Emlékezzünk, érezzünk, szeressünk

Ezen a napon hatmillió ártatlan ember halálára emlékezünk. E hatmillió közül több mint ötszázezer magyar. Ebben az értelemben ez a nap a legmélyebb nemzeti gyász. Amikor azt a szót használom, hogy ártatlan, tulajdonképpen becsapom önmagam. Elhurcolt és meggyilkolt zsidó honfitársaink, s a vészkorszak valahány áldozata több mint ártatlan, miként az ellenük elkövetett rémtett is nagyobb a bűnnél.
Sok ezer ember hal meg ártatlanul naponta, ha ártatlanság alatt azt értjük, hogy a legkevésbé sem ő maga idézte elő azt a helyzetet, amely kioltotta az életét. Ártatlan minden gyermek, az aggastyán, a nő, és oly sokszor a férfi, ha magyar, ha angol, ha orosz. A lemészárolt zsidók halála túl van az ártatlanságon, a méltatlanságon, a szerencsétlenségen vagy szerencsén – különleges és természetellenes halál. Ugyanis a legnagyobb emberi bűnben fogant, amikor az emberi lény, aki egyszeri és megismételhetetlen, iszonyatos egynemű tömegként vettetett halálra egy megfoghatatlan, értelmezhetetlen, sokszor nem is létező közösség és közös sors alapján azzal, hogy zsidó. Halálukat nem motiválta semmi más, csak ez. S ami maga az iszonyat: az is meghalt lélekben, akinek szerencséje volt, és megmenekült. Ugyanúgy jutottak e szörnyű sorsra, mintha valamely gonosz hatalom úgy döntene, mindenkit meg kell ölni, aki ember. Ugyanis e két szó között, ember és zsidó, valójában nincs semmi különbség. Kaffka hőse, Josef K. azt kérdi egy helyütt az ellene folyó perben: „Hogyan lehetne egyáltalán bűnös az ember, hiszen valamennyien emberek vagyunk.” Ha most azt kérdezzük önmagunktól: „Hogyan lehetne egyáltalán ártatlan az ember, hiszen valamennyien emberek vagyunk”, talán megérezzük a kollektív lelkiismeret és felelősség lényegét. Mi, valahányan, akik szívesen elutasítanánk magunktól a bűnösség vagy bűnrészesség gondolatát, mert talán nem is éltünk még akkor, vagy csak gyermekek voltunk, vagy egyáltalán, közünk nem volt hozzá, valójában érezzük, hogy önmagunk mentegetése a szörnyűség és szörnyetegség sértődött vagy finnyás eltávolítása ártatlanságunkat kérdőjelezi meg. Csak az áldozat lehet ártatlan. Az ember maga nem, mert része az emberiségnek. Ha magyar, része a magyarságnak, s így óhatatlanul és közvetlenül részese a gyásznak. Ha ez a gyász mély és igaz, s nincs benne semmi tartózkodás, akkor talán felülírja a szégyent.
Az a felismerés, hogy közünk van hozzá emberi lényként, s a valóságosan átélt részvét, amely nem múlik az idővel, csakis ez oldozhat fel bennünket. Ebben nincs helye fontolgatásnak, összehasonlításnak, számolgatásnak: tudnunk kell, ez a legszörnyűbb esemény, amely az emberiség létezése során valaha történt.
Éreznünk kell mindannyiunknak, akik nem voltunk ott, akiket nem érintett a méltatlan halál vagy méltatlan túlélés, hogy azok a zsidó honfitársaink, akik ma itt vannak közöttünk, vérükben, szívükben és lelkükben hordozzák feloldhatatlanul azt az egész létezésüket átjáró megrendülést, amelytől mi oly szívesen elhatárolnánk magunkat. Pedig nagy és szent dolog átélni a gyászt. S egyetlen méltó módja van: a szeretet.
Egy réges-régi emlék rémlik fel bennem: itt van előttem a ködös, hideg abdai Rába-part, ahol Radnóti Miklós, az egyik legnagyobb és legtisztább magyar költő meghalt, együtt zsidó sorstársaival. Egy szemtanú elmondta nekem, hogyan burkolóztak imaköpenyeikbe haláluk előtt a meggyötört zsidók, s azok a köpenyek betakarták, mint közéjük tartozót, a költőt is, akit én nagyon szeretek, s akihez sohasem voltam méltó. Ott, akkor éreztem, mily megtiszteltetés volna, ha elfogadnák mély megrendülésemet és együttérzésemet. Sohasem fogom azt az érzést elveszíteni.
Emlékezzünk hát, érezzünk, szeressünk; legyünk emberek, ahogy ők azok voltak.