Antantisz

Tátognak a halak, halál a hír, és élet az öröm. Hullámok, hallottatok-e Atlantiszról? Eötvös-inga, varázsvessző, Uri Geller, mutatod-e, hogy ott, lent, alant kövérebb-e a gravitáció? Az uráli vasérc felett állítólag megbolondultak az iránytűk. Létezett-e Atlantisz? Ki tudja? S az sem tudható, hogy ha talált, süllyedt, akkor ott, lenn, összetalálkozott-e kései sorstársával, a Titanickal? Elképzelem, amint a Titanic és az Atlantisz megalakítja az Észak-atlantiszi Szövetséget, s közli, hogy mától fogva a gonosz tengelyének a Bermuda-háromszög tekintendő.
Tátognak a halak, halál a hír, és élet az öröm. Hullámok, hallottatok-e Antantiszról? Antanténusz szórakaténusz még csak-csak, de Antantisz? Mi az? Hát a NATO. Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete. Nem csalás, nem ámítás, nem tévedés. Ami ma Észak-atlanti Szerződés Szervezete címszó alatt fut, az lényegében véve: Antantisz. A NATO-t „annó dacumál” Németország nyugati legyőzői alakították – a nyugati front, mondhatnók –, és csak később kooptálták beléje a legyőzöttet. Eredetvizsgálati szempontból az Észak-atlanti Szerződés Szervezete antantiszi természetű. Mondhatnók: a győzelem kiterjedtebb tere. Antantisz: az a valami, ami az elmúlt évszázadban kétszer is az önfejű Európa-közép fölé kerekedett. NATO-taggá válva utólagos jogon tehát mintegy felsüllyedhetünk a soha volt, soha nem volt magyar Antantiszba. Először csatlakozhatunk a győztesekhez. Először állhatunk úgymond a jó oldalon, feltéve, hozzátéve persze, ha erkölcsi definíció helyett a „jó” meghatározása most csak annyi, hogy ki az erősebb, és ki győz: de tegyük a szívünket az eszünkre, az sem kevés. Mi több: a legtöbb, amiről egy ország Mohács, Trianon, Budapest, 1956 után úgymond ábrándozhat.
A magyar semlegesség amúgy a 301-es parcellában nyugszik, Nagy Imre mellett. Nyugszik a csöndes temetőben. Az amerikaiak pedig itt vannak. De hol vannak azok, akik a Szabad Európára tapadva bejövetelükért imádkoztak akkor? S hol vannak a bécsi gorenjések, akik Bécsre vetették évtizedeken keresztül vigyázó tekintetüket? Lépcsőházi gondolatok. Késő bánat, eb gondolat.
Olyan ez, mint amikor az elszakított szerelmesek öreg fejjel állnak anyakönyvvezető elé, s az anyakönyvvezető megszólal: kérem, nyilatkozzék az ifjú pár – anakronisztikus. Vagy olyan ez, mint a minapi hír. Egy ikergyermeket ellopatott magának egy halva született csecsemőt világra hozó anya, de később a valódi anya rájött a turpisságra. Szegény gyerek. Mondják meg neki, hogy az édesanyja nem az anyja, hogy más az édesanyja, mellesleg van belőle még egy példány. A negyven éve ott lakónak mondd meg, hogy elvileg azt illeti a lakás, akitől negyvenegy éve rekvirálták. A sors párkái örökszőttest szőnek, visszafelé sohase szalad a szem.
Antantiszi és uniós jelenünk nem képes orvosolni a múlt csonttöréseit. Ettől Erdély nem tér vissza, és a valaha megszakított tulajdonviszonyok nem válnak folytonossá. De hát a gyászmunka épp azért gyászmunka, mert távol áll tőle a halottlátás, és senkit sem akar feltámasztani. Antantisz ahhoz segíthet hozzá, hogy létrejöjjön az 1001-es parcella. Vereségeink, veszteségeink, bánataink, gyötrelmeink, kisszerűségeink és önvádjaink parcellája, hol békében nyugodhat a nyugtalanság. Egy parcella, hová be lehet sétálni a tisztelet erejéig, s ahonnét van kiút is, ha szólít a jelen és a haza.