(kinek jár kitüntetés...)

Én nem tudom, hány kitüntetést, érdemrendet, díjat és díszoklevelet osztanak ki évente Magyarországon. Tetemes mennyiségről lehet szó még akkor is, ha a katonai és sportolói érmektől és kupáktól eltekintünk. Valaha, a szocializmus tündöklése idején még több volt. Máig őrzök egy oklevelet, amelyet példás magatartásomért és kitűnő tanulmányi eredményemért kaptam hajdan úttörő koromban szeretett atyám, Rákosi Mátyás aláírásával, búzakalásszal és vörös csillaggal hitelesítve.
Vannak pénzzel, másrészt vannak tekintéllyel megtámogatott kitüntetések. Furcsamód azonban a legtekintélyesebb művészeti, irodalmi és tudományos díjak együtt járnak bizonyos anyagi javadalmazással, persze anélkül, hogy az összeg nagysága emelné meg a díjazott ázsióját. Azok a szervezetek, amelyeknek anyagi lehetőségei szűkösebbek, mint a nagy alapítványoké és az államé, felettébb díszes (archaizált) oklevelekkel, esetleg vésetekkel, kisplasztikákkal és kupákkal adnak rangot díjaiknak, máskor pedig az átadás külső körülményeit teszik pompázatossá. Azonban itt meg kell jegyeznem, hogy még a kiváló dolgozó kitüntetés is, amelyet a Kádár-korban szinte minden épkézláb, büntetlen előéletű munkavállaló megkapott, járt vagy kétheti pluszpénzzel, miként a szumótornák egy-egy mérkőzésének győztese is a szimbolikus nyilacskák, rojtok és egyebek mellett a lehető legklasszikusabb, már-már rituális mozdulattal mintegy mellékesen bizonyos borítékokat is besöpör.
Vizsgálódásunkat azonban most szűkítsük le speciálisan a magyar díjakra, s különösképp azokra, amelyek a rendszerváltozás után keletkeztek. Tekintsünk el az állami kitüntetésektől, nézzük csak azokat, amelyeket civil szervezetek hoztak létre az általuk felismert civil értékek és teljesítmények díjazására. Azonnal látnunk kell, hogy eme díjak és kitüntetések általában a maguk módján megfelelően tükrözik társadalmi és kulturális életünk megosztottságát, oly különleges módon is, hogy például az, aki nem lép ki egy adott szituációban az írószövetségből, az némely irodalmi díj lehetőségétől automatikusan elesik.
A balliberális oldal általában képes pénzügyileg is megalapozni az általa osztott díjakat, sőt, ha kell, egyéb tekintélyt is kölcsönöz: így például a Pulitzer-emlékdíj az egyik legrangosabb újságírói kitüntetésre utal (bár nem az), de túl ezen kisebb mennyiségű dollárt is tartalmaz. Kevesen tudják, hogy a sajtódíjat, amelyet a Pilvaxban szoktak volt átadni, MSZP-s alapítvány pénzeli, s MSZP-s kuratórium dönt a jutalmazandók felől. A szocialisták, amikor a szabadság szót használják, csak szokott szemtelenségük szerint járnak el. Leleményességük bizonyítékaként pedig egyik első szabadságdíjas kitüntetettjük, emlékezetem szerint, Esterházy Péter volt, aki aztán rangot adott a díjnak. Sorolhatnám az olyan anyagi javadalmazással együtt járó díjakat, amelyeket csak szocliberál közirodalmár nyerhet el; a határeset a Pethő Sándor-díj, amelynek kitüntetettjei között kb. 10:1 arányban konzervatív tollforgató is előfordult.
A jobboldali díjak jelentős része ezzel szemben inkább szimbolikus, mint földhözragadt. Általában szó sincs arról, hogy pénz beszél, kutya ugat. A polgári civil szervezetek nem dúskálnak a pénzben. Én ebben az értelemben rendelkezem archaikus oklevéllel, fehér porcelán söröskupával (Közakarat Egyesület díja) és egy Petőfi-szobrocskával (a vele járó pénzjutalmat az autistáknak ajánlottam fel).
Nos, hogy szavamat szavamba öltsem, egyetlen olyan polgári díjról tudok, amely (bár nem jár anyagi javadalmazással) tekintélyre és súlyra tett szert: ez a Magyar Örökség-díj. Ez esetben nemcsak a kuratórium rangja, a rendezvények ünnepi volta, hanem éppenséggel a díjazottak személye vagy közössége az, amely a Magyar Örökség címet valóban a név szintjére emeli. Ha az idén az aranykönyvbe kerültek közül néhányat megemlítek, érthetővé válik, miért lett ez a díj politika fölöttivé, értékessé és nemzetivé, tehát: a Házsongárdi temető, a Kodály-zeneiskola, Szőnyi István… Itt tehát persze nem percekről, hanem az öröklésről van szó.
S hogy az örökléthez szükség van-e pénzre, én nem tudom…