Felejtsünk el minden otthonról hozott szokást, gesztust, vágyat és beidegződést, és akkor eleinte könynyebb lesz, később pedig élvezni is fogjuk – adja a használati utasítást Mongóliához Révész Lajos Ulánbátor repülőterén. A baptista lelkész feleségével és három gyerekével nyolcadik hónapja él Mongóliában, ahol keresztyén gyülekezetet építenek és humanitárius munkát végeznek. Az első benyomások nem rosszak, olyan a város, mintha egy hetvenes évekbeli vidéki településre érkeznénk Magyarországon. Az épületeket a szürke szín uralja, az olvadó hó alól kikandikál a szemét, az utak állapotát látva örömmel gondolunk haza, hiszen lám, vannak rosszabbak is a budapestieknél.
A fiatal lelkész annak idején úgy kérte meg leendő felesége, Szilvia kezét, hogy tudtára adta: életüknek egy szakaszát minden bizonnyal Mongóliában fogják leélni. A különös ötlet már a rendszerváltozás hajnalán megfogalmazódott benne. A huszonegy esztendős elsőéves teológushallgató ugyanis olyan, addig szigorúan zárt területre vágyott, ahol igazi missziós munkát végezhet, és egy Budapesten élő amerikai lelkész közvetítésével vette fel a kapcsolatot nálunk tanuló mongol diákokkal. Akkor még csak magyarra tanította őket, majd a teológiát is megszakítva a kilencvenes évek elején kijött volna misszióba, ám az Amerikából küldött repülőjegy soha nem érkezett meg Budapestre (akkoriban még amerikai turista nem léphetett be a kommunizmussal éppen szakító országba, ezért támogatták volna kelet-európai keresztyének útját). Először két éve jutott el ide a Baptista Szeretetszolgálat munkatársaként: gyógyszert hoztak a rászorulóknak, augusztustól pedig bejegyzett szervezetként végezhetnek humanitárius munkát, amelyre az egész család ideköltözött.
A hétórás időeltolódásnak köszönhetően késő este sem vagyunk álmosak, kimegyünk sétálni a Szühebátor térre. A gyalog pár perc alatt bejárható belvárosban hétköznapi látvány, hogy a járda közepén végzi a dolgát az, akire rájött a szükség. Elképesztő a szemét, ilyenkor, tél végén a jég és hó alól előbukkan hét hónap mocska. Szerencsénk van, mert a múlt héten még hóviharok tomboltak, de most már nincs hideg, nappal plusz öt–tíz fokig is felmelegszik. A helyiek szerint különben is enyhe tél volt, a legzordabb éjszakán sem volt hidegebb mínusz harmincötnél, és nappal mínusz huszonkét fokra „enyhült” a levegő.
A főtéren – ahol 1921-ben kikiáltották az ország függetlenségét, és 1989-ben kommunistaellenes megmozdulások voltak – most túlsminkelt örömlányok kínálják szolgálataikat, vagy nagyon kis vállalkozók faxkészüléknyi „mobiltelefont” adnának ide száz tugrikért (egy forint kb. öt tugrik) egy helyi hívásra. Nem messze Lenin szobra mutatja az irányt, alatta egykedvűen sakkoznak a nyugdíjasok. Mi nagykabátban is fázunk.
Este belelapozok az angolul kiadott pazar nyomású tények könyvébe, és ebből kiderül: az egykori kommunista párt, vagyis a Mongol Népi Forradalmi Párt adja a kormányt, és a „nagy népi hurálban” (a parlamentben) sincsenek problémáik: az összesen hetvenhat képviselői helyből csak négyet szalasztottak el a legutóbbi, kétezerben megtartott választásokon. Az országban mintegy ötvenezren tudnak elhelyezkedni az iparban, ugyanis alig működnek gyárak. Az egy főre jutó bruttó nemzeti termék kétezer dollár körüli, az átlagfizetés – már akinek van fizetése – havi ötven dollárnak megfelelő tugrik. A hivatalos statisztikákat némi fenntartással kezelem, mert a regisztrált munkanélküliség alig hatszázalékos, a csecsemőhalandóság pedig egy kicsit jobb a magyar adatoknál.
A rendszerváltás és az azt követő sokkterápia nem sok jót hozott az egyszerű embereknek, ezért sokan emlékeznek nosztalgiával a szovjet befolyásoltság alatti időkre, mert a szocializmus vasutat, tömbházakat és kiszámítható életet biztosított számukra – igaz, cserében lemészárolták (buddhista) papjaikat, és felégették a kolostorokat. Az orosz időszak emlékét cirill betűikben őrzik. Kilencvenben megkísérelték ugyan egy mongol osztályban a hagyományos, függőleges írás tanítását, de hamar felhagytak vele, mert kiderült, hogy az emberek nem akarják újratanulni a valamikor használt betűket.
Másnap reggel József atya vár bennünket. A felvidéki származású szerzetes a katolikus egyház által létrehozott Don Bosco szakiskolát és menhelyet vezeti, itt szegény sorsú fiataloknak és utcagyerekeknek próbálnak szükség szerint szállást, meleg ételt és szakmát adni. A lányokat szabásra-varrásra és számítógép-kezelésre, a fiúkat pedig asztalosmunkára és autójavításra képezik. Az ötven év körüli, jó kedélyű férfit nyolcéves jakutföldi szolgálat után küldte ide az egyház, így a mínusz ötvenöt fok után joggal beszélhet „meleg éghajlatú” Mongóliáról. A Baptista Szeretetszolgálat orvosnőjétől, Kovács Ildikótól reuma elleni gyógyszert kér, aztán néhány keresztkérdés után kiderül, hogy nem beteg, csak fázik a tenyere, ha mínusz harminc fokban kesztyű nélkül fogja meg a vasat.
A katolikusok a város határában építették fel azt a jurtatábort, ahova az utcáról összegyűjtött gyerekeket szállásolják el. A sátrak mindegyike fából épült folyosóra nyílik, amely közösségi helyként is szolgál. Egy-egy jurtában hatan–nyolcan élnek, de van osztályteremjurta és ebédlősátor is. A szervezet tapasztalata döbbenetes: az utcagyerekek néhány hét után általában megszöknek a meleg étel, a szállás, az oktatás elől, és a kanálisok szabadságát választják.
Az ország legnagyobb gondja a nyomor. Az ezredforduló ugyanis különösen kegyetlen volt a mongolokhoz: a dzudnak nevezett természeti jelenség harmadolta az ország állatállományát. A roppant hidegben és a jókora hóban ugyanis az állatok nem tudták kikaparni a gyér táplálékot, nyáron pedig a nagy meleg és a porviharok okoztak hatalmas pusztulást az állományban. A rendkívüli helyzetek minisztériumának jelentése szerint az elszenvedett károk nagyságára az utóbbi ötven évben nem volt példa. Családok tízezrei maradtak a megélhetést biztosító állatok nélkül, és sokan a fővárosba menekültek az éhhalál elől. Az előrejelzések szerint pár év múlva a két és fél milliós mongol lakosság fele Ulánbátorban él, elsősorban a belvárost fojtogató nyomornegyedekben, ahol százezrek zsúfolódnak össze fakalyibákban és jurtában – villany, csatornázás és víz nélkül. Munkahelyet nem találnak, szociális háló nem létezik. A gyerekeket koldulni küldik, vagy világgá kergetik, a férfiak isznak és verekednek, az asszonyok pedig egymás után szülik a gyerekeket. Gyakori a válás, a családon belüli erőszak, és a férfiak alkoholizmusa miatt egyre több a lányanya.
A fővárost átszövő távhővezetékek alagútjaiban gyerekek ezrei élnek, de hivatalosan nincsenek többen hatvannál. Révész Szilvia legutóbbi látogatásakor azt a választ kapta az egyik kormányzati tisztviselőtől, hogy „az utcagyerekek javíthatatlanok, elvesztegetett idő pénzt és energiát beléjük fektetni”. A magyar segélymunkás egy svéd humanitárius szervezet kérdőíves felmérésének eredményeit is felhasználva tanulmányt írt a kanálislakók életéről, amelyből kiderül: a mintegy négyezer számkivetett hatvan százaléka rendszeres kapcsolatban van a családjával, de nem mehet vagy nem akar hazamenni. A legtöbben nyolc és tizenöt év közöttiek, minden harmadik-negyedik lány. A biológiai érettséget elérő lányok többnyire azonnal szülnek, gyarapítva az utcagyerekek számát. Napközben a piacokat és a forgalmas utcákat járják, élelmet kéregetnek, a szemétben turkálnak, de az sem ritka, hogy bandákba verődve fosztogatnak. Csak télen húzódnak a meleg kanálisokba, nyáron a parkokban és a folyók partján alszanak.
Egyik este József atyával és mongol segítőtársaival csőlakó gyerekeket kerestünk fel. Kétezer forintnak megfelelő pénzért hátizsáknyi kekszet, üdítőt és gyertyát vásárolok. Már sötét van, az úton sokfelé látunk verekedő férfiakat. Az első helyszínen a helyi önkéntes bevilágít a csatornanyílásba, ahonnan négy gyerek bújik elő. A legfiatalabb alig hatéves. Elmondják, hogy a nagyapjuk betegen fekszik odalent. Átadjuk a gyertyát, az élelmiszert, mire a semmiből feldühödött családanya kerül elő, és ütni-vágni kezdi a gyerekeket. „A segítő soha nem avatkozhat közbe” – húz félre József atya, így tehetetlenül nézzük, hogy több gyereknek elered a vér az orrából. Lassan kiderül, hogy a nő amiatt mérges, hogy a hajléktalan gyerekek elcsábították az ő fiát is. A csetepaté végére az élelem a nő szatyrába vándorol, a véresre vert gyerekek pedig visszamásznak a kanálisba.
A másik helyszínen hiába világítunk, a négy nyílás közül egyikből sem bújik ki senki. „Nincsenek itthon” – mondja József atya, és nem tudjuk eldönteni, hogy poénnak szánta vagy komolyan gondolta a fura megállapítást. Pár kilométerrel arrébb már szerencsével járunk, ugyanis egy luxusterepjárót hirdető óriásplakát tövében tizenegy gyerek és egy felnőtt mászik elő a gödörből. A férfi láthatóan ittas, és amikor megtudja, hogy magyarok vagyunk, azonnal Papp Laciról kezd beszélni. Korábban bokszoló volt, ám az idén elfagytak az ujjai. Amíg a doktornő gyógyszert ad neki, kiosztjuk az élelmet. A gyerekek összeverekednek a zacskókon. Amikor az utolsó morzsáig elfogy minden, lemehetek velük a kanálisba. Ördögi ügyességgel kúsznak a mélybe. Odalenn a burkolatlan vezetékeknek köszönhetően harminc fok körüli a meleg, és elképzelhetetlen bűz terjeng. Ha lelépünk a csövekről, bokáig cuppanunk az iszapszerű fekáliába, a fényképezőgép vakuja elől jókora patkányok menekülnek, a csövekre rakott kartonokon emberek alszanak. Innen elképzelni sem tudom az öt méterrel a fejünk fölött lévő világot, ahol épp fogat mosnak, zuhanyoznak vagy pizsamásan tévét néznek az emberek a mellettünk futó csövekben szállított melegnek köszönhetően. Kimászom a csatornából, azonnal zuhanyoznom kell, mosógépbe dobálom a ruháimat, mégis érzem az összetéveszthetetlen nyomorszagot.
A következő nap a pihenésé. Az angol nyelvű helyi hetilap, az UB Post március végi számából kiderül, hogy madárinfluenzás esetre bukkantak a fővárosban, egy korábbi újság pedig huszonhat észak-koreai menekültről számol be. Csöbörből vödörbe, gondolom, de később megtudom, hogy a mongol hatóságok soha nem erősítették meg a menekültek érkezésének tényét. Ha valóban jöttek, és visszatoloncolták őket, akkor elképzelni sem lehet, mi történt azóta a huszonhat szerencsétlen emberrel.
Ulánbátor az itt élő külföldiek szerint hihetetlen változáson ment át az utóbbi egy-két évben: a külső kerületekben elképesztő ütemben növekednek a gerek, vagyis a nyomornegyedek, a belvárosban viszont gomba módra szaporodnak a kávézók és a vendéglők. Az utakon állandósulnak a dugók. Az orosz katonai terepjárókat és a viharvert Volgákat felváltották a méregdrága luxusterepjárók. Nem ritka látvány, hogy a jurtában ébredő üzletember százezer dolláros dzsippel megy dolgozni a város üzleti negyedébe, ahol plazmatévén nézheti a mongol hipp-hopp csapatok legújabb videoklipjét. József atya menhelyén magunk is megtapasztalhattuk a globalizáció elsöprő erejét: az ebédnél ugyanis az egyik utcagyerek hamisítatlan harlemi rapet adott elő mongolul a társai gyönyörűségére úgy, hogy a refrént még a szociális munkások is énekelték.
Egyik nap nem várt szerencse ér: Lajossal és egy koreai misszionáriussal bemehetek a főváros melletti ifjúsági börtönbe. Két hátizsák ennivalót viszünk, a kapunál meg sem motoznak bennünket. Odabenn meleg és meglepő rend fogad, az igazgató épp Magyarországon van tapasztalatcserén. A száz elítélt tíz és tizennyolc év közötti. Nincsenek egyenruhában, de mindenki kitűzőt visel a nevével, körletszámával és a letöltendő büntetéssel. Zömük öt–hat évet kapott lopásért, de van, aki tizenhat esztendőt gyilkosságért. Tizenhat elítéltet engednek be a foglalkozásra, amely vallásos énekekkel indul, utána pedig képes Bibliát mutat nekik a koreai pásztor Jézus életéről. Amíg a mongol nyelvű óra zajlik, Lajos elmondja: egy évvel korábban még itt is drámaibb volt a helyzet; a vidéki felnőttbörtönökben most is szó szerint éheznek a foglyok. Legutóbb étolajat, cukrot és lisztet kevertek össze, és vittek be nekik.
Az óra után kiosztjuk az élelmet. A gyerekek megpróbálnak mindent magukba tömni, de a laktató keksz kifog rajtuk. A maradékot a zsebükbe teszik, de a búcsúzás után visszafordulva észreveszem, hogy a folyosón sorba állított rabokkal a tiszt asztalára pakoltatják az elemózsiát. „Csak ellenőrizzük, hogy nincs-e náluk tiltott tárgy” – mondja elvörösödve a tiszt, de mindanynyian tudjuk, hogy azokat a süteményeket már nem a rabok fogyasztják el.
Mongóliai tartózkodásunk alatt Kovács Ildikó második kerületi háziorvos több mint száz beteget vizsgált meg: utcagyerekeket és szegény sorban levő felnőtteket. Neki ez a harmadik missziója, a szabadsága terhére jár segíteni. Járt Iránban a földrengés után, és dolgozott már kambodzsai árvaházban is. Mongóliában az utcagyerekek elgennyedt sebeit és bőrgyulladásait kezeli. Gyakori a bélférgesség, az ízületi panasz és a vitaminhiány. A csatornákba frissen bekerült fiataloknál bőrsérüléseket és különféle (szem-, fül-, torok-) fertőzéseket tapasztal, a több héttel-hónappal korábbi lakóknál pedig feltűnnek a leromlott szervezet krónikus betegségei. Ugyanakkor az iskolásoknál megjelentek a civilizációs nyavalyák: fej- és hasfájás, szembántalmak, stressz. A felnőttek körében elsősorban a rossz táplálkozás okoz bajt, itt ugyanis kevés a gabona, és szinte egyáltalán nincs zöldség. A zsíros, nehéz ételek, a klíma, valamint a krónikus vitaminhiány magas vérnyomást, szívbetegséget és ízületi bántalmakat okoz, az alkoholizmus miatt pedig sok a májrákos. A doktornőt az egyik nyomornegyed jurtájában érte a legnagyobb megrázkódtatás, ahol a nyolc gyerek megszülésében egyszerűen „elfogyott” az anya. Itt azt is megértette, miért annyi az égési sérült ebben az országban: a néhány négyzetméter alapterületű jurtában a sok ember képtelen úgy lefeküdni, hogy valaki ne legyen veszélyesen közel a vaskályhához. Bár a mongol orvosok felkészültsége jó, és a biztosítottak ellátása közepesnek mondható, a semmilyen rendszerbe nem tartozó szegényeket még sürgősségi esetben sem fogadják a kórházak. A gyógyszerek megfizethetetlenek számukra, segélyekre vannak utalva, amelyek rapszodikusan érkeznek, és ritkán tartalmazzák az igényeknek megfelelő készítményeket.
A Mongóliában töltött utolsó napok egyikén képeslapot vásároltam a postán. Óriási volt a forgalom: errefelé ugyanis ismeretlen a postás, az emberek bemennek a hivatalba, ha küldeményt várnak. A képeslapok mellé különös bélyeget kaptam: A New York-i Szabadság-szobrot és a World Trade Center ikertornyait ábrázolta, mellettük a következő felirattal: Let’s unite against the terror, 2001. 09. 11. A háromszázötven tugrik névértékű bélyeget pár hónappal a terrortámadás után adták ki, és a bevétel öt százalékát a hősi halált halt tűzoltók árváinak ajánlották fel. Mongol politikusok szerint George Bush amerikai elnök meghatódott a gesztustól, és állítólag ma is dolgozószobája falán őrzi a bélyeg díszkiadását. A maroknyi hivatalnokkal dolgozó mongol külügyminisztérium igen hatékony munkát végez: száznyolcvan katonát küldtek Irakba, és mi, magyarok sem tudjuk, hogy a hillai támadás idején a mongol Atta őrmesternek köszönhetjük, hogy katonáink közül senki sem halt meg, ugyanis ő vette észre és lőtte le a robbantani készülő irakiakat. Az amerikai hadügyminiszter személyesen tüntette ki Attát, és a két ország kapcsolata azóta is barátinak mondható.
Az utolsó estét a Révész családdal töltöm. Lajos az elkövetkező hónapokban vidékre megy, ahol keresztyén gyülekezeteknek visz lelki és szellemi táplálékot, és a Baptista Szeretetszolgálat Fogadj örökbe! progamja keretében juttat havi apanázst a gyerekeknek. Eddig száz mongol utcagyereket és árvát fogadtak örökbe szimbolikusan magyar családok és közösségek, amelyek havi háromzer forinttal támogatják túlélésüket. Emellett hospice típusú gondozást is végeznek, esetenként pedig gyógyszert is adnak a rászorulóknak. A csaknem százötven tagú ulánbátori baptista közösség egyik tagja, Bilge, a villanyszerelő magánárvaházat alapított. Nyolc éve költözött a fővárosba családjával, és két saját gyermeke mellé hét árvát is befogadott.
A Révész család egy része júliusig marad Mongóliában. Szilvia kicsit hamarabb indul haza, mert negyedik gyerekét várja. A többi apróságnak különben az otthoni barátok hiányoztak: az ötéves Bálint például napokig magával hordozta a velencei barátjától kapott lapot, amelyet a Micimackó mintájára Bizonyító levélnek nevezett el. Ez az írás bizonyította neki, mint a tigrisnek a Százholdas pagonyban, hogy nem ő az egyetlen tigris, valahol távol barátai, rokonai élnek. Szilviának legjobban a magyar kultúra, a vezetés élménye és a színek hiányoznak: itt minden szürke, rendezetlen, zűrzavaros. Ideiglenes lakásukba ezért vettek akváriumot, sok virágot, és vásároltak DVD-ket mediterrán tájakról. Amúgy egyáltalán nem bánják, hogy az egész család kijött a misszióba. Nem féltek annak ellenére, hogy sokan őrültségnek tartották a tervet. „Ha Isten ide küldött, akkor itt fog megtartani” – mondták a kétkedőknek.
A helyi fiatalság döntő többsége elvágyik innen. Jókora sorok állnak a magyar nagykövetség előtt is, a nők varrónőnek jönnének hozzánk, a férfiak pedig bármilyen munkát elvállalnak. Akinek nem sikerül, annak marad a nyomornegyedek sáros utcáira kirakott biliárdasztalok és csocsók világa.
És az illúzió, hogy egyszer itt is jobb lesz az élet.
origo.hu
Halálos motorbaleset történt az M3-ason – fotók
