Ma nyílik a Holokauszt Emlékközpont

Nem mindennapi biztonsági intézkedések mellett az auschwitz-birkenaui magyar barakk avatásával egy időben Mádl Ferenc köztársasági elnök, Medgyessy Péter miniszterelnök és Hiller István, a kulturális tárca minisztere ünnepélyes keretek között megnyitotta a Holokauszt Emlékközpontot, az előző kormány számos tagja és más politikusok, ismert magyar közéleti személyiségek, a történelmi egyházak vezetői és külföldi vendégek jelenlétében. Móse Kacav izraeli államelnök ez alkalommal adta át a múzeumnak az Auschwitz-albumot. Medgyessy Péter miniszterelnök beszédében hangsúlyozta, hogy csak úgy dolgozhatjuk fel közös múltunkat, ha nem felejtjük el az áldozatokat. Mert a gyász, a nemzet gyásza mindig közös fájdalom volt. Közös a koncentrációs táborokban, közös Recsken, és közös 1956. október 23-ában.
Szembe kell nézni a múlttal – mondta Hiller István. – A holokauszt nem zsidó ügy, nem cigány ügy. Társadalmi, egyetemes, emberi kérdés. Sem párt, sem csoport nem tudja megoldani. A politika ne akarja elintézni, de legyen kezdeményező, biztosítsa a feltételeket a szembenézésre.
Móse Kacav, Izrael államelnöke hangsúlyozta, hogy 1944-ben magyarok is együttműködtek a nácikkal, erről tanúskodnak képek, tanúvallomások, emlékek, naplók. Magyarországon sok csendőr gyilkolt zsidókat. Segítettek a bevagonírozásban, a katonák is végrehajtották a parancsokat, és magyar polgárok is részt vettek a zsidók üldözésében. – Örömmel emlékezem azonban – mondotta Móse Kacav – azokra a magyarokra is, akik életük kockáztatásával zsidókat mentettek. Hatvan év után az antiszemitizmus – vélte az izraeli államelnök – újra felüti fejét Európában. Ennek okai hasonlítanak azokra, amelyek a holokausztot előidézték. A holokausztmúzeumok létrejötte a világ több pontján azért nagy jelentőségű, mert maradandó emléket állítanak a gyűlöletből fakadó gyilkolásnak.
Mádl Ferenc köztársasági elnök szerint az emlékezésnek erre a helyére azért van szükség, hogy az idő múlásával gyengülő személyességet segítse őrizni bennünk. Akinek százezrek pusztulása csak adat, annak, ha egyetlen valóságos sorssal szembesül, a múlt nem lesz többé közömbös emlék. Emlékezésében a holokauszt egyéni drámává lényegül. A köztársasági elnök szerint fel kell tennünk a kérdést: vajon túljutottunk-e azon az erkölcsi állapoton, amely a holokausztot lehetségessé tette? Ez az intézmény nemcsak a mártír zsidóság emlékhelye. Mindnyájunké. Az egész magyar társadalomé. Hinnünk kell, hogy az őszinte emlékezés katarzisa majd jobbá tesz bennünket, értelmet ad a holnapoknak, segít az emberség teljességét keresni közösségeinkben és minden emberben.
n
Mányi István a monumentalitást az emlékhely jellegéből fakadó megrendítő összhatással kötötte össze. Ha valaki nem a Páva, hanem a Tűzoltó utcai frontról közelíti meg az épületet, könnyen lehet az a benyomása, hogy csupán azt a neológ zsinagógát látja megújhodott állapotban, amelyet még a korszak egyik legfoglalkoztatottabb zsinagógatervezője, Baumhorn Lipót épített, s 1924-ben adtak át. A kis templom 1944-ben szintén nem kerülhette el sorsát: internálótáborként funkcionált. A kommunista diktatúra idején a rendszer vallásellenességéből következően már csak alkalomszerűen tarthattak istentiszteletet az épületben, míg végül 1982-ben végleg bezárták. A Holokauszt Emlékközpontban ismét lehetőség nyílik szertartásokra, igaz, nem a régi tágas zsinagógatérben, hanem egy hatvan-hetven főt befogadó, újonnan kialakított helyiségben. A régi zsinagógaterem ad majd otthont a Jerger Krisztina rendezésében megnyíló állandó kiállításnak, a karzaton pedig időszaki tárlatokat szeretnének nyitni az emlékközpont vezetői. Az a terem, ahol az Auschwitz-album képei láthatók, kiváltképp szinkronban van Mányi Istvánnak az egész emlékközpontra kialakított koncepciójával. A néhol abszurdnak tetsző architektúra azt a képzetet kelti bennünk, mintha a történelem tektonikus mozgásait az épület is leképezné. Az emlékközpontnak, amely levéltár, könyvtár és emlékgyűjtemény is, egyik legfontosabb része az az emlékfal, amelyre már hatvanezer holokausztáldozat nevét vésték fel. Előtte található egy lézerörökmécses, amely a vészkorszak mártírjainak állít emléket. Itt olvassák fel három napon keresztül többek között ismert közéleti személyiségek, politikusok is a hatvanezer nevet, s ezalatt a Holokauszt Emlékközpont éjjel-nappal nyitva tart. Feltehetjük a kérdést, vajon mi lett volna, ha a kárpátaljai születésű Jákob Lili Auschwitz-Birkenauban 1945 tavaszán, a tábor felszabadulása után néhány nappal nem kutat élelem után, s nem talál egy hátborzongató fényképgyűjteményt. Egy olyan fotóalbumot, amely a haláltábor mindennapos „ügymenetét” örökítette meg. Halálraítélteket, foglyokat, a hátrahagyott, elkobzott tárgyakat. S ha nem lettek volna gondatlanok azok az SS-tisztek, akik kivételesen engedélyt kaptak, hogy megörökítsék a magyarországi zsidótranszportok útját az érkezéstől egészen a krematóriumig, akkor vajon más lenne-e a képünk a náci embergyilkoló gépezetről, mint most? Egy bizonyos: szegényebbek lennénk egy olyan kristálytiszta történelmi tükörrel, amelyet éppen a végsőkig lealjasodott gyilkosok tartottak saját maguk, tetteik elé. Csak látszólag ellentmondás ugyanis az, hogy a fotográfiák a legyilkolandók utolsó óráit, perceit tartalmazzák. Minden felvétel mögött ott érezzük a fényképező tisztek jelenlétét, szinte halljuk, látjuk, amint élesítik az objektívet, s elkattintják a gépet. Mondhatták-e vajon a gyerekeknek: „Most repül a kismadár”? Nem mernénk állítani, hogy nem. A magyar nyelven nemrégiben először megjelenő Auschwitz-album címlapján például egy olyan fotó van, amelyen az egyik kisfiú egyenesen a kamerába néz, s láthatóan kihúzza magát, kirándulóbotját is igyekszik előnyösen tartani, s csak a nyakába akasztott bögre és a zakóján lévő sárga csillag lehetne árulkodó az avatatlan szemlélő számára, hogy nem normális körülmények között készült felvételről van szó. Kis társai (vagy testvérei) szintén érdeklődve néznek a fényképész felé, csak a két legkisebb lány van mással elfoglalva. Egy kirándulás képei – mondhatnánk –, ha a háttérben nem állna ott a marhavagon. S a fejkendős asszonyok, akik már tudhatnak valamit, mert mind oldalt néznek, vagy hátat fordítanak a gépnek. A két SS-tiszt – ismerve a német technológiai folyamatokat – a képen látható emberek utolsó egy-két óráját kapta lencsevégre.
Merthogy komoly munkafolyamata volt az auschwitzi halálgyárnak, s ennek a precíziós gépezetnek minden stációját végigkövethetjük azon a kiállításon is, amely ma déltől tekinthető meg a Páva utcai Holokauszt Emlékközpontban. Aki megnézi a kiállítást, egyetérthet Harsányi László miniszteri biztossal, aki sokak nevében úgy fogalmazott a Jad Vashem Intézetben őrzött album magyar hasonmás kiadásának bemutatóján: azért éppen az Auschwitz-albumot választották, mert megrendítően benne van minden, ami a magyar holokauszt fájdalmát kifejezi. Igaz, a kétszázharmincöt fotóból csak százhúsz látható a tárlaton, a megrázó élmény azonban így is teljes lehet. Talán kicsit magunkra is ismerhetünk, hiszen mi is szerepelhettünk volna ezeken a képeken. A holokauszt félmillió áldozatával is a magyarság lélekszáma csökkent a Kárpát-medencében. Mert a fotósorozaton lévő emberek, illetve utódaik jórészt máig itt lehetnének köztünk. A gyerekek, ifjak azonban csak az Auschwitz-album képein keresztül nézhetnek le ránk kutatón, értetlenkedve, mint egy morbid némafilm szereplői. A képekről ugyanis nemcsak a művészeti ág jellegéből adódóan hiányzik a szó, a beszéd. Talán csak másodszori megtekintés után sejlik fel a szemlélőben a felismerés: mindenki hallgat a fotókon, még egymás közt sem folyik a disputa. A tragikus képkockák visszaadják azt a hatást, amelyet az album szerkesztői úgy fogalmaznak meg az egyik képaláírásban: óriási ellentét húzódik a csendes és nyugodt környezet és a borzalmas sors között, amely egyre közeledik.
Ez a kontraszt az, ami meg kell hogy érintse a kiállítás látogatóit, akik a Páva utcai emlékközpontba elzarándokolnak. A sajátos huszadik századi passió, keresztút mérnöki pontossággal megtervezett és megörökített stációit valóban meg kell ismernie idősnek és fiatalnak egyaránt. Ezért is határozták el az emlékközpont vezetői, hogy célul tűzik ki: érettségi előtt minden diák látogasson el az emlékhelyre. Abba a nemzeti központba, amely jövőre, a megsemmisítőtáborok felszabadulásának hatvanadik évfordulójára önálló, állandó kiállítással is készül. Mint ahogy Darányi András, az intézmény igazgatója mondta, annak a tárlatnak már integráns részévé kell tenni azon embermentőknek az emlékét is, akik életük kockáztatásával bújtatták, segítették a túléléshez üldözött honfitársainkat.

***

Az alapkőtől az avatásig.
Közép- és Kelet-Európa egyedülálló intézményének létrehozásáról és helyszínéről még az Orbán-kormány döntött négy esztendeje, akárcsak a holokauszt-emléknap megtartásáról. A 2000. augusztusban kiírt meghívásos tervpályázatot Mányi István Ybl-díjas építész nyerte el. Az építkezés 2002 decemberében indult, az alapkövet már Medgyessy Péter jelenlegi miniszterelnök rakhatta le. A műszaki átadásra ez év januárjában került sor. A beruházásra az előző kabinet jelentős pénzösszeget különített el, összköltsége a kiállítás nélkül is eléri az 1,75 milliárd forintot. A jövőre nyíló állandó tárlat további költségvetési eszközöket igényel.

***

Megemlékezések.
A magyar holokauszt, több százezer magyar zsidó elhurcolása és elpusztítása kezdetének 60. évfordulóján Magyar Bálint oktatási miniszter az Auschwitz-Birkenau Állami Múzeum 18. blokkjában tegnap délután ünnepélyesen megnyitotta a Magyar Nemzeti Múzeum új állandó kiállítását. Előzőleg az Országgyűlés küldöttsége ünnepélyesen megemlékezett a magyar holokauszt áldozatairól a birkenaui egykori koncentrációs tábor emlékműve előtt. Schweitzer József nyugalmazott országos főrabbi, akinek édesapját és több családtagját ölték meg itt, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége képviseletében Kisfaludy Károly Mohács című elégiáját idézve „a magyar Izrael Mohácsának” nevezte Auschwitzot. Ünnepélyes megemlékezést tartottak csütörtökön Washingtonban az Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeumában, amelyet televíziós híddal kötöttek össze Budapesttel, Auschwitz-Birkenauval és Jeruzsálemmel. A Krakkói Magyar Centrum rendezvénye Féner Tamás Zsidó hagyományok Magyarországon című fotókiállításának ünnepélyes megnyitásával indult, amely három nagy fejezetből áll: az élet köre a születéstől a temetésig, a zsidó évkör az újévtől az első zsinagóga pusztulásának gyásznapjáig, valamint a szokások köre: az étkezés, a tanítás, a kegytárgyak, vagy éppen a reggeli ima. (MTI–N. M.)