Elhallgatók

Günter Grass a Nobel-díj átvétele után írt egy regényt, amellyel kedélyeket borzolt ugyan, de művének jelentőségét senki nem vonta kétségbe. Magyarországon, üdvözlendő gyorsasággal, már a német kiadást követő esztendőben a könyvesboltokba került a Ráklépésben (Európa Könyvkiadó, 2003), kritikai visszhangja pedig – az igen élénk németországi fogadtatás nyomán – meg is előzte a magyar megjelenést. Néhány fontos kérdés azonban mindmáig érintőleges maradt, ezekre próbálunk most választ keresni.
A regény alappillérei megtörtént események. 1945 januárjának végén a Vörös Hadsereg nagy erőkkel nyomul Königsberg és Danzig irányába. Kelet-Poroszországból németek százezrei menekülnek mínusz 20 fokos hidegben, gyalog, szekereken, batyukkal, katonák fegyvereitől hajtva és a fölöttük elhúzó szovjet repülőgépekről szórt bombák záporában. Gotenhafen (Gdynia) kikötője felé vánszorognak, hogy fölkerülhessenek egy menekülteket szállító hajóra.
A regény természetesen sokkal több, mint az alaptörténet. Olvasása nagy figyelmet követel, mert már az elbeszélői pozíció is többszintű, a szereplők sorsával kifejezett állítások polifonikus szerkezetbe rendeződnek, a beszédmódok többrétegűek. Néha úgy kell olvasni, mint egy keresztrejtvényt, amelynek vannak ismert, ismeretlen, illetve kikövetkeztethető betűi. A mű a német múlt földolgozatlan fejezeteiről szól, és mivel ilyenek a mi történelmünkben is vannak – ráadásul így vagy úgy, akarjuk-e vagy sem, de összekapcsolódnak a német történelemmel –, érdemes elidőznünk Grass regényénél. S bár Magyarország csak a rendszerváltoztatás után tudott megindulni történelmének tisztább és pontosabb bemutatása felé – a tisztább és pontosabb kép valahogy mégsem jött létre. Bizony, jól jönne nekünk is olyan bátor művészi analízis, erkölcsi mélyfúrás történelmünkben, magyarságtudatunkban, mint amilyet Günter Grass valósított meg a németségre vonatkozóan.
Magyarország nemcsak a diktatúra folyamán, hanem szinte az egész huszadik században kénytelen volt hozzászokni ahhoz, hogy történelmének kurzusonként változó értelmezése úgy emelkedett kánonná, hogy azt nemhogy nem előzte meg vita, hanem később is csak ritkán követte. Vita és párbeszéd nálunk akkor szokott elkezdődni – ahelyett, hogy ez állandó lételeme lenne a szellemi életnek –, amikor egy hatalom gyengül, vagy egy hatalmi legitimáció hiányosságaira fény vetül.
Mindez azt jelenti, hogy nálunk a kánonra az aktuális hatalom politikai kultúrája van döntő befolyással, és csak másodsorban a szellemi emberek közötti párbeszéd végeredménye az értelmezés. Így van ez mindenütt, ahol a szellemi szféra nem önmagában való egész, nem a politikai hatalom melletti, azzal természetszerűen érintkező, mégis önálló entitás, hanem elfogadja, sőt fájdalmasan megújítja azt a helyzetet, hogy a politikával hierarchikus viszonyba került. Ennek számos következménye van. Ilyen a túlpolitizáltság, a kritikai észlelet pártszimpátiák szerinti művelése, és ilyen a szellem emberei közötti társtudathiány, a gyatra kiszorítósdi, amelyet régen az állampárt vezényelt le, ma pedig az értelmiségi csoportok megteszik egymásnak ezt a kis szívességet.
Mindezért tehát mi is érdekeltek vagyunk, volnánk abban, hogy megmutassuk, milyen veszélyeket rejt magában a múlt elhallgatása, a kánontól eltérő vélemények kiközösítése. Ma sokan – biztos, ami biztos alapon – „jó kutyaként” a „politically correct” elvárásaihoz igazodnak, s ezzel hozzájárulnak a késő Kádár-kori reflexek továbbéléséhez, az áporodott levegő megmaradásához.
Günter Grass elbeszélő hőse tipikusan ilyen fáradt-fásult, független gondolkodását elveszített kváziértelmiségi. Mint újságíró, rég föladta önállóságát. A kettéosztott Németország keleti felében élte gyermekkorát, majd némi rokoni segédlettel a nyugati részében telepedett le, különböző lapoknak ír, igyekszik „középen állni”, ami Berlinben is azt jelentette, mint idehaza: ha kenyértörésre kerül a sor, biztonságosabb balra bicegni. Grass legfontosabb állítása, hogy mindenkinek el kell végeznie azt a munkát, amelyet saját, mégoly keserves fejezetekre bomló történelme reá rótt, szembe kell néznie családi és nemzeti múltjával, számon tartania fölmenőinek legendáriumát. El kell felejteni a tabukat és a tilalmi listákat, a politikai és a szellemi ortodoxiákat, mert ha ezt elmulasztjuk, furcsa kísértetjárást teszünk lehetővé, amelynek következményei beláthatatlanok. A regény hőse, az ötvenes újságíró félig élt életet él. Múltját nem gondolja át, túl sok benne a keserves és megalázó emlék, túl sok a stigma. Élni akar, úgy érzi, legjobb, ha az ember minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy ne legyen sem hideg, sem hév.
Ez az ő hatalmas tévedése.

Az interneten kalandozás közben bukkan rá egy fiatalok által működtetett csevegőszobára, és miközben egyenfelháborodással olvasgatja az évtizedekkel ezelőtti torz eszmék föléledését, egyszer csak rádöbben, hogy az egyik, a nácikat igencsak megértő ifjú csevegő – a saját gyereke. De ha ennyi volna a regény mondandója, az még csak egy lapos példázat lenne. Günter Grass ennél sokkal messzebb megy. Fokozatosan fölfejti az egész rettenetes történetet. Megismerjük a kamasz világát, személyiségét, kiderül, hogy nem tahó bőrfejű, hanem rendkívül fogékony és intelligens gyerek, aki semmi igazi és hiteles útravalót nem kapott szüleitől, sem szüleinek nemzedékétől. Akit a tanárai, mikor kérdéseket tett föl a német múltra vonatkozóan, letorkoltak, mert nem a gyerek kíváncsiságát akarták kielégíteni, hanem a háború utáni német társadalmat eluraló mentalitásnak tettek eleget, amely szerint „erről nem szabad beszélni”, „ezt meg kell tagadni”, „ezt el kell ítélni mindenestül”. Röviden: politikailag korrektek akartak lenni. Csakhogy ez a fiatal nem fogadja el az egész németséget megbélyegző kliséket. Nem hajlandó birkaként magára venni, amit gyűlölködési technikákban igen kitanult csetelő társa így ír meg neki: „Auschwitz lemoshatatlan bűnjelként díszeleg rajtatok, németeken.”
Így történhet meg az, hogy Konny, a fiú „a folyamatos és balra terelő anyai útmutatás tájairól át kívánt telepedni a nagyanyai sugallatok forrásához”. Az önpusztítás, az önmegsemmisítés gondolata, a halálvágy szembeszegezése az élettel – pszichológusok erről sokat tudnak – törvényszerűen lép előtérbe azoknál, akik letörölhetetlen stigmával élnek, akik nem tudják elviselni a világnak akár igaz, akár téves ítéletét. Bennünk, magyarokban egy pillanatra még az is fölmerül, vajon nem kellene-e újra elgondolkodnunk azon, mekkora szerepet játszhatott a diktatúrában belénk sulykolt „bűnös nép” stigmája abban a szomorú tényben, hogy Magyarország hosszú éveken át európai viszonylatban is vezetett az öngyilkossági statisztikákban.
Amikor Konny apja egész életét annak rendeli alá, hogy megfeleljen azoknak, akik a németség megbüntetése, a kollektív bűnösség kimondása mellett döntöttek, még nem tudja, hogy önmagát ítélte örökös hallgatásra, és fia börtönéveihez járult hozzá, elfogadván, hogy a nagy hallgatásból nagy elhallgatás legyen. A belső cenzúra írásban és gondolkodásban fokozatosan olyan gáttá válik a tudatában, amely őt egy idő után eljelentékteleníti. Észre sem veszi, és már olyan emberré vált, mint akiről Orwell ír: „A cirkuszi kutyák akkor ugranak, ha az idomár csattint az ostorral, ám az igazán jól idomított kutya ostor nélkül is nagyokat bukfencezik.” De az orwelli bukfencből egyszer csak bukás lesz. Erről szól a Ráklépésben.
Tulla nagymama, a regény egyik legérdekesebb alakja természetesen más anyagból van gyúrva. Jobb anyagból. Tizennyolc éves 1945-ben, amikor nyolcadik hónapos terhesen egy német menekülteket szállító óriáshajón menekül a szovjetek elől. A hajó mintegy kilenc–tízezer menekültet szállít, köztük négyezer csecsemőt, gyereket. Néhány várandós asszony a hajón szül, kevés reménnyel arra nézvést, hogy kicsinye életben marad. Január van, mínusz 18–20 fok, a hajó az északi vizeken Svédország felé viszi az orosz csapatok elől otthonukból elűzötteket, főleg asszonyokat és gyermekeket.
Egy szovjet torpedó azonban utoléri a Wilhelm Gustloff nevű német hajót, amelyet több találat is ér, és a Titanicét messze túlszárnyaló, rémületes katasztrófa történik. (Hat–kilencezer közöttire becsülik azon menekültek számát, akik a megdőlt, süllyedő hajóról a jeges tengerbe zuhannak, szívműködésük percek alatt leáll.) Tulla január 30-án még vörösesszőke hajú ifjú kismama ezen a hajón. Életét örökre meghatározó, haláláig kísértő képet őriz tudatában: a mentőövvel ellátott kicsik és csecsemők, mivel fejük nehezebb, megfordulnak a jeges vízben, és „lábikójukkal kalimpálnak” még szörnyű haláluk előtt. Tullának a rettenettől megindul a szülése, s mire gyermekét a mentésükre igyekvő torpedóhajón világra hozza, vörösesszőke haja hófehérré válik.

Soha nem festi meg a haját. Büszkén, Grass szavával „trófeaként” viseli, mert ez ő, az ő szenvedése. Tulla önazonos. Triviális, már-már közönséges, tájékozatlan, bűbájosan összekeveri minduntalan a kétféle totalitárius rendszert (a háború után Kelet-Németországban él): rajongott a hitleri, „igazi szocializmusért”, mert akkor „számított a munkás”, de mivel keletnémet lett, Sztálin halálakor is sírva fakad… De Tulla ember. Sorsa van, mert nincs olyan végzet, amellyel ne vette volna föl a harcot. Fia gyűlöli azt a kopott, szőre hulló rókaprémet, amelyhez anyja annyira ragaszkodik – de Tulla őrizgeti. Sőt viseli. És mondogatja boldognak-boldogtalannak: enélkül meghalt volna a kisfiam! Igen, abba a rókaprémbe tekerte be frissen megszült csecsemőjét, amikor futott vele a szovjet tankok elől a – Danzigtól? Gotenhafentól? Wismartól? – vele együtt futó, országútra leroskadó, letaposott, elüldözött milliónyi némettel, asszonyokkal, gyerekekkel, öregekkel, hisz a férfiak mind katonák voltak, akkor már a kamaszok is.
Futásukról hányan tudnak ma? Százak, ha megmenekültek milliókból, és akik földre rogyván örökre ott maradtak, azok emlékét nem őrzi senki, semmi?
Nagyjából ezeket a kérdéseket teszi föl a tizenöt éves Konny. S korántsem csak önmagának. Kérdéseit fölteszi az interneten keresztül az egész világnak. És a világ válaszol neki. A világ kommersz módon megdöbben: hát létezhet nagyobb hajókatasztrófa a Titanicénál?
Az internetről szóló tanulmányok gyakran foglalkoznak azzal, hogy új valóság, ma még beláthatatlanul működő „világdemokrácia” kereteit jelentheti a virtuális tér. Megérzünk ebből valamit Grass regényének olvasásakor. Lám, amennyire veszélyes a virtuális valóság konkretizálása, annyira fölemelő lehet az, különösen egy kamasz számára, hogy az igazságért most már globális térben lehet szólni. Konny honlapjára most már ezrek látogatnak el a világ minden sarkából „egy hajó miatt, amely nemcsak elsülylyedt, de – miután a köztudatból kiszorították – legendává is vált”. A fiú ismeretlen társakért kutat a világhálón, akik – egy manipulált médiavilág ellenében – elismerik végre az ő igazságát, miszerint a németek nem lehetnek örökre Európa stigmatizáltjai. Konny letérdel ősei előtt. Nem, nem ő az újnáci prototípusa. Ő tévelygő. Ha lenne felnőtt, aki kézen fogja a történelem sötét erdejében, ez a fiú nem tévedne el. De az igazságtalanságra igazságtalanul reagál: megszépíti a német múltat. Ha mások csak a rosszat, akkor ő – torz egyensúlyt teremtvén – csak a jót látja meg benne. Ez a tévedés, ez az egyensúlytalanság vezeti az újnácik felé. Amikor fölfogja és befogadja nagyanyja rettenetes történetét, befogadja a németség rettenetes történetét is. Semmi nem segíti őt az eligazodásban, mégis érezzük, hogy ő lesz az, aki egyszer eljut az igazsághoz, és nem gyáva apja.
Grass hitét újságíró hősének fejlődőképessége tanúsítja. Bármennyire megalkuvó volt is, képes rádöbbenni felelősségére és veszteségeire. Kijózanítja, hogy az ő gyávasága, óvatoskodásai is hozzájárultak ahhoz, hogy fia börtönbe kerüljön. Egyszer életében már megspórolta, hogy megértse az eseményeket: anyjánál. Nem vált benne elviselhetetlenné a mérhetetlen szenvedéssorozat, amelyen anyja keresztülment, nem is méltányolta életerejét. Inkább haragudott rá, viszolygott tőle. Hogyisne, mikor Tulla ilyeneket mondott: „mert a Kusztlófról évtizedeken át hallgatni kellett. Nálunk, Keleten, ha teccett, ha nem. Nálatok, Nyugaton meg, ha lehetett is beszélni a hajdanáról, akkor is csak Auschwitzról meg ilyen rossz dolgokról. Atyavilág! Hogy fölidegeltem őket a pártkollektívába, mikor eccer két jó szót szóltam a kádéeffes teknőkről, meg hogy a Kusztlóf, az egy osztály nélküli hajó volt… egy asztalnál ülhetett mind az összes utas: hivatalnokok, pártfejesek meg a papához hasonló, eccerü munkásemberek! Majdnem olyan volt, mint nálunk az endékába, csak még annál is szebb.”
Nos, ennek a végiggondolásától menekül Grass óvatos értelmiségije, amint egész életében csak menekült mindattól, amit meg kellett volna értenie. Mert ő már nem azonos önmagával. Ő már tudomásul vette a politikai ortodoxiákat, megtanult bólogatni és hallgatni. Ő nem túlélő. Ő túlhallgató. Konnyt Tulla aztán eligazítja. Mesél neki, mint a vízesés, elmondja „a lábikójukkal fölfelé kalimpáló”, tengerbe fúlt csecsemőket. Mesél a harmincas években a köznépnek szervezett olaszországi és norvégiai kirándulásokról az „osztály nélküli” hajókon. S mivel Konny soha nem hallott sem a németek örömeiről, sem a szenvedéseikről, csak a bűneikről, hát hogyne inná magába a nagyanyai szavakat!
Az újságíró, akinek csendes döbbenetével fokonként vagyunk kénytelenek fölfedezni az ismeretlen múltat, érdekes dolgokról tudósít. Például arról, hogy a versailles-i béke szigorú feltételei – amelyek közt csak aprócska motívum, hogy a németek nem gyárthattak tengeralattjárót – milyen áttételekkel kedveztek a szovjeteknek. Az a tengeralattjáró, amely majd elsüllyeszti a nyolcezer német menekültet szállító hajót, valójában német tervezés alapján készült, s az orosz–német paktum következtében lett a szovjet flotta része.
Megtudjuk, hogy a nácik eredetileg Hitlerről akarták elnevezni a hajót, de aztán úgy döntöttek, hogy inkább Wilhelm Gustloff, egy meggyilkolt bajtársuk nevét őrizze. Gustloffot 1936-ban fölkereste lakásán David Frankfurter orvostanhallgató, és lelőtte. Utána följelentette magát, ezekkel a szavakkal vállalta tettét: „Azért lőttem, mert zsidó vagyok. Tisztában vagyok azzal, amit tettem, és nincs mit megbánnom.”
Íme, ez az a két szerep, amelyről senki nem gondolta volna, hogy majd több mint fél évszázaddal később a virtuális térben két kamasz fiú halálosan átéli. Gustloff-fal Konny azonosul, a hullámos hajú, vékony, szemüveges fiú, Tulla unokája. Gustloff gyilkosával, Frankfurterrel pedig egy másik kamasz, a magát – példaképe nyomán – Davidnak nevező, valójában Wolfgang névre hallgató fiú. Ő az internetes csevegőszobában Konny ellenfele, közöttük folyik a virtuális térben a kísérteties történelmi párbaj.
De miért éli át ez a két gyerek ilyen véres komolysággal a harmincas évek véres valóságát? Miért van ez a gyűlölködés ennyire bennük? Mi történt itt – és mi nem történt meg?
Günter Grass válasza egyértelműen az, hogy a múlt kibeszéletlen maradt, hogy a szenvedések elmondatlanok maradtak, és a stigmák levakarhatatlanok. Újbóli sebföltépések történtek egyoldalú beállításokkal, gyűlöletre hangszerelt múltmegismerés zajlott, és a későbbiekben is csak ez variálódott. Grass legnagyobb „csavarja” a műben, hogy kiderül: a Daviddel azonosuló fiú nem is zsidó, hanem egy német lelkészcsaládból származó fizikus gyermeke. Önmagát kereső német kamasz, aki semmi mást nem hallott a világban, mint azt, hogy ő németként gyűlöletes. Ezért szerepátvitel nyomán, pszichés védelemként és persze torzulásként föladta saját énjét, és belebújt egy másikba, hogy végre ne legyen megvetett és stigmatizált. Most már ő is szabadon szidalmazhatja a virtuális térben csevegőpartnerét, s nevezheti „szőrös fülű náci baromnak”. Átváltozni akarása megszállottsággá válik: menórát kér karácsonyra, zsidó irodalmat olvas, kóser ételeket főzet anyjával. Szánalmas, ahogyan álzsidóként lubickol a feltételezetten legalizált németgyűlöletben. Grassnak a médiáról is van némi mondandója, midőn a sajtótudósításokról lejegyzi: „Konrad pere iránt akkor csappant meg az érdeklődés, amikor fény derült az elvitathatatlan tényre: Wolfgang Stremplin nem is zsidó.”

A meggyilkolt kamasz szülei csak a gyilkosság után, lassan fogják föl, hogy ők is felelősek lehetnek fiuk lelki-szellemi eltorzulásáért, sőt áttételesen a haláláért is. „Stremplin úr bevallotta nekem, hogy… talán a történelmi eseményekkel kapcsolatos óvatos állásfoglalása volt az, ami elidegenüléshez, mi több, elnémuláshoz vezetett közte és a fia közt.” Megtudjuk, hogy gyermekük, „Wolfgang már korán, tizennégy éves korában magára aggatta a David keresztnevet, és oly mértékben belelovalta magát a vezeklő gondolatokba a németek – Isten látja lelküket – untig megbánt háborús bűnei és népirtása miatt, hogy végül mindent, ami zsidó volt, valahogy szentnek tekintett”.
Günter Grass regényének egyik igen határozott üzenete az, hogy az összetett igazság föltárását nem lehet helyettesíteni a „politikailag helyes” elvek szajkózásával. Fölfejthető belőle az az indirekt állítás, miszerint aki nem önmaga, az pusztulást és jövőtlenséget hord magában: szinte fölkínálja magát a végzetnek. A regény az identitás rendkívüli fontosságának kérdését a fonákjáról közelíti meg. Grass két kamaszgyereket, két kis szörnyeteget mutat meg nekünk, akiktől visszahőkölünk, ugyanakkor rettenetesen sajnáljuk őket, mert mindketten hatalmas csalások és öncsalások áldozatai. Mert a leglehangolóbb az, hogy mindkettejük torzulásaira van racionális magyarázat.
A kép, amelyet Grass elénk vetít, olyan borzasztó, hogy meg sem lepődünk a tragédián. Érezzük, hogy itt az egyik gyerek ölni fog, de még nem tudjuk, melyik. Konny lesz az, aki gyilkol. Akkor lő, amikor David leköpi a náci Gustloff emlékére emelt s véletlenül megmaradt, mohával benőtt gránittömböt. Elég volt, ezt jelenti Konny lövése. Most már elég volt. A példa, amelyet a gyilkossággal követ – a gyerek föl sem tudja mérni, milyen iszonyatos ez –, David Frankfurteré. Aki lelőtte a náci Gustloffot. „Azért lőttem, mert zsidó vagyok” – mondta David 1936-ban, és Konny a bíróságon, sok évtizeddel később, kísérteties hasonlósággal fogalmaz: „Azért lőttem, mert német vagyok.”
Günter Grass polifonikus regényében egyetlen hősével sem azonosul, különböző igazságokat mond ki általuk, és ezek a nézetek, életfilozófiák megmérkőznek és megméretnek. A regénynek éppen ezért talán olvasata is több van. Nyilván lesz boldog ember, aki csupán az újnáci veszélyig fog ellátni a könyv elolvasásakor, ott leereszti a redőnyt, és hajszálnyi fénysugarat sem enged be. S lesznek boldogtalanok, akik teljes mértékben a fél évszázadon át leköpdösött németség oldalára állnak kritikátlanul, s talán némi irigységgel is, hogy milyen jó lehetett az átlag munkáscsaládoknak azon az „osztály nélküli” hajón Norvégiába meg Olaszországba utazni. A redőnyt ezzel ők is leeresztik.
Csak remélni tudom, hogy olyanok is akadnak azért, akik megértik, a felelősségről, a múlt megértésének és föltárásának fontosságáról, a múlt elmondásának, kibeszélésének akadályozásában rejlő iszonyatos veszélyekről olvastak ritka őszinte szavakat. Akik tenni fognak azért, hogy senki ne emelhessen többé gátat az elé, hogy mindenki elmondhassa a saját múltját, a saját családja rettenetes szenvedéseit. És nem utolsósorban át kell gondolnunk mindannyiunknak azt is, hogy a gyermekeinknek kimondott szavak igazságtartalma egyezik-e megközelítően a tények igazságtartalmával. Mert ha erről elfelejtkezünk, ha elveszítjük emberi-szülői hitelünket, a következő generációk számára mi magunk idézhetünk elő tragédiákat.
„Azt gondolom, hogy igenis lehetünk tárgyilagosabbak az átlagnál, ámde csak komoly erkölcsi erőfeszítések árán” – írta George Orwell.
Günter Grass regénye ennek az állításnak eleven bizonyítéka.