Az elhurcolásokat nem indokolhatta sem a közrend, sem a közbiztonság elleni vétség, és 1945 elejéig még az a szovjet parancs sem, amellyel a hazánkban élő németek és német anyanyelvűek közmunkába állítását elrendelték – írja Szebeni Ilona Merre van a magyar hazám? című, megrendítő kötetében. Csupán Nyíregyházáról kétezer civilt hurcoltak el, s a Felső-Tisza-vidéki, magyar ajkú falvak lakosainak nem volt kímélet. Alig akadt olyan család, ahol ne sirattak volna valakit. Az elhurcoltak hatvan százaléka nő volt, a legtöbben tizenhat és húsz év körüliek, az akkori törvények szerint kiskorúak. Nem kímélték a még zsengébbeket sem. Ahogyan a szovjet hadsereg nyomult előre az országba, úgy nőtt a „begyűjtöttek” száma. A nagyságrendre utal, hogy a hazánk területén lévő tíz gyűjtőtáborban több mint húszezer civil férfit és nőt tereltek össze. És ez csak az egyik láncszeme volt annak a táborrendszernek, ahová a magyar polgári lakosságot vitték.
Egyes források szerint az említett szovjet parancsot az ideiglenes magyar kormány 1945 január elején szignálta. Annak is nyomára lehet lelni, hogy az emberek összeszedése ellen a magyar hatóságok eredménytelenül tiltakoztak a Szövetséges Ellenőrző Bizottságnál és Budapest szovjet katonai főparancsnokánál.
A történész Stark Tamás egyik megközelítése szerint a szállítások közben és a különböző típusú szovjet táborvilágban 200-250 ezer honfitársunkat veszítettük el.
Amikor fél évszázaddal később, középiskolás diákok körében e tragédiáról szó esik, a fiatalok egyszerűen nem hiszik el, hogy mindez így megtörténhetett. Erről persze nem ők tehetnek. Hiszen, ahogyan más kényes témát, ezt is több évtizedig elhallgatták a történelemkönyvek. Meg aztán, nehéz is elképzelniük, hogy a családokból kiragadottak, a szinte velük egykorúak, páriaként pusztultak el. A deportálás jelentős részében még elszámolni sem kellett velük, még annyi jog sem védte őket, mint a hadifoglyokat.
Mennyit ért a rabszolgamunka?
Így 2004 derekán, az „európai küszöb előtt” még azt tudhatjuk, hogy hol lehetnek e honfitársaink tömegsírjai, ahol legalább egy jel őrizhetné emléküket és figyelmeztetne az 1945 utáni népcsonkításra.
De nincs egy közös, magyarországi emlékhely vagy szobor sem, amely utalna e gyalázatos esemény névtelen áldozataira.
Az elhallgatásra, az eltorzult, nemtelen gondolkodásra egy igen jellemző mozzanatot idéznék. Egy kényszermunkatábort túlélő idős asszony mondta nekem: „Amikor a Kádár-titkársághoz fordultam, hogy a nyugdíjamhoz szükséges munkaviszonyhoz a Donyec-medence bányáiban töltött munkát is szíveskedjenek elismerni, azt válaszolták: női hadifoglyokról mi nem tudunk.”
Ami azt illeti, nem is lódítottak olyan nagyot, hisz nem katonákat, egyenruhás, fegyveres férfiakat fogdostak össze, hanem kisgyerekes és terhes anyákat, testvéreket, akár hármat is egy családból. Korosabb apákat, akiket azért mentettek fel a katonaság alól, mert több gyerekről és idős szülőkről kellett gondoskodniuk.
Kérdezzünk csak tovább: ha nem voltak hadifoglyok, akkor hogyan nevezzük azokat, akiket útépítésen, fakitermelésen, az úgynevezett vizes bányákban dolgoztattak? Rabszolgák voltak? Hadisarcként adták oda őket? Mennyit ért a munkaerejük, a fagyott földön egymásra rakott, élettelen testük? Az elhurcoltak hány százaléka térhetett haza? Hányan váltak közülük lelki és testi értelemben rokkanttá? Hogyan nőttek fel az örökre ottmaradottak árvái? És nem utolsósorban: történt-e kísérlet nálunk arra, hogy az immár demokratikus berendezkedésű Oroszországtól, Ukrajnától, Baskíriától, Örményországtól – csupán néhány helyszínt említve –, ahol „használták” őket, legalább a minimális erkölcsi, anyagi elégtételt megkapják?
Először a rendszerváltoztatás előtti hónapokban törtek, törhettek felszínre elemi erővel a túlélők emlékei. A későbbi esztendőkben voltak, akik maguk is gyűjtötték az adatokat, összerakták az eseményeket. A falusi családi történetekből megörökítették, hogy kik maradtak oda örökre, emléktáblákat állítottak a templomok közelében. Az igazsághoz tartozik, hogy arra is történt kísérlet, hogy a hajlott korú, megromlott egészségi állapotú, alacsony nyugdíjjal rendelkező túlélők helyzetén valamit könnyítsenek. Eszerint, akik 1992-ben életjáradékban kérték a kárpótlásukat, azok ma átlagban havi tizenkétezer forintot kapnak.
Ám mint Papp Józsefné Wiedermann Piroska, a hajdani 276-os fogoly állítja, emberi mivoltuk megcsúfolását, fiatalságuk megrablását nem lehet elfelejteni. És a visszatértek többségének későbbi sorsát, életpályáját, bárhogyan igyekeztek az új „rendszer” szabályaihoz igazodni, megpecsételte a kényszermunka időszaka. Akinek pedig – mint neki – még megadatik, hogy egy szabad ország közéleti, jogi, társadalmi eseményeit jó szellemi állapotban kövesse, ismét vannak kérdései.
Néhány hónap „hiányzik”
Kiindulópontja a következő: – Az utóbbi években született meg az a kormányrendelet, amely a politikai indítékból tartósan fogva tartott személyeket igyekezett anyagi juttatásban részesíteni. Az első változatban mindez azokra vonatkozott, akik három évet vagy azt meghaladó időt töltöttek börtönben vagy zárt, fegyveresen őrzött táborban. Ismereteim szerint sokan kifogásolták a juttatás alapjául szolgáló három évet. A rendeletet 2001-ben úgy módosították, hogy az említett időszak több kisebb idejű fogva tartásból is összeadható. Voltaképp méltányosnak tűnhet, hogy 2003-ban egy ismételt korrekcióval a jogosultak körébe bevonták azokat is, akiket polgári személyként internáltak a Szovjetunióba – idézi fel igazságkeresésének kezdetét Pappné Wiedermann Piroska.
Egy esztendeig tartott, amíg megpróbálta a törvényalkotók és az alkalmazók figyelmét felhívni a rendelet hibájára, átgondolására.
– Nem vonom kétségbe a jó szándékot, de szerintem, akik a jogosultság alapjaként a hároméves időtartamot határozták meg, nincsenek tisztában a népességrablás körülményeivel. A sérelmünk az, hogy a havi húszezer forint, amit más üldözöttek megkaptak, nekünk nem jár. Pusztán azért, mert csupán 32-35 hónapot töltöttünk a kényszermunkatáborokban.
Magam tizenkilenc éves voltam, a Zeneakadémia elsőéves hallgatója. És 1945 januárjában, huszonnégy óra leforgása alatt ott találtam magam egy vagon ajtajában. Női, emberi mivoltunkat feledve, egymást tapostuk, hogy minél előbb ránk zárják az ajtót. Mögöttünk az oroszok lőttek, ordítottak, hajtottak minket. És ez csak a pokol első grádicsa volt. Öt hónap múlva az Urálban mocskosan, éhesen készítettem a 30 kilós téglákat. Majd a török határnál, a Fekete-tenger parti homokból ércet termeltünk ki. Két év után kaptuk az első hírt a hazánkból.
Kürti Sándornét testvérével együtt, tizenhét évesen, 1945-ben hurcolták el. Mint mondja, neki két hónapja hiányzik a három évből.
– Az egyik falumbeli fiatalasszony, akit terhesen vagoníroztak be, mellettem szülte meg a gyermekét. A bányában, szűk vájatokban, hason fekve kúsztunk, másztunk. Még az ácsolatot is sajnálták tőlünk. Egyszer ránk omlott a bánya, többen ott rekedtek. Megmenekültem, de a nyomait máig viselem. Volt olyan társnőm, akinek mind a két karját amputálni kellett. Őt egy vöröskeresztes vonattal hazaküldték. Ha még él, ő is azok közé tartozik, akik velem együtt nem jogosultak az utóbbi juttatásra, hisz „előbb” érkeztek vissza Magyarországra.
Kürti Sándorné, akkori nevén Krechl Margit a Donyec-medence, a hírhedt Donbassz szénbányáinak adta fizikai erejét, egészségét, több ezer ártatlan teremtéssel együtt. (A történelem vagy a sors fintora, hogy e jellegzetes név, a Donbassz ma a dunaújvárosi Dunaferr Rt.-t részben tulajdonló ukrán cég márkaneve.)
Amikor Krechl Margit testvérével, fizikailag tönkretéve hazaér, kálváriájuk tovább folytatódik. Eredeti otthonukat, szüleiket nem találják. Újabb időbe tellett, míg rájuk leltek. A mi fogságunk idejéhez ez a megpróbáltatás is hozzátartozik – mondja.
Huszti Sándorné Czeglédy Juliannának négy hónapja „hiányzik” a juttatás alapjául megszabott három évből. – Ha kitöltöm ezt az időt, meglehet, örökre ott maradok. Most melyik a jobb? – kérdezi. Sosem kapott magyarázatot arra, miért lett huszonkét évesen az 1029-es láger lakója. Megtapasztalta, milyen érzés a föld alatti büntetővermet ép ésszel átvészelni. A tábori kórházban nappal a haldoklók szemét lefogni, majd a feltornyozott testek közül társaival megkeresni az övéiket. Azért, hogy aki majd megmenekül, otthon számot tudjon adni róluk. Eközben, ha a parancsnokok úgy kívánták, a kultúrbarakkban nótáznia kellett, hogy a többieket felvidítsa. Egy hónapig feküdt tífuszban. – Lázálmomban is csak azt hajtogattam, nem fogok idegenben elpusztulni – sommázza az átélteket.
Az Igazságügyi Minisztérium kárpótlás- felügyeleti főosztályától két alkalommal utasították el beadványát, hogy vegyék tekintetbe helyzetét. – Adtak viszont egy jó tanácsot: forduljak a munkaügyi bírósághoz. A nyolcvanadik életévemen túl. Hát van éppen kellemesebb elfoglaltságom is – legyint a sokat tapasztalt emberek bölcsességével.
Összehasonlítások nélkül
Ha valakit, akkor Papp Józsefné Wiedermann Piroskát nem lehet könnyen eltántorítani igazától. Az elsők között volt, akik kitalpalták, hogy Sashalmon, a hajdani gyűjtőhely épületének falára emléktábla kerüljön. Oroszlánrészt vállalt abban, hogy a 129, kényszermunkából visszatért nő és férfi névsora, címe együtt legyen.
– Sajnos nekünk, egykori kényszermunkásoknak, soha nem volt önálló érdekképviseletünk, hiszen már korunknál fogva sem vállalhattunk ilyen feladatot. A politikai foglyok szövetségében a mi sorsunkat, élethelyzetünket nem ismerték. Nálunk keresik a három évből hiányzó néhány hónapot? Akik kibírták az első időket és csak egy esztendő után gyengültek le, azokat például a mi csoportunkból hazaküldték. Tehát a mostani rendelkezés rájuk sem érvényes. Mi, akik ott maradtunk, 1947 kora nyarán tudtuk meg, hogy hazamegyünk. Magyarországon készültek az új választásra, s a szabadulásunkat a kommunista párt ennek rendelte alá. A szovjeteknek pár hónap alatt több száz lágert kellett felszámolniuk. Hogy kire, mikor került sor, csak a véletlenen és a szabad vagonokon múlott.
Hogyan lehetett ezt a helyzetet összemosni azokéval, akiket egykoron bírósági ítélet alapján tartottak fogva, s legalább annyit tudtak, hogy mikor szabadulnak – hangsúlyozza.
Az utóbbi két esztendőben nem adta fel a reményt, hogy érveit tekintetbe veszik. Beadványára többek között az Igazságügyi Minisztérium kárpótlás-felügyeleti főosztályáról is érkezett válasz. Arról értesítették, hogy az Alkotmánybíróság 2003 tavaszán több ponton megváltoztatta az alaprendeletet és annak módosításait. A tárca vezető főtanácsosa, Orlickí János úgy biztatta, hogy a rendelet ezáltal egyszerűbbé, humánusabbá vált. Hiszen a kérelmezőnek csak azt kell bizonyítania, hogy a szovjet hatóságok elhurcolták és a Szovjetunióban háromévnyi szabadságkorlátozást szenvedett el. Nem kell viszont igazolni, hogy erre polgári személyként, politikai elítéltként vagy hadifogolyként került sor.
Pappné Wiedermann Piroska elmondta:
– Nemrégiben arról olvastam, újabb törvény van készülőben, amellyel a magyar állam több milliárd forintból kívánja rendezni nemzetközi kártérítési kötelezettségeit. Úgy gondolom, ennek keretében a mi helyzetünket is újra lehetne értékelni. Megjegyzem, sose hittem volna, hogy egyszer eljutok addig, hogy a fogolytársaimmal kapcsolatban összehasonlításokra kényszerüljek. Pusztán azért, mert a rendeletet előkészítő grémiumban és a későbbiekben egyetlen ember sem volt, akinek eszébe jutott volna, hogy a különböző szenvedő alanyok, a helyzet, az idő, a körülmények összemosása újabb méltánytalansághoz vezethetnek. Napjainkban a mi közösségünk a legidősebb korosztály, akik a kommunista rezsimben sérelmet szenvedtek. Ha már a jogosultságnál tartunk, a nagy, jóvátételi elszámolásoknál, felmerült-e, hogy a mi munkánk mennyit ért? Ha ezt sehova se „könyvelték el”, ki kell mondani, hogy a mi fiatalságunkat, munkaerőnket a Magyarországra kötelező jóvátételen túl a népünk ráadásként „ajándékozta” a szovjet államnak! S, ha a mai, nemzetközi kárpótlási kötelezettségekről esik szó, ebbe a keretbe mi, egykori kényszermunkások éppenséggel beletartozunk. Elég csak arra gondolni, hogy teljes fogságunkat a magyar határon kívül töltöttük. Már azt is emberi gesztusnak tartanánk, ha a munkatáborokban töltött idő arányában egyösszegű támogatáshoz jutnának azok, akik még élnek.
origo.hu
25 éve veszett nyoma, de még mindig keresik ezt a magyar férfit
