Mint egy malatznak…

Hadaly Károly (1743–1834) természettudós tankönyvein nemzedékek nőttek fel az ezerhétszázas–nyolcszázas években. Iskolai munkái új meg új kiadásokat értek meg. Két legsikeresebb tankönyve, az Elementa hydrotechniae és az Elementa matheseos purae hét alkalommal jelent meg nyomtatásban. E kiváló tankönyveket használatuk ötven esztendeje alatt határainkon kívül is ismerték, kiadták, és a fennmaradt példányok lapszéljegyzeteinek tanúsága szerint iskolák sokaságaiban tanultak belőlük. Szerzőjüket azonban elfelejtette az utókor, a több mint fél évszázadon keresztül megszakítás nélkül dolgozó professzor nevét ma már kevesen ismerik, még a szakirodalomban is alig-alig találhatunk említést munkásságáról.
Pedig hadai Hadaly Károly tudományos karrierje és reputációja töretlen volt a maga korában. Bölcseletet és jogot tanult Nagyszombatban, majd Batthyány hercegprímás mellé került jegyzőnek. Matematikát, bölcseletet, építészetet tanított, leghosszabb ideig, huszonöt éven keresztül Pozsonyban, de Budán, Nagyszombatban és Pécsett is. Tudományos munkásságát több társaság is elismerte. Tagja volt a göttingeni tudós társaságnak, valamint a jénai mineralógiai társaságnak. Nyugállományba helyezése alkalmából, nyolcvannyolc esztendős korában a Leopold-rend kiskeresztjével tüntették ki, és királyi tanácsosi címet kapott. Ezt követően még három évig élt az emeritus professzor. Pesten halt meg kilencvenegy esztendős korában.
Matematika-tankönyvét Pozsonyban Wéber Simon Péter és Belnay György Alajos, Pesten Trattner János Tamás, majd az Egyetemi Nyomda adta ki. Az 1777-es Ratio Educationis 201. paragrafusa ugyan kizárólag a Budára helyezett Egyetemi Nyomdának adott tankönyvkiadási monopóliumot, s ezt az uralkodó külön rendeletben meg is erősítette, ám a szabályozás csak a királyi rendelettel előírt iskolai könyvekre vonatkozott.
Így aztán Hadaly műveinek kiadói egytől egyig igen jelentős szerepet játszottak a hazai tankönyvkiadás történetében is. A Nagyszebenből Pozsonyba költözött Wéber – aki később komáromi „fiókvállalatot” is nyitott – olyan fontos iskolai műveket adott ki, mint Grossinger János fizikája, Vizer Ádám János újszövetségi hermeneutikája vagy a régebbiek közül Comenius Orbis pictusa, amelyet 1805-ben Világ labirintusa és sziv paraditsoma címmel Rimány István fordításában magyarul is megjelentetett a pozsonyi nyomdász. Az Egyetemi Nyomda és Trattner után valószínűleg Wéber vállalkozása volt a harmadik legnagyobb az akkori századforduló Magyarországán. De hasonlóan sokat köszönhetünk Belnay György Alajosnak, aki maga is professzor volt, a pécsi akadémián tanított bölcsészetet.
Hadaly matematikakönyvei tehát a hazai művelődés történetében fontos szerepet játszó nyomdászok jóvoltából jelenhettek meg. A könyvek viszonylagos drágasága – és a közölt anyag hosszú időn keresztüli változatlansága – miatt sokszor nem csupán egymás utáni osztályok tanulói használhattak egy-egy példányt, hanem esetenként akár három nemzedék is. Képzeljük csak el, milyen különös lenne manapság nagyapáink tankönyveiből elsajátítani a matematikát! Pedig abban az időben sokszor ez is előfordult.
A könyvek sokkal tartósabbak voltak, a diákok pedig jobban vigyáztak tárgyaikra, mint manapság, mégis alig-alig találhatunk olyan tankönyvet, amelyben ne lenne néhány bejegyzés vagy rajz – a tinta-, zsír- és faggyúpecséteken, maszatos ujjlenyomatokon kívül. Hiába, a diák kétszáz évvel ezelőtt is diák volt. A mai gyerekek űrhajókat, tengeralattjárókat, akcióhős katonákat rajzolnak a tankönyvbe – az irodalmi nagyságok szinte kötelező kidekorálásán, a bajuszokon, szakállakon kívül. A XIX. század elején a korabeli katonák hozhatták izgalomba a fiúkat: a régi tankönyvekben huszárokat, ágyúkat, puskákat találhatunk; a modern technika iránt érdeklődők pedig gőzhajókat pingáltak. Szöveg is gyakran található az elsárgult lapszéleken. Magyarázatok mellett olykor fohászokat is olvashatunk, amelyeket vizsgák előtt róttak fel a tanulók az üres papírfelületekre. Hadaly algebrakönyvének egyik 1809-es, Belnaynál nyomtatott példányán pedig egy nagy veszekedés nyomaira bukkantam. Molnár Sándor, a tankönyv tulajdonosa talán egy padtársával vitatkozhatott indulatosan egy unalmas óra alatt. És hogy hogyan veszekedett két diák a XIX. század első felében? A bejegyzés szerint a következő módon: „Mit akars samár mér keresed az én betsületes nevemet? Amint van az én betsületes nevem hát ugy van. Mi közöd neked ahoz? Annyi mint egy malatznak.”