta feloldották, a választások azonban feszült hangulatban zajlottak. A magabiztos Szaakasvilinek a voksolás után első dolga volt, hogy megüzenje Batumiba, fegyverezzék le az adzsár milíciákat, mert ha ezt ő teszi meg, akkor nagyon megütik a bokájukat. Abasidze erre csak annyit válaszolt, hogy kész akár erre is, amennyiben Grúziában egyszer tényleg demokrácia lesz.
A helyzet ismerős, hiszen már Eduard Sevardnadze sem nézte jó szemmel a tartomány túlságos függetlenségét, ő is erősen kacsingatott a központi költségvetés számára oly fontos adzsáriai bevételekre, és megpróbálta megtörni Abasidze hatalmát. Sikertelenül, a volt elnök ugyanis a nacionalizmus és a kompromisszumok között ingadozott. A Tbiliszi és Batumi közötti konfliktus tehát hűen demonstrálja a posztszovjet államok berendezkedésének alapvető és mély ellentmondásait. Mikor ezek az országok megszűntek egy egységes geopolitikai rendszer részei lenni, akkor el kellett dönteniük, hogy milyen alapon építsék fel új államukat. A nemzetállami és a föderális modell között választhattak, s a többség az előbbi mellett tette le a voksot. Oroszország a második utat választotta, és az etnikumok részéről Grúziában is elkeseredett ellenállásba ütközött a nemzeti eszme. Az abházok fegyveres harcban és etnikai tisztogatások révén teremtették meg Tbiliszitől független, ugyanakkor Moszkvához húzó autonómiájukat, s Dél-Oszétia keménysége is nagyjából hasonló eredményt hozott. Békésebb úton jutott el a viszonylagos önállóságig Adzsária, amely azonban szintén határozottan kiállt az önrendelkezés mellett. A hazafias retorikával hatalomra jutott Szaakasvili most ismét hadat üzen a szeparatizmus minden formája vagy a reális autonómia ellen, megpróbálkozik a nemzetállam megteremtésével, amelylyel a végletekig kiélezi a helyzetet az autonóm tartományokkal.
Egyértelmű azonban, hogy az Egyesült Államok támogatása nélkül eleve bukásra lenne ítélve az új grúziai vezetés álma. De Amerika segít. Logikusan vetődik fel ugyanakkor a kérdés, hogy miért van szüksége Washingtonnak a kicsi, ráadásul gazdasági szempontból még posztszovjet mércével is elmaradott Grúziára? A térség ismert moszkvai szakértője, Alekszandr Dugin szerint a válasz egyszerű. A világ, ezen belül az energiatartalékokban bővelkedő térségek feletti befolyás kiterjesztésére törekvő Amerikának ugyanis érdeke, hogy stratégiai bázist építsen ki a Kaukázus középpontjában, ahonnan hatni tud majd a régió összes szereplőjére. Grúzia ezzel a világ újrafelosztásáért folyó nagy játszma egyik fókuszába került. Ez a tény magyarázza azt is, miért állt érdekében Washingtonnak, hogy hatalomra segítse a hozzá minden tekintetben lojális Mihail Szaakasvilit. Miért pénzelte az ellenzék kampányát Soros György, miért vezényelte a „rózsák forradalmát” Richard Miles nagykövet, miért nyújtott azonnal 160 millió dolláros, grúz léptékekben óriási segélyt Washington az új kormánynak, és miért fizeti még az ország vezetőinek bérét is. A kaukázusi régió a geopolitikai erővonalak metszéspontjában van, ezért jelentősége kiemelkedő. Lehetőség nyílik innen a Közel-Kelet, Törökország, Közép-Ázsia és Oroszország, tehát nem csupán az ellenlábasok, de a szövetségeseik sakkban tartására is.
A térség geostratégiai térképe, az erőleosztás meglehetősen tarka. Iránt és Örményországot összeköti az azeri konfliktus és Baku török orientációja. Ankara ugyanis Teherán egyik legnagyobb régióbeli vetélytársa, és a történelmi és kulturális szálak mellett hasonló megfontolásból támogatja erőteljesen Azerbajdzsánt. Oroszország megőrizte hagyományos katonai, stratégiai és gazdasági befolyását Jereván és gazdasági szempontból Baku felett. E geopolitikai rendszerből egyedül Grúzia lóg ki, felkínálkozva így az amerikai helyezkedéshez.
Tbiliszi azonban Grúzia területének csupán egy részét ellenőrzi a gyakorlatban. Dél-Oszétia egyértelműen Moszkvához húz. Akárcsak Abházia, ahol ugyanakkor történelmi, ebből következően vallási okokra visszavezethetően egyre nő a török befolyás is. A jelenleg a figyelem középpontjában lévő Adzsária is Oroszország befolyása alatt áll, miközben az iszlám tényező szintén Ankara felé fordítja a tekintetét. Tbiliszi helyzete tehát sajátságos, hiszen az ország regionális centrumai politikai értelemben jól érzékelhető távolságot tartanak tőle. Mindez kivételes geopolitikai jelenséget, egyfajta kaukázusi területen kívüli zónát eredményez, amely azonnal felkeltette az amerikaiak érdeklődését. Ily módon ugyanis Grúziát uralva egyszerre három problematikus geopolitikai irányba – Irán, Oroszország, Törökország is kiterjeszthetik befolyásukat.
Irán problematikusságát aligha kell magyarázni, hiszen a „gonosz tengelyének” tagjaként Amerika potenciális célpontjai között szerepel, és egy esetleges katonai akcióhoz Grúzia kiváló felvonulási terep lehetne. Az eurázsiai térség motorjaként Oroszország potenciális vetélytárs, amely ráadásul képes lehet maga köré gyűjteni a posztszovjet térség országait, sőt a szélesebben vett régió további államait is, akadályozva ezzel az amerikai típusú új világrend megteremtését egy egész kontinensen. Grúzia viszont alkalmas arra, hogy rajta keresztül hatni lehessen a Független Államok Közösségén belüli folyamatokra, míg Oroszországot közvetlenül a kényes déli részek befolyásolásával lehet revolverezni. Törökország ugyan szövetséges, de mint az iraki háború is megmutatta, lazulnak a kötelékek, s a muzulmán Abházia és Adzsária adott esetben alkalmas lehet a nyomásgyakorlásra.
Érthető tehát, hogy miért van szüksége az Egyesült Államoknak Grúziára, s terveinek realizálásához miért kell a lojális, Washington térségbeli ökleként is számba vehető Szaakasvili, nem pedig a ravasz, mindenkivel kompromisszumra kész, pragmatikus Sevardnadze. A független, egységes Grúzia álma azonban illúzió, mert Tbiliszi csak eszköz, szigorúan ellenőrzött amerikai gyarmat marad a nagy játszmában, olyan ország, amely idegen érdekektől vezérelve nyíltan vagy burkoltan konfrontálódik összes régióbeli szomszédjával. A Szaakasvili által odadobott kesztyű csak színjáték, a szálakat a geopolitikai játszma állása szerint valójában máshol mozgatják. Jelenleg Adzsária megfenyegetése mögött is ott van a másodlagos szándék, Oroszország provokálása.
A mostani konfliktus kapcsán figyelmet érdemel még egy fontos tényező. Nevezetesen az, hogy az Oroszországot elkerülő, Amerika és Törökország szempontjából kiemelt prioritású Baku–Ceyhan olajvezeték a tervek szerint Adzsárián is keresztül megy majd. A stratégiai fontosságú útvonal biztonsága azonban aligha garantálható, amíg Adzsária első embere Aszlan Abasidze. Mindez egyben azt is jelenti, hogy Tbiliszi és az adzsár vezető csatájában még messze a végkifejlet.
origo.hu
A Hell közleményben reagált az energiaitalok korlátozására
