Jó öt óra alatt, háromszázhatvan kilométert megtéve ér Garbolcra a ritka vendég az ország fővárosából. Budapesttől Polgárig hamar ledarálja az ember a távot, de aztán a foltozott tarisznyához hasonlító itt-ott javítgatott kátyús aszfalt fut Debrecenig, onnét pedig jócskán kacskaringózik a girbe-gurba út egészen Mátészalkáig. Később viszonylag jó út vezet Fehérgyarmaton át egészen az ukrán határnál található Tiszabecsig, ahol még a sorompó előtt jobbra fordul az utazó, s itt már elmondható, hogy igencsak vadregényes tájra vetődött az ember. Uszkánál csak egy patak választja el a magyart az ukrán határtól, a féloldali házsor helyén a piros-fehér-zöldre festett határkövek jeleznek, Magosligeten pedig már az a technikai csoda is utolér, hogy a Fő utca 60. számnál egy ukrán mobiltársaság, a 74-es számú háznál pedig már egy román szolgáltató üdvözöl. Kispalád, Kishódos, Nagyhódos – ahol éppen temetnek, szomorú menet kíséri a halottat –, majd megérkezünk az országunk legkeletibb csücskében fekvő Garbolcra. Alig lakják már néhány százan. Átkelő nincs itt, de kopottas zsákút vezet az országhatárig. Kezdeténél tábla szövege int: alázattal járjunk itt, mert ez természetvédelmi terület, s az ország egyik leggazdagabb élővilágát rejti. Garbolc a szatmári Erdőháton és a Túrhát határán, a Túr folyó közelében fekvő település. Itt az erdőknek és a zsombékosoknak ma is csodálatos az élőviláguk. A Túr vizében gazdag a halfauna: domolykó, paduc, süllő, harcsa, csuka és ponty él benne. Partjain tölgy-, kőris-, szil ligeterdők nőnek, bennük számos hegyvidéki növény- és állatfajjal. A környéken bárhol találkozhatunk elevenszülő gyíkkal, erdei és rézsiklóval, s keresztes viperával. Tarka madárvilágából kiemelhetjük a fekete szarkát, a hollót, a légykapókat, cinkéket, rigókat és fülemüléket, s e gyönyörű világban található a magyar–ukrán– román „hármas határ”.
Az országhatár felé futó út a Túr nemzetiszínre festett hídjánál véget ér, kitaposott szikes út csordul le még vagy száz méteren át a juhász kalyibájáig. Hogy őt magát utolérjem, fel kell kapaszkodnom a gátra, majd egy gyakorta vizes, mocsaras területen kell átvágnom a gondos pulifélék által határhoz terelt juhnyáj felé.
Lakatos András a közelben található Tiszateleken született, apja, nagyapja is állatőrzéssel foglalkozott, szinte Trianon óta ők őriznek itt, a megcsonkított ország határánál. Korábban szarvasmarhákra vigyázott, százhúszra-százharmincra is, de ma már öt tehenet sem lehetne kiállítani a faluban, mert nem kifizetődő a tenyésztése. Jelenleg hétszáz birkát őriz a két kutyával (Csulival és Bogárral) az unió kelet határán. Hogy a juhtartásban mi az üzlet, azt ő meg nem kérdezné az uraitól, mert nem rá tartozik.
Nézegetjük a határt, végigvonul a szemünk a horizonton. A juhász bevallja: most, hogy néhány nap múlva csatlakozunk az unióhoz, hosszasan figyelte legnagyobb gyermekének az iskolai térképét, aki nyolcadikos a méhtelki iskolában. Szóban felidézzük a térképen látottakat, a hatalmas kiterjedésű területet Finnországtól Portugálián át Ciprusig, hogy csak az északi, nyugati és déli határt soroljuk. És íme, előttünk a keleti határ.
Hajnalban kel, kihajtja az állatokat, s arra vigyáz, hogy kutya vagy róka közéjük ne menjen. Mint mondja: sohasem vonzották a távolságok. Korábban járt már Budapesten, sőt utat és árkot építve Székesfehérváron dolgozott a közútkezelőnél, míg egy utazás során Uszka térségében ütközött a kisbuszuk, s egy társa életét vesztette. Ekkor megfogadta, jó neki itt a határszél csodálatos világában. Mostanában nem járt még Nyíregyházán sem.
Azért mégiscsak tovább faggatom: sohasem érdekelte, hogy mi lehet a sorompón túl. Kiderül, hogy nem járt még külföldön: ha ők jönnek ide, akkor nekem mi vágyásom lehetne arrafelé?
És az EU mit jelenthet az itt élők számára? – Ne tessék megharagudni, mert én nem nagyon értek hozzá, de nem tudom, mi lesz abban jó, mikor a kenyér ára is már lassan háromszáz forint. Tessék belegondolni, mi most egy kenyér az én hat gyerekemnek! Hiába, drágaság lesz itt. Majd támogatnak. Mivel támogatnának minket…? Kenyérrel vagy benzinnel? – morfondírozik.
Amúgy semmi baja a térség fejlődésével. A gyermekeket önkormányzati busz hordja a környező települések iskoláiba. Télen már hajnali négykor, fél ötkor eltakarítják az utakat, amelyek jobbak, mint Budapesten, mert a kátyú itt ismeretlen fogalom.
Megint csak a táj látványa kerít minket a hatalmába. A fele mezőt Almásszegnek hívják, s ez már egy hajdanvolt emberről kapta a nevét, azaz a „Zsizsáké”, amely kinyúlik a határig, az erdőnél található holt Túrig, amelyben víz csordogál – világosít fel a botjára támaszkodva. Közben a harcedzett kutyákról kiderül, hogy komoly nevelést kaptak. – Téríts! – ordítja nekik, mire azok körben rohanva csaholnak. – Ne, Csuli, ne! Gyertek ide, gyere csak vissza! – kiáltja, mire azok megtorpannak, s csendben visszasunnyognak a gazdához. – Tavaly még ezer, ma már ezerötszáz az oltás – sóhajt csendesen.
– Dehogy mennék el innen – szólal meg ismét. Ezt a levegőkúrát sem adná semmiért. – Amikor a családom is kint aludt, olyan egészségesek voltak a gyermekeim, hogy el se mondhatom. Amikor hazamentek, mindig bajuk lett. Itt olyan egészséges élni, hogy no.
A juhásztól megtudom, zseblámpájával meghatározott sorrendben villogtatva rendszeresen jelzi a határőröknek, amikor azt tapasztalja, hogy embercsempészek vezetésével külföldieket kísérnek át Magyarországra. Olyan is előfordult már vele, hogy hajnalban a gáton sétált, amikor észrevette, a világ más tájáról érkezett sötét bőrű emberek lopóznak utána libasorban.
Amióta megszűnt a téesz, a gémes kutakban már nincs víz. Leszerelték a vasvályút is, modern szivatytyú van már helyette. De minek is ez a látvány?
Turista úgyse jut el erre a EU-végi mezőre.
origo.hu
Itt van, amit mindenki várt: ünnepel Szoboszlai Dominik és Buzsik Borka – fotó
