Bovaryné én vagyok – mondta Gustave Flaubert XIX. századi francia író, a modern próza egyik atyja. Ha e látszólag világos, finoman humoros mondatot egy kicsit megkapargatjuk az irodalmi diskurzus kapcsán, három kérdésbe botlunk. Mi az, hogy Bovaryné? Mi az, hogy én? Mi az, hogy vagyok? E kérdések bármely irodalmi szöveg elemzésénél felmerülhetnek, amennyiben felvetik egyrészt az irodalmi alak, másrészt a valóságos én, harmadrészt pedig a szerzőség kölcsönös viszonyának, illetve működési mechanizmusának problémáit. Ez még inkább így van, ha az irodalmi szöveget a nemek problematikája felől közelítjük meg. Ugyanilyen frappáns volna a mondat, ha női szerzőtől származna? Vajon megszületik-e a Bovaryné, ha Flaubert valóban Bovaryné, azaz nő? És ha a szerző nő, vajon szállóigévé válhatott volna egy hasonlóan frappáns mondata? Bán Zsófia előadása e kérdéseket járta körül a társadalmi nem, a gender fogalmának segítségével.
A XIX. század végéig tartotta magát a vélekedés, hogy a nemek közti biológiai különbség determinálja a társadalomban betöltött szerepüket. A férfi dolga a családfenntartás, a nőé a szülés és a gyermeknevelés, a férfi helye a közszféra, a nőé az otthon stb. Az effajta gondolkodás feltételezi, hogy a biológiai különbségből adódóan létezik esszenciális nő, illetve férfi, amely minden korban, minden társadalomban lényegében ugyanaz, létezésmódjuk, társadalomban betöltött szerepük is lényegében változatlan. E megközelítésből természetesnek tűnik a nő és a férfi társadalomban betöltött szerepe közti különbség is. Gyulai Pál, a XIX. század befolyásos kritikusa így ír Írónőink című munkájában: „… a nők körét és pályáját nem férfi önkény vagy puszta konvenció szabta meg, hanem a természet rendje és a társadalom szüksége! A nőnek korlátolt helyzeténél fogva csak pár gyöngédebb húr állhat rendelkezése alatt, mi nem ad nagyobbszerű költészetet.”
A férfi–nő ellentétpár beleillik a kultúra, az emberi gondolkodás jellemző ellentétpárjainak sorába, amelyek kultúrák szerint változó hierarchikus rendbe is sorolhatók. Hélene Cixous francia teoretikus szerint a kultúrát rendező ellentétpárok egyenesen a férfi–nő szembeállításból erednek. Ez volna az ősellentétpár, amelyből az összes többi is származik.
A nő–férfi ellentétpárra épülő, hagyományosan természetesnek, univerzálisnak és megfellebbezhetetlennek tekintett társadalmi rendet egyesek már a XVIII. században megkérdőjelezték. Egy Olympe de Gouge nevű nő a francia forradalom idején A nők jogainak nyilatkozata című művében indulatosan kritizálta az emberi és polgári jogok nyilatkozatát, amelyből szerinte kirekesztették a nőket. Egy másik, hasonlóan radikális írásáért később le is fejezték a jakobinusok. Angliában Mary Wollstonecraft fejtette ki ez irányú gondolatait A nők jogainak követelése című írásában, majd jóval később, 1869-ben John Stuart Mill A nők alárendeltsége című művében szállt szembe az esszencialista gondolkodásmóddal. A XIX. század végének erős nőmozgalmai a nők társadalmi szerepének újragondolását szorgalmazták. A XX. század első felének két kiemelkedő műve vitte tovább a nemi szerepekről való másként gondolkodást: Virginia Woolf 1929-es Saját szoba című műve és Simone de Beauvoir A második nem című, 1949-ben kiadott munkája, amelyben kifejti, hogy a társadalomban a nő mint „nem férfi”, mint „a másik” konstruálódik.
Az 1960-as években a nőmozgalmak újabb hulláma a kirekesztőnek ítélt nőtudományoktól (women’s studies) eljutott a társadalmi nemek tudományához (gender studies). A gender – magyarul társadalmi nem – fogalmát az antropológia és a történettudomány vezette be Amerikában. Központi gondolata az, hogy a nemi szerepeket csak kisebb mértékben határozzák meg a biológiai adottságok (a szex), a nemek megkülönböztetése valójában társadalmi jellegű, időben és térben változó. Tehát alapvetően a társadalom és nem a biológia dönti el, mit tekint nőiesnek, mit férfiasnak, és mit vár el a társadalom női, illetve férfi szereplőitől. A társadalmi nemek tudománya nemcsak a nőkre koncentrál, hanem a nők és a férfiak együttesen adják a tárgyát. A társadalmi nem a hatalmi kapcsolatok elsődleges jelölési módja, radikalitása elsősorban abban áll, hogy rámutat azokra a hatalmi viszonyokra, amelyeket a biológiai különbség volt hivatott legitimálni, egyetemesnek feltüntetni, ideális esetben tökéletesen elfedni.
Az 1980-as évekre a nyugati kultúrákban az építészet, az irodalom-, a film- és a művészettörténet területén is általánosan használatossá vált ez az elemzési módszer. A gender szempontú irodalomértelmezésre elsősorban azok a gondolkodók hatottak, akik a művészetet kulturális gyakorlatként értelmezték, amelyben az ábrázolásmódok egy adott kultúra kontextusában értelmezhetők. Michel Foucault francia filozófus a tudomány és a művészet beszédmódjának elemzését javasolta módszerként arra, hogy megértsük a tudás különféle „archeológiai” rétegeit.
Shakespeare nemváltással vagy magával a szexualitással foglalkozó darabjainak (Vízkereszt vagy amit akartok, Szent Iván-éji álom) megítélésekor fontos szempont lehet, hogy abban a korban egészen más volt a „férfiság”, illetve „nőiség” fogalma, a nemi identitás társadalmi konstrukciója nem olyan „elvágólag” működött, mint mondjuk a XX. század nagy részében. Különösen, ha még azt a csavart is figyelembe vesszük, hogy az Erzsébet-korban a női szerepeket is férfiak játszották. A Shakespeare-darabok iránti megújult érdeklődést a társadalmi nemek közötti szabadabb átjárhatóság is indokolja. Az újabb rendezések gyakran a társadalmi nemi konstrukció szempontját veszik célba. A Vízkereszt romantikus szerelmi történet, amely az álruha és az ikerpár motívum ismert vígjátéki elemeit használja. A társadalmi nem szempontja ennél összetettebb értelmezését adja a darabnak. Olívia először Violát, tehát az embert szereti meg (a férfi álruha alatt megbújó biológiai nemétől függetlenül – amelyről Olívia természetesen nem tud), többek között azért, mert Viola nőként nagyon is jól tudja, hogy Olívia mire vágyik, mit szeretne hallani. Csak később korrigálódik a történet a társadalmi (és biológiai) nemek hagyományos rendje szerint. A darab azt sugallja, hogy ami megtörtént, megtörtént – ez benne a felforgató elem. A gender szempontú elemzés rámutat, hogy az álruha és a nemcsere együttesen hogyan helyezi a szereplőt a társadalmi nem által meghatározott másfajta pozícióba. A nemek hagyományos rendjéből való kitöréshez pedig drasztikus beavatkozás szükséges. A műalkotást tehát nem önmagában létező tárgyként, hanem egy rendszer, kulturális gyakorlat, illetve beszédmód részeként kell vizsgálnunk.
Virginia Woolf Saját szoba című művében leírja, hogy nem engedték belépni a cambridge-i egyetemi könyvtár férfiak számára fenntartott szentélyébe. Ha a nők gyakran fordulnak a magánszféra ábrázolása felé, mondhatjuk-e, hogy ez „nőiségükből”, „természetes” késztetéseikből fakad? Vagy inkább elfogadjuk a nemek társadalmi konstrukciójának gondolatát, amelynek révén nyilvánvalóvá válik, hogy a társadalmi nem fogalma hatalmi kérdéseket érint – olyanokat, hogy ki beszélhet és miről?
E kérdések megválaszolásához érdemes megvizsgálni a szerzőség fogalmának kialakulását és működését. Michel Foucault Mi a szerző? című írásában (1969) arról a történelmi pillanatról beszél, amikor a szerzőség fogalma létrejött. Abban az időben, amikor elsősorban a vallásos szövegek jelentették az irodalmat, a szerzőség fogalma még nem létezett, hiszen e szövegeket másolták – előbb kézzel, később nyomdai úton –, az eredetiség kérdése tehát fel sem merült.
Mihelyt megszületett a fogalom, a szerző nyomban autoritássá, tekintéllyé nőtte ki magát. A XIV. században a „moderni” és „antiqui” (modernek és antikok) nevű két csoport közötti harc éppen a szerzők addig megfellebbezhetetlen autoritása ellen folyt. „Nem érdekel, mit is mondott erről Arisztotelész” – mondta William of Ockham angol tudós és filozófus.
Hagyományos társadalmi nemi szerepük miatt a nők – néhány ritka kivételt nem számítva – csak nagyon későn (sűrűbben csak a XIX. századtól) jelentek meg professzionális íróként, azaz szerzőként. Fellépésük szembeszegült az általános vélekedéssel, hogy a hivatásszerűen gyakorolt íróság (mi több, maga az elmélyült tanulás) ellenkezik a hagyományos női társadalmi nemi szereppel, sőt akadályozza az asszonyokat a társadalomban rájuk rótt szerep beteljesítésében.
A szerző tehát hagyományosan elsősorban férfi – ha biológiailag mégis nő, akkor a társadalmi nem szempontjából megszűnik nőként létezni. Az irodalmi hagyomány, illetve hagyományozódás története apáról fiúra szálló történetté vált. Ahogyan Harold Bloom amerikai irodalomtörténész A hatástól való szorongás című művéből látszik: az irodalom története lényegében a fiúk apák elleni lázadásáról szóló történet, amelyből – mint arra a gender szempontú irodalomelmélet rámutatott – hiányoznak a női minták, hiányzik az anyai ág.
Ha az irodalomtörténet apáról fiúra szálló történetté, patriarchálissá válik, akkor az irodalmi kánonba (a kritikailag jelentősnek elismert művek csoportjába) is az innen származó művek fognak bekerülni. Ez nagyban befolyásolja azt, hogy később milyen típusú műveket fogad be a kritika a kánonba. A férfiak által gyakorolt műfajok és írásmódok, az általuk létrehozott reprezentációs minták – például az irodalmi nő reprezentációja – lesznek irányadók. Szerzővé leginkább akkor válhat valaki, ha beleillik a kialakított mintába. Babits Mihály ezt írja Elizabeth Barrett-Browning angol költőnőről: „Asszonyi poézis ez. De nem elomló, »ősköltészetszerű«, autodidakta formában. Hanem a klasszikus férfikultúra fegyelmével és formahagyományával fölfegyverkezve.” Barrett-Browning tehát ilyen értelemben „rendben van” – nyugtatta meg hallgatóságát az előadó.
A szerzővé válás ezért a női emancipációs folyamat része, ám ez gyakran az apa–fiú vonal irodalmi beszédmódjának elsajátítását jelenti s nem önálló beszédmódot. Az elfogadást és a befogadást megkönnyítendő a női szerzők a XX. század előtt gyakran férfiálnéven írtak (George Sand, George Eliot), hiszen a férfinév mintegy a minőséget is szavatolta.
A kortárs magyar irodalomban viszont kiváló példák akadnak arra, hogy férfi szerző használ női álnevet (Esterházy Péter/Csokonai Lili, Parti Nagy Lajos/Sárbogárdi Jolán). Itt nem annyira a szerző személyének eltitkolása, mint inkább az irodalmi szerepjáték a cél. Weöres Sándor kifejezetten fiktív női irodalmi hagyományt kívánt létrehozni, tehát valóságos hiányt pótolni. Psychéjét nemcsak (fiktív) női szerzőnek, Lónyay Erzsébetnek tulajdonította, hanem olyasfajta írásmódot is igyekezett létrehozni, amelyben harmonikus egységben léteznek a női és a férfiírásmód effektusai, azaz a női és a férfiprincípium elemei.
Az irodalmi közbeszédben való részvétel nemcsak a szerző státusától, elismertségétől függ, hanem magának az irodalomnak a státusától is. Az olyan viharos történelmű kis nemzetnél, mint a magyar, az irodalom egyik elsődleges szerepe a nemzeti identitás megteremtése és erősítése. Az irodalomban elhangzott szónak nálunk sokkal nagyobb súlya lett, mint az olyan országokban, amelyek nem küszködtek a nemzeti identitás vagy a demokrácia hiányának problémaival. Ez az állapot nálunk nagyjából 1989-ig tartotta magát, amikor a szerzők visszahúzódhattak az irodalmi életbe. E sajátos hagyomány nem igazán kedvezett a női szerzőknek, ők nem tudtak, nem tudnak hirtelen nagy számban megjelenni az irodalmi közéletben, mivel hiányoztak/hiányoznak a minták.
A magyar irodalmi közbeszédben az író nő a hagyományos irodalmi hierarchiában meglehetősen alul helyezkedett el. Ami a kritika tiltakozását, idegenkedését illeti a gender szempont bevezetése ellen, az könnyen magyarázható az elmúlt rendszer irodalmának, illetve művészetének ideologikussága, átpolitizáltsága elleni reakcióként. Ha egyszer a politikától visszakaptuk a művészetet, gondolják, miért kellene bevezetni másfajta politikai-ideológiai kategóriákat a művészetekbe, mintegy „kívülről”, erőszakkal? Holott, mint láthattuk, az ideológia eleve bele van kódolva a művészeti életbe, csak annyira magától értetődően, hogy láthatatlanná vált.
A társadalmi nemi szerepek nagymértékben befolyásolják mind az ábrázolt világ, mind a befogadás határait és hatásait.
Hemingway első regénye, a Fiesta (1926) a háború utáni „elveszett nemzedék” életérzését talán legmarkánsabban kifejező műve. A társadalmi nem szempontjának bevezetése Hemingway életművének (és életének) elemzésébe újfajta kérdéseket vet fel. A regényben senki sem olyan, mint amilyennek a társadalmi nemi szerepe elvileg megkonstruálta: a felszín bővelkedik nemi sztereotípiákban, egy mélyebb szint arról árulkodik, hogy e rendíthetetlennek hitt kategóriák olykor csak szenvedések árán tarthatók fenn. Azt is sugallja a mű, hogy e kategóriák nincsenek kőbe vésve, jelentésük koronként, kultúránként változik.
Az ilyen olvasathoz szükség van arra az eszköztárra, amelyet a társadalmi nem szempontja nyújt az olvasóknak. Ennek segítségével új kérdéseket tehetünk fel az irodalomról, a kultúráról és önmagunkról. Amikor ezt olvassuk József Attilánál: „s mi férfiak férfiak maradjunk, és nők a nők”, másképp gondolkozunk arról, hogy vajon pontosan mit is jelentenek ezek a szavak itt és most.
A fenti szöveg az április 19-én elhangzott előadás rövidített, szerkesztett változata. Az előadás megtekinthető április 24-én (szombaton) 10.45-től a Duna Televízióban, április 25-én (vasárnap) 13.15-től az MTV-n, valamint 22.25-től az M 2-n. A Mindentudás Egyetemének következő előadása április 26-án 19.30-kor kezdődik a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem informatikai épületének B28-as előadójában (Budapest XI., Magyar tudósok körútja 2/B).
Az előadások teljes szövegét a hozzászólásokkal és a vitával együtt a www.mindentudas.hu weblapon találják meg az érdeklődők.
origo.hu
Halálos motorbaleset történt az M3-ason – fotók
