A politikusok kedvenc korosztálya. Az általuk képviselt jövőre hivatkoznak a legtöbbet a kampányokban, munkahelyet, lakást és tanulási lehetőséget ígérve nekik, hogy aztán a választások után dráguljon a diák- és megszigorodjon a lakáshitel, bezárjanak a gyárak. Vágyaik már eurokompatibilisak: kamerás mobilt kér születésnapjára a kamasz, nyugati ösztöndíjra hajt az egyetemista, és a friss diplomás egy multinál szeretne elhelyezkedni.
A lehetőségek már jóval árnyaltabbak: bizonyos iskolák elvégzése után, piacképes ismeretek birtokában ott a fényes karrier ígérete, ám a többség számára a realitások messze vannak a vágyaktól: kevés a munkahely, az iskolában megszerezhető tudás többnyire nem eladható, lakásra pedig saját erőből nem futja. Az átmenet zűrzavara után egyre fontosabb lesz a családi háttér: a szülők – kellő mennyiségű pénz és némi előrelátás birtokában – megvásárolhatják gyerekeik számára a biztos jövőt.
Az Ifjúság, 2000 kutatást óriási, nyolcezer fős mintán végezték el, mely reprezentálja Magyarország fiataljait tizenöt és huszonkilenc év között. E korosztály három legégetőbb problémája között nem szerepel a kábítószerkérdés, a társadalmi egyenlőtlenségek vagy a szegénység: minden régióban a lakáshelyzetet, a munkanélküliséget és a pénztelenséget jelölték meg legsúlyosabb gondként. Érdekes a válaszok megoszlása: Budapesten, valamint a Közép- és Nyugat-Dunántúl városaiban a lakáshelyzet első a megoldandók között, míg északon a munkanélküliség a listavezető. A falvakban mindenütt a munkanélküliség a legfájóbb probléma, kivéve Közép-Magyarországot, ahol a pénztelenség.
A megvizsgált fiatalok nem alkotnak egységes csoportot, ugyanis az időben összetorlódott, gyors és gyökeres társadalmi változások miatt az egymást mindössze öt-hat évvel követő korcsoportok egészen más alkalmazkodási és mentalitásbeli különbségeket mutatnak. Az egyik generáció még csak ismerkedik a számítógéppel, míg pár évvel fiatalabb társa már beleszületett a digitális világba – nem csoda hát, hogy a roszszul felszerelt iskolák és szakmunkásképzők nem tudnak megfelelni a piac és a kor kihívásainak. A társadalom polarizáltsága elmélyül, folyamatosan újratermelődnek a szegények és az alulképzettek, mert a kevésbé tehetős szülők csak olcsó, így kevéssé piacképes iskolákba tudják járatni gyerekeiket – sokan már a startnál behozhatatlan hátrányokkal indulnak. Az alacsonyan képzett munkaerő a szürke- és feketegazdaságban vagy a rendkívül labilis, szakképzelten munkaerőt foglalkoztató piacon talál munkát, és esélye sincs a kiugrásra. Állami beavatkozás nélkül a folyamatok nem változtathatók meg, de a négyéves választási ciklusokban gondolkodó elitnek nincs kellő forrása (és talán kellő politikai akarata sem) a kényszerű szabályok megváltoztatására. A pártérdekeken túlmutató, konszenzusos nemzeti ifjúságpolitika megfogalmazása még várat magára, miközben reményteli fiatalok százezrei kerülnek a vesztesek oldalára.
Az iskola meghatározó szerepét vizsgálva (Gábor Kálmán: A magyar fiatalok és az ifjúsági korszak. Túl renden és osztályon?) kiderül: akik nem fejezik be az általános iskolát, azoknak csak harmada lépett munkakeresési szándékkal a munkaerőpiacra, fele részük inaktív, és utóbbiak háromnegyede soha nem dolgozott! Az általános iskolát végzetteknek csak húsz százaléka aktív kereső, míg a szakmunkásképzőt kijártaknak és az érettségizetteknek háromegyede dolgozik. A főiskolát és egyetemet végzettek több mint nyolcvan százaléka aktív kereső, alig három százalékuk munkanélküli. A vizsgálat azt is megállapította, hogy az iskolázottsági hátrány gyakran súlyosbodik származási és területi hátrányokkal, ezeknek az embereknek a zöme végleg leszakad, esélye sincs az integrációra. Az egyik legnagyobb hazai szabadidős rendezvényen, a Pepsi Szigeten ez a réteg alig képviselt – ők nemcsak a munkából, hanem a divatos szórakozási formákból is kimaradnak.
A kilencvenes évek gazdasági válsága (a magyar GDP ötödével esett vissza, és másfél millió munkahely szűnt meg) drasztikusan befolyásolta a fiatalok munkavállalási esélyeit is. Nemzedéki élmény lett a munkanélküliség: bár rugalmasságuk és életkoruk előnyt jelent a piacon, a tapasztalathiány és a szülők anyagi helyzetének megrendülése nehezítette esélyeiket a piacképes tudás megszerzésére és a biztos megélhetést jelentő munkahelyekre. A megkérdezettek több mint egyharmada vallotta, hogy volt már munkanélküli. Főként a vidékiek vannak bajban, hiszen a multinacionális cégek megjelenése a nagyobb városokra korlátozódott, ezért megindult az ellehetetlenülő vidéki fiatalság nagyfokú migrációja a gazdaságilag sikeres települések felé. A leszakadó régiókban kialakult a kényszerfoglalkoztatás intézménye közhasznú munkák formájában; a munkaerőpiacon erős szelekció jött létre, mely szétválasztotta az embereket különböző felkészültségű, igényességű és munkakultúrájú munkavállalói csoportokra – mutat rá Laki László tanulmánya (Munkaerő-piaci helyzet, gazdasági aktivitás, foglalkoztatottak, földbirtoklás és vállalkozás).
A társadalmi szétszakadás etnikai konfliktussal is fenyeget, ugyanis a roma fiatalok döntő többsége nem azért inaktív, mert valamely oktatási formában vesz részt (az inaktív nem roma személyek döntő többsége, vagyis a korcsoport hetven százaléka tanuló volt), hanem mert nem tud mit kezdeni magával (a roma inaktívok alig negyede tanult). A foglalkoztatottak aránya a húsz–huszonnégy éves romáknál huszonnégy százalék, nem roma társaiknál pedig ötvenhat!
Ugyanakkor kitolódott az első munkába állás ideje is, igaz, ez a probléma inkább a fiatalok szerencsésebb-sikeresebb felét érinti. Míg a hetvenegyben születettek egytizede már tizenhat éves korában kilépett a munkaerőpiacra (és tizennyolc éves korukban már hatvanöt százalékuk dolgozott), addig ez az arány az 1979–80-ban született gerenációnál alig három százalék (nagykorúvá válásukkor is csak huszonnyolc százalékuk dolgozott). A tanulmány szerint a vidéki fiatalok életében egyre fontosabb szerepet játszanak az egyéni-családi erőforrások: a rendszerváltás után „földbirtokos” fiatalok népes csoportja alakult ki. Ám ezek a birtokok méretük miatt alkalmatlanok arra, hogy a családot a kor színvonalán eltartsák, csupán arra jók, hogy megtermeljék a család számára az élelmiszert, esetleg némi jövedelemkiegészítéshez juttassák őket. A fiatalok ötödének van saját vagy családi tulajdonban lévő vállalkozása (ez meglehetősen homogén eloszlást mutat az egész országban), ezek jelentős része (fele-harmada) a szolgáltatások területén működik, vidéken pedig minden harmadik a mezőgazdaságban tevékenykedik. A vállalkozások nagy része nem különíthető el a háztartástól, így valójában kényszervállalkozásokról van szó, semmint önálló tőkével rendelkező cégről.
Másik érdekes adat, hogy a fiatalok mikor költöznek el otthonról. Huszonhárom esztendős korban kevesebb mint negyedük megy el, és alapít saját családot. Az oktatásban eltöltött idő megnyúlása, a munkahelyi karrier fontossága, valamint a rossz lakáshelyzet azzal jár, hogy a fiatalok sokkal tovább kötődnek a szülői házhoz, és ez komoly hatással van a házasodásra, valamint arra, hogy egyre később vállalnak gyereket.
A legjobb fogyasztó
A reklámozók ideális célközönségnek tartják a fiatalokat, ugyanis számukra fontos a legújabb, legmárkásabb termék birtoklása (divatkövetés), ugyanakkor kevéssé megfontoltak, mint érettebb társaik, tehát hajlamosak néha anyagi erejükön felül is költekezni. A világgazdaság húzóágazata, az információtechnológiai szektor is főként nekik gyártja az újabbnál újabb mobiltelefonokat, számítógépeket és audiovizuális eszközöket. A mobiltelefon és a világháló ma már társadalmi jelenség: saját szlengje, szokásrendszere, kultúrája van. Az sms, e-mail és chat az ismerkedés, párkeresés, valamint különféle szabadidős tevékenységek fóruma és közege, ezért aki kimarad ezekből, joggal hiszi kitaszítottnak, „maradinak” magát. A naprakészség azonban súlyos árral jár: drága műszaki berendezések és borsos tarifák könnyítik a szülők vagy a kereső fiatalok pénztárcáját. Ez megint csak újratermeli a társadalmi különbségeket: a szegényebb szülők gyerekeinek nincs vagy csak divatjamúlt számítógép, mobiltelefon jut, így még jobban leszakadnak az információkhoz gyorsabban-könnyebben hozzájutó társaiktól.
A fiatalok telefonnal (beleértve a vezetékest is) való ellátottsága magasabb, mint a teljes lakosságé. A vizsgált korosztály harmadának van saját mobilja, és itt is igaz az a tétel, mely szerint magasabb végzettségű szülők gyerekei több készüléket birtokolnak, mint kevéssé tehetősebb társaik, állítja tanulmányában Nemeskéri István (Informatikai eszközök fogyasztása). A fiatalok kevesebb mint fele használ számítógépet, harmaduk otthonában is rendelkezik komputerrel. Budapesten minden második fiatalnak van gépe, a Dél-Alföldön pedig alig ötből egynek. A korosztályon belüli igény- és szemléletváltozást bizonyítja, hogy a 25–29 évesek alig tizennyolc, míg a 15–18 évesek harmincnyolc százalékánál van személyi számítógép a háztartásban – a már önállósodott fiatalok kevésbé vásárolnak gépet, mint a többgyermekes, kétszülős családokban. Roppant alacsony az otthoni internet- hozzáférés (alig nyolc százalék), a vélemények szerint főként azért, mert „drága a számítógép” (45 százalék), nincs rá szükség (25 százalék) vagy „sokba kerül az internet” (11 százalék). A nemzetközi összehasonlításban is roppant alacsony adat a magyar fiatalok versenyképességét rontja, ugyanis az információs társadalomban a világháló megkerülhetetlen fórum a piacképes ismeretek és készségek elsajátításához.
