Szlovák szótár

Felvidék. Szép magyar szó, nem is tagadható mögöttes jelentéstartalommal. Ha valami felső vidék, akkor lennie kell középsőnek meg alsónak is. Európa ezt a terminust soha nem fogja kodifikálni (kényelmesebb neki problémamentes nemzetállamban gondolkodni); de Európának az sem fontos, hogy Szlovákia – a mai Magyar Köztársaságon kívül – az egyetlen állam, amely teljes egészében a történeti Magyarország része volt. Szlovákia persze (ha nincs a csehszlovák kaland) lehetne valóban nemzetállam is – ám ahhoz a Párizs környéki palotákban kicsit északabbra kellett volna meghúzni a határt. Mondjuk úgy, hogy ne csináljanak kisebbségit az egy tömbben élő magyarságból, a színmagyar gömöri és csallóközi falvakból, amelyek nemegyszer még a betelepült szlovák családokat is képesek voltak elmagyarosítani. Amit a művelt nyugat-európai béketeremtők nem tudtak, az a vérében van a pozsonyi közigazgatási apparátusnak: még véletlenül sem keresztben, hanem hosszában szeletelik a megyéket. Igaz, ezzel szembemennek a brüsszeli filozófiával, miszerint az a kívánatos, hogy a virágzó kistérségek organikusak, históriailag megalapozottak legyenek – viszont ily módon biztosítani lehet, hogy a szülőföldjükön élő magyarok sehol se kerüljenek statisztikai túlsúlyba, s így hiába élnek összefüggő sávban, még a szájukra se vehessék az autonómia szót, mint az izgága székelyek.
Mielőtt régi és új internacionalisták megveszekedett nacionalizmussal vádolnának, azt tanácsolom nekik, nézzék meg a pozsonyi vár történelmi kiállítását, az ellazult fantáziával rajzolt középkori térképeket, vegyék szemügyre a szlovák őshaza sejtelmét megidéző délibábos elképzeléseket, s csak azután hirdessenek ítéletet. Ahogyan mi próbáljuk megérteni az évszázadokon át a nemzeti lét alatt tartott szlovákság felgyülemlett sérelmeit, ők is megérthetnék végre a mi újabb keletű megbántódásainkat. Bizonyára gyötrelmes évszázados késéssel a nemzetállami fejlődés útjára lépni, s amikor az önálló államiság végre-valahára mégis összejön, az albérlő helyzetébe kerülni a főbérlő státusú csehekkel szemben. S miközben demokráciában és diktatúrában egyaránt el kellett viselniük a másodhegedűs szerepet, a benesi elvek szerint a legteljesebb egyetértésben nyomták el, telepítették ki, űzték el és fosztották meg javaiktól a „fasiszta, háborús bűnös” magyarokat. (Vessük ezt össze azzal, hogy Szlovákia néven első ízben Tiso hitlerista bábállamát iktatta a történelem.)
Még a Duna elterelése, az akut vízlépcsőmánia sem értelmezhető a demográfiai alapozású természetátalakító buzgalom nélkül. Pedig ennek a földnek pazar természeti adottságai vannak: romantikus folyók és lovagvárak ékesítik, s akkor még nem is szóltunk a semmihez – az Alpokhoz – sem hasonlítható tátrai miliőről. S talán nem helyénvaló kritikátlanul hinni Mikszáth Kálmán tót atyafiakat és jó palócokat felvonultató novelláinak és felvidéki témájú regényeinek, de úgy tetszik: az itt élő népek sincsenek olyan kibékíthetetlen ellenségeskedéssel egymás iránt, mint ahogy azt az ellenségkeresésben érdekelt magas politika szélsőségesei sugalmazzák.
Az anyaország ugyan meglehetősen ellentmondásosan viszonyul a félmilliónyi (Szlovákia lakosságának tíz százalékát kitevő) felvidéki magyarsághoz, mégis igazuk lehet azoknak, akik a trianoni határ virtualizálódásától a békétlenségek virtualizálódását is várják. A pozsonyi gazdaságpolitika és adórendszer nemcsak a nyugati és a távol-keleti autógyártókat, de a magyarországi vállalkozókat, ingatlanbefektetőket is vonzhatja – igaz, másrészt félő, hogy semmi nem állhatja útjukat az éhséglázadásba menekülő magyar ajkú romáknak sem, akik az engedékenyebb segélypolitika csábításának engedve délre húzódhatnak. A nyitott világ előnyökkel és hátrányokkal is jár mindkét fél számára – s ezt felismerve előbb-utóbb talán a rivalizáló szomszéd államok is rákényszerülhetnek a lózungoktól mentes, pragmatikus együttműködésre.
Mindez persze nem foszthat meg bennünket visszamenőleg fanyar közép-európai emlékeinktől. A segéd-motorkerékpáros bolyongásoktól a magyarlakta vidékeken, egy autogramkéréstől a betléri kastélykertben, egy álmos-szerelmes buszozástól keresztül Kelet-Szlovákián, hosszú kánikulai kutyagolásoktól a kihalt sínek mentén, egy csúnyán végződött mértéktelen alkoholizálástól a pozsonyi restiben. Ki hinné el, hogy a tikkadt vándor a legforróbb délben nem kaphatott egy krigli sört a rimaszécsi kocsmában, mert az kell a szomjasan hazatérő aratóknak? S ugyan hogy is lehetne feledni az üldözős játékot a kassai kapualjakban a csehszlovák titkosszolgálat csapnivalóan álcázott ügynökeivel, amikor riportra mentünk a szégyenletes csehszlovákiai bevonulás huszadik évfordulóján?
Első tátrai utam előtt vásároltam egy szlovák szótárt, de otthon felejtettem. Később nem volt szükségem rá, aztán meg dacból hanyagoltam a nyelvi közeledést. Pedig ilyen történelmi sorsfordulók idején nem árt félretenni a sérelmeket, ha különben baráti kezet nyújtanak. Ha a megbékélés szándéka igaznak bizonyul, ki tudja, talán még meg is keresem a könyvesláda mélyén az érintetlen szlovák szótárat.