Szocialista támadás a családi gazdaságok ellen

Fischler mezőgazdasági főbiztos a csatlakozási szerződés aláírása előtt azzal kívánta leszerelni a keleti belépők agrárszakértőinek a külföldi tőke mohó földpiaci terjeszkedése miatt felvetett aggályait, hogy az átmeneti mentesség szigora és időtartama (a külföldi földtulajdonszerzés kizárására) biztosítani fogja a földpiac és a birtokszerkezet megszilárdulását. A nyugati gazdák egyébként sem spekulálnak az új tagok földjére. Az ígérgetéssel szemben mi a valóság? A hétévi – majd a magyar fél „kiharcolt” diadalának hangoztatott tízévi – mentességről kiderült: az EU döntésétől függően ez a kegyelmi idő akár három évre zsugorodhat. A felülvizsgálat alapján – a bizottság javaslatára – a tanács már 2007-től lerövidítheti vagy meg is szüntetheti az engedményt. A bizottság álláspontjával szemben nekünk kell bizonyítani, hogy a földpiac súlyos zavara vagy ennek veszélye szükségessé teszi a további mentesítést, amit az legfeljebb három évvel hoszszabbíthat meg. Másrészt a csatlakozás egyéb feltételei és a közös agrárpolitika 2003. évi reformja, továbbá 2002 őszétől a nagybirtokrendszernek a földjog újabb intézményeivel felgyorsított térnyerése kétségtelenné teszik, hogy Magyarország uniós tagságának kezdetétől teljesen kiszolgáltatott lesz a – külföldi földtulajdoni monopóliumra és a kvótatulajdonnal elérhető gazdálkodási túlsúlyra épülő – nemzetközi agrártőke nyomulásának.
A szocialisták jogalkotása mindent megtesz azért, hogy mezőgazdaságunknak az unióban reménye se legyen az életminőséget jelentő családi gazdaságokra, hanem – modernizációként – érje be a kizsákmányolási módszerek finomításával: a szocialista nagyüzemet a bérmunkát szipolyozó és a vidéket megsemmisítő tőkés nagybirtok uralma váltsa fel. E stratégiát a földtörvény azzal szolgálja, hogy neoliberális eszköztárát (lásd a korlátlan üzemméretet, a tetszőleges számú gazdaság egy vállalkozó által fenntarthatóságát, az állam kivonulását a földpiac ellenőrzéséből és a jogsértések büntetéséből stb.) az elővételi és elő-haszonbérleti jog kötelező sorrendjének a megváltoztatása egészíti ki. Ez – a helyben lakó gazdák és vállalkozók kisemmizésével – a nagyüzemek (társaságok és szövetkezetek) részvény- és törzstőke-tulajdonosainak szavatolja a földtulajdonszerzést és a földbérletet. Akkor is, ha semmilyen kapcsolatuk nincs a földdel, azt nem ők művelik, sőt esetleg (mint kettős vagy nem itt élő magyar állampolgárok) soha még lábukat sem tették a föld fekvése szerinti településre. A bárkit kizáró előjoguk kikényszerítéséhez elég, hogy részvény- vagy üzletrész-tulajdonosok egy nagyüzemben, amely haszonbérlője az adott földterületnek. A 2002-től működő Nemzeti Földalap is a nagybirtokrendszer megszilárdításán, földkészletének összegyűjtésén és rendezésén munkálkodik. E rendeltetését eleve megszabja, hogy bármely földügylete (eladás vagy bérlet) alávetett a földtörvény kötelező elővételi és elő-haszonbérleti rangsorának.
A családi gazdálkodás elfojtása és a – háttérben jórészt külföldi tőkeérdekeltségű – nagyüzemek erősödése ennek az intézményi folyamatnak már rövid szakaszán belül is feltűnő. A KSH adatai szerint csak három év alatt (2000-től) a családi gazdaságok száma húsz, míg a gazdasági szervezeteké hét százalékkal csökkent, a birtokkoncentráció pedig a nagyüzemi méretnövekedést és a kisüzemek további aprózódását jelzi.
A földtörvény módosítása 2004. május 1-jétől három terepen hajt végre frontáttörést az uniós külföldiek tulajdonszerzése javára. Egyik a termőföld, másik az ingatlanok, harmadik a védett természeti területek piaca. A földtörvény uniós tagságunktól fogva nemzeti elbánást nyújt azon tagállami állampolgárnak, aki „önálló vállalkozó mezőgazdasági termelőként kíván letelepedni Magyarországon, legalább három éve folyamatosan, jogszerűen Magyarországon lakik és folytat mezőgazdasági tevékenységet”. A termőföldnek nem minősülő ingatlan (építési telek, lakás, nem lakás célú építmény, tanya) tulajdonát a tagállami állampolgár és jogi személy engedély nélkül megszerezheti, ha az elsődleges lakóhely. A másodlagos lakóhelynek minősülő ingatlan tulajdonszerzése még öt évig engedélyköteles, kivéve, ha a jogszerző külföldi legalább négy éve folyamatosan és jogszerűen itt lakik. Végül a földtörvény hatályon kívül helyezi korábbi tilalmát és a természetvédelmi törvény rendelkezését arról, hogy „külföldi természetes és jogi személy védett természeti terület tulajdonjogát nem szerezheti meg”. Vagyis 2004. május 1-jétől megszerezheti, ha az nem termőföld.
Mit jelent az új rendezés? A termőföldnél azt, hogy a külföldi tulajdonszerzés átmeneti tilalma hamis díszlet, amely mögött nincs intézményi gát. Ezért a jog nem akadályozhatja meg a nemzetközi agrártőkének már uniós tagságunktól fogva földtulajdoni monopóliumhoz jutását és ezzel a hazai földigények kizárását. A földtulajdont is követelő külföldi vállalkozó ugyanis – alanyi jogon – tőkeerős jogi személy is lehet: a földtörvény ilyen jogosultnak ismeri el az egyéni céget, ami egyszemélyes kft.-vel is alapítható. (A szövetkezeti átalakulás bevált módszere az ilyen céggé átalakulás, amelynek törzstőkéjét száz százalékban kivásárolva egyetlen külföldi a tulajdonosa.) Másrészt a hazai társasági jog semmiben nem korlátozza a magánszemély külföldi vállalkozót – még kevésbé mint földtulajdonost – bármely társas vállalkozásban való részvételben, ami viszont a tőkeműködtetést tetszőleges nagyüzemi méretekre bővítheti. A kiskapun át – vagyis a csatlakozási szerződés szerény igényeként még az önfoglalkoztató gazda státusának pontosításával – a jogi személlyé szerveződő külföldi tőkeerő is kikényszerítheti a földtulajdona megszerzését.
Még súlyosabb érdeksérelmünk, hogy a törvényalkotó a külföldi föld- és ingatlanszerzés feltételeinél nem hajlandó figyelembe venni a csatlakozási szerződés jogalapját, a római szerződés letelepedési szabadságról szóló normáit, amelyeket az EU alkotmánytervezetének III. 22–28. cikkei is tartalmaznak. Eszerint a közösségi jog most és a jövőben is csak annak az uniós állampolgárnak biztosít egy másik tagállamban földtulajdonszerzést, aki ott letelepedett, tehát állandó életviteléhez (vállalkozásához) ingatlanra is szüksége van. A letelepedéshez nemzeti elbánás járul: a fogadó állam a letelepedő tulajdonszerzését nem kötheti szigorúbb feltételekhez, mint saját polgáraiét. Letelepedés nélkül viszont nincs alanyi jog a tulajdonszerzésre, vagyis a közösségi joggal az nem kényszeríthető ki. A földtörvény ahelyett, hogy előírná az uniós vállalkozó letelepedését, beéri az erre utaló szándéknyilatkozatával, ami – az egyéb vállalások alapján – a jogosult javára tulajdont hoz létre. Mivel ingatlan-nyilvántartási bejegyzésével ez dologi hatályúvá válik (bárkivel szemben érvényes), attól a külföldi jogosult többé nem fosztható meg akkor sem, ha nem teljesíti az előírt feltételeket. (Nem telepedett le, nem agrártermelő stb.) A földtörvény ezt úgy veszi tudomásul, hogy nem nyúl a bejegyzett tulajdonhoz: csak felszólítással, bírsággal próbálja rászorítani a jogellenesen eljáró külföldit a teljesítésre, ha pedig ez végleg meghiúsul, azzal jutalmazza őt, hogy a földre tulajdonosi rendelkezéssel élhet, azt eladhatja, így akár spekulációs haszonhoz juthat.
Nyilvánvaló, hogy a közösségi jog szerint mind a termőföld, mind az ingatlanok külföldi szerzési igényeinél engedélyezési rendszert kellene működtetnünk, mert csak ez gátolhatná a nálunk nem letelepedett külföldiek földtulajdonszerzését.
Az önfeladást természetvédelmi földjeink külföldi tulajdonszerzési jogának a megadása tetézi be. Itt fel sem becsülhető nemzeti értékekről van szó: csak a területük 820 632 hektár. Ha a közérdek érvényesülne, az állam legalább a 191 300 hektárnyi fokozottan védett területet már felvásárolta volna. Enélkül sem az állami elővételi jog, sem a területek nagyobb részének mezőgazdasági művelése nem biztosíték természeti értékeink köztulajdonban tartására. Meddig késhet még a nemzeti önvédelmi eszköztár?

A szerző az MTA doktora, egyetemi docens