Gyökerek

Monumentális dokumentációnak, hordozható archívumnak, emlékműnek, az önkéntelen felejtés ellenszerének nevezi a testes kötetet az amerikai s a magyar kiadó, a Publications International Ltd., illetőleg a Park, amelynek hazai változata a holokauszt emléknapján látott napvilágot. A kétezer fotóval, számos térképpel, kiadós jegyzetanyaggal és bibliográfiával ellátott krónika, melynek szerzői s szakértői jobbára különböző amerikai egyetemeken oktató történészek, valóban olyan átfogó gyűjteményt tár olvasói elé a XX. század legsúlyosabb, „iparosított” népirtásáról, amilyennel ez idáig – magyar nyelven – nemigen találkozhatott az ember.
Az Egyesült Államokban először 2001-ben publikált összeállítás számos elő- és utószavának egyike félreérthetetlenné teszi, miért tartották múlhatatlanul fontosnak, hogy a XXI. század hajnalán közreadják a nagyobbrészt a washingtoni holokauszt-emlékmúzeum és a jeruzsálemi Jad Vasem gyűjteményéből válogatott, drámaian gazdag anyagot. Nem csak azért, mert a hitleri Németországból kiinduló s a második világháború éveiben az Atlanti-óceántól a Volgáig, Norvégiától Szicíliáig intézményesült antiszemitizmusról személyes tapasztalataik alapján emlékezők egyre kevesebben vannak. „A CNN világában élünk – írja az egyik szakértő –, ahol mindennap figyelemmel kísérhetjük a világ távoli tájain zajló eseményeket. A diákok és szüleik egyaránt ismerik a népirtás fogalmát, ismernek hasonló kifejezéseket, látják a holttestekről készült képeket, a lakóiktól megfosztott falvakat, a menekülőket.” Az a múlt tehát, amelynek az olyan „jövőorientált” országban, mint amilyen az Amerikai Egyesült Államok, húsz éve még nem volt igazán jelentősége, a jelen megválaszolatlan kérdéseihez – etnikai „tisztogatásaihoz” – adhat támpontokat. Ébren tarthatja a világpolitika brutális történései iránt – a napi televíziós tudósításoknak köszönhetően – már egyre lanyhuló figyelmünket. „Megtanít arra – írja A holokauszt krónikája című kiadvány másik előszóírója –, hogy felismerjük és elkerüljük azokat az erkölcsi és intellektuális hibákat, amelyek bátorítást adtak e rettentő és gyászos bűn elkövetéséhez.”
A könyv évről évre, hónapról hónapra haladva mutatja be az 1933 és 1946 közötti időszak eseményeit, feladatát akkor teljesíti hiánytalanul, ha a dokumentátor szigorával és a historikus tárgyilagosságával válogatott anyagokat tárja olvasói elé. Ha nem enged sem a hatásvadászat, sem a felszínesség, sem a közhelyesség csábításának. Ha az adatközlőből – a krónikásból – nem lesz a történelem narrátora, cáfolhatatlannak tartott igazságok kinyilatkoztatója. Az ismeretterjesztés, a dokumentálás és a tudományos igény szerinti valóságfeltárás hármas parancsának hol engedelmeskedtek e kötet szerzői és szerkesztői, hol pedig ellentmondtak annak. Ez is, de az európai történetírói és dokumentálási módszerektől sok tekintetben különböző tengerentúli tudományos szokások is közrejátszhatnak abban, hogy aki A holokauszt krónikáját lapozgatja, úgy érzi, két külön művel ismerkedik. Az egyiket tiszteletre méltó, alapos kutatómunkát végző, hiteles emberek írták. A másikat olyanok, akik – talán mert nem bíztak eléggé a tények drámai erejében – „ellenpontozták” a vészkorszak eseményeit. Mintha nem is dokumentum-összeállításon, hanem filmforgatókönyvön dolgoztak volna…
Ennek a kétfajta hozzáállásnak a következménye, hogy az átlagos műveltségű, ép erkölcsi érzékű halandó kettős értékítéletre kényszerül. Elismeréssel nyugtázza például azt a körültekintő igyekezetet, ahogyan e könyv bizonyos alapfogalmakat (antiszemitizmus, holokauszt…) tisztáz. És azt is, hogy más hasonló tárgyú és indíttatású művekkel ellentétben A holokauszt krónikája pár bekezdésben foglalkozik a cigányokat sújtó etnikai „tisztogatással”, valamint a nácik eutanáziakampányával is. (A program neve lebensunwertes Leben – az életre érdemtelen élet elpusztítása – volt.) Megrendítő, ahogyan a nácikkal együttműködő zsidókat sem hagyja említés nélkül, aminthogy azt az 1943-as amerikai zsidó konferenciát sem, amelyen a résztvevők „inkább foglalkoztak a zsidó állam megteremtésével, semmint az európai zsidóság megmentésével”.
Miközben azonban több helyen és számos alkalommal arra figyelmeztetik olvasóikat a könyv szerzői, hogy a holokauszt értelmezésekor el kell kerülni a túlzott lekerekítéseket, olykor maguk is egész népcsoportokat érzékenyen érintő, sőt kifejezetten bántó egyszerűsítésekbe menekülnek, ha elakadnak a történelmi tehertételek vizsgálatában. A talán legproblematikusabb fejezet, a holokauszt gyökereit ismertető rész például a kereszthalált szenvedő Jézusról írt sorokban odáig merészkedik, hogy a kétezer éves világvallás központi alakját „történelemkönyvi lábjegyzetként” említi. („Jézus története aligha lenne több lábjegyzetnél a történelemkönyvekben, ha zsidó tanítványai nem jutnak arra a meggyőződésre, és nem győznek meg másokat is arról, hogy feltámadt halottaiból, hogy ő a zsidó hagyományban megígért Messiás, s hogy ő Isten fia. A legtöbb zsidó azonban nem hitte el, hogy Jézus feltámadott volna, hogy ő lenne a megígért Messiás…”)
Legalább ilyen fájdalmas és érthetetlen az a pár hibás kifejezés, csúsztatás és téveszme, amellyel a magyarországi zsidóságot ért, halált termő igazságtalanságot tárgyalja a krónika. (Aludtak a magyar változatot fordító, lektoráló s kiegészítésekkel ellátó, amúgy jó nevű szakemberek, amikor a Teleki Pált méltató szöveget vagy a Horthy Miklós szerepét leíró részt jóváhagyták?) Telekiről például úgy ír A holokauszt krónikája, mintha szerzői sosem hallottak volna Trianonról és az anyaországtól elcsatolt Erdélyről: „Gróf Teleki Pál magyar miniszterelnök a háború kitörésétől kezdve arra törekedett, hogy kiterjessze országa területét… 1940 nyarán Teleki sok magyar kívánságának tett eleget, amikor elfogadta Németországtól és Olaszországtól a nagyobbrészt magyarok lakta, de tekintélyes román kisebbséggel bíró Észak-Erdélyt.” A tárgyalt időszakban országunk élén álló Horthy Miklóst pedig olyan antiszemitának minősíti a könyv, aki „a németek szerint túlzott engedékenységgel kezelte a zsidókérdést”. Míg pár oldallal elébb azt írja, „más országok 1944-re jobbára megsemmisült zsidóságának sorsával összevetve a magyar zsidók tulajdonképpen szerencsések voltak”, a német megszállók szorításában élő kormányzónak rója fel, hogy „egészen július 6-ig nem tett semmit, amivel megakadályozza vagy lassítsa a deportálásokat”. És hallgat arról is a könyv, mi történt július 6. után, amikor a kormányzó elrendelte a deportálások leállítását. Sehol nincs pontos adat róla, hogy hány ember életét mentette meg ez a kormányzói rendelet meg a korábbi „túlzott engedékenység”. (Igaz, arról sem, hányat követelt a kényszerű késlekedés.)
A holokauszt krónikájában is olvasható, másutt is, de nem lehet elégszer ismételni: minden egyes ember halála veszteség. A magyar vészkorszakban 569 507 zsidó pusztult el. Európában hatmillió. A második világháború katonai és polgári áldozatainak a száma 46 millió – az általánosan elfogadott becslések szerint. Arról, ami a háború után következett, szovjet megszállás, kommunista diktatúra, hadifogság, gulág, ÁVO, kitelepítések, becslések sincsenek. Sem feljegyzések olyan államférfiakról, akik – időben vagy késlekedve – tettek volna valamit alapvető emberi jogaiktól, tulajdonuktól, szabadságuktól, emberi méltóságuktól és az életüktől etnikai vagy ideológiai hivatkozással megfosztott polgártársaik védelmében. Azt azonban keserű humorral fedezhetjük fel az ellentmondásosságával egyetemben is figyelemre méltó kiadványban, mi mindent tanultak el Kelet-Közép-Európa világháború utáni urai Hitleréktől. (Dachauból a fogolytartás módozatait, Berlinből, hogy nem árt, ha a „karácsony” szót a fenyőfaünnep kifejezéssel helyettesítik.) A holokauszt krónikájának olvasása közben arra is rá kell döbbennünk, hogy volt valami, amiben Moszkva küldöttei le is körözték a nácikat: egyre-másra alapították internáló- és kényszermunkatáboraikat Magyarország különböző pontjain. A német időkben – a washingtoni kimutatások szerint – egyetlenegy, de még hasonló sem működött magyar földön. „Csak” a lengyeleknél, szlovákoknál, letteknél, litvánoknál, horvátoknál… Talán mert hatvan éve még azt tartották a magyarokról, hogy nem vehetők rá minden eszelős parancs teljesítésére. De később…? Érdemeivel és gyöngeségeivel együtt is hasznos (és sürgető) példa lehet az európai szakemberek számára ez a testes kötet: össze kell állítani végre a kommunizmus krónikáját is. Mielőtt az amerikai kutatók hozzálátnak.