Tortaszelet

A csend a leghangosabb az emberben. A csend a legszebb muzsika. Visszahozza a múltat, életre kelti a már meghalt emlékeket, szembesít önmagunkkal, és megszelídíti lelkünket a haragokkal szemben. Bár az életet zaj, lárma, zenebona jellemzi, vannak csendes, nagy pillanatai is. Ismeretlen mélységei és felhőket súroló csúcsai.
Olykor-olykor, amikor sorsforduló következik be életünkben, és rendet rakunk magunkban, rádöbbenünk, milyen fontos szerepe volt egy-egy csendes pillanatnak. A minap születésnapi tortám felszeletelése közben akaratlanul arra gondoltam: az ember élete is hasonlít egy tortára. A nagy események éles kése felszeleteli. Ez itt az első szelet, a gyermekkor, aztán múlik fölöttünk az idő, és elérkezünk az utolsó szelethez.
Nem csodálatos? Kilencvenéves koromban a gyertyagyújtásnál gyermekkorom villant eszembe. Beszélni még nem tudtam, nagy-nagy csend dajkált, amiről csak csodálatos sejtéseim vannak, de az első szavakra, amelyekre a mama tanított az ágyam szélén ülve, még mindig élénken emlékszem.
Össze kellett tennem a kezemet, és úgy mondani a mama után: „Édes Jézuska, kérünk, hogy segítsd haza apukánkat a háborúból!” Árvák szívhez szóló imája, kétségbeesett kapaszkodás a reménybe, csak mondtam-mondtam, és láttam a mama könnyes szemét világítani közben. Égett a petróleumlámpa pislákoló fénye, a nagyapa felhúzta a faliórát, hogy mutassa a múló időt, az istállóban tehenek bőgtek, és galambraj körözött a ház fölött. Emlék.
Én meg mondtam szakadatlanul: „Édes Jézuska…” Meg láttam is őt, az édes Jézuskát, kitárt kézzel állt a házunk fölött, éreztem csodálatos illatát, megbocsátó kék ég ragyogott fölöttünk. És apa most az ellenséggel harcol valahol. Engem véd. A házat. A kertet, a hazát. Szakálla van a fölém hajló Istennek, véres az arca, de biztat a szeme. Néma gyermekkori emlék, amelyet szívembe zárva hurcolok.
„Édes Jézuskám, segítsd haza apukánkat a háborúból!”
Láttam, a nagyapa letérdelt, és minden este úgy imádkozott. Az ő könyörgése biztosan felér Isten lábáig, s megkönyörül majd rajtunk. Hordozom így a szívünket marcangoló nagy idők emlékét, közben kivisznek a tanyára, ahonnan a szüle vezet majd haza kézen fogva az iskolába. Apa hazajött soványan, betegen, nekem meg bőr hátitáskát vettek, abban hordtam a füzetet és a könyveket.
Emlékszem arra a régi napra, amikor összejött a nagy család, de ott voltak a szomszédok is, nevettek a gangon, a vadszőlő hűvösében, és a mama akkor dicsekedve elővette az iskolafüzetemet, hogy megmutassa: tudok már írni, nézzék csak! És kézről kézre járt a füzet, és egyre mélyült a csend, az arcok lassan elkomorodtak, már senki sem nevetett. A döbbenet és a félelem ült az arcokra: amit én az iskolában a füzetbe írtam, azt senki sem értette.
Felejthetetlen pillanat volt, amelynek ránk szakadt csendjét még mindig hallom. Cirill betűk ágaskodtak a füzetben, mintha Trianon lábai és karmai volnának. Talán a felhők is megálltak fölöttünk. Iszonyatos mély kútba zuhantunk, olyan mélybe, ahonnan a hangunk sem hallatszik.
És a harmadik feledhetetlen élmény Újvidéken. Oda kerültem szerb gimnáziumba. Nem ismertem még a Toldit, mi Marko királyfiról tanultunk meg az idő ködében elvesző Nemanya-dinasztiáról.
Azt mondták: csodálatos szoprán hangom volt serdülőkoromban. Egy Pastyán nevű zenetanár, a diákkórus karnagya előénekesnek választott, olykor a szerb püspöki templomba is eljártam liturgiát énekelni.
Szent Száva napján országszerte diákünnepségeket rendeztek. Az volt a kultúra napja. Nekem külön számom volt a színpadon: a szerb himnuszt kellett elénekelnem csengő szopránommal: Bozse pravde!
Még most sem tudom, mi történhetett velem, a himnusz felénél tartottam, amikor viharzó erővel rám tört a sírás. Hangosan zokogtam, a zenekar is elcsuklott, lement a függöny. Pastyán tanár úr a karjában vitt vissza az öltözőbe. „Mi történt? Lehet, hogy azért, mert magyar vagy? – tűnődött. – Azért sírtál?”
Lehet – gondolom most az első tortaszeletért nyúlva a születésnapi vacsorán, amelyről úgy röppen el a jókedv, mint a felriasztott madárraj. Azért sírtam, mert magyar vagyok… Emberi sors Közép-Európában… Még ma is…