A drog és a liberalizmus szaga

A marihuána füstje szürke, szaga az égő avarra emlékeztet. Íze kesernyés, kellemes. Könnyed eufóriát okoz, nagyokat lehet nevetni tőle. És elhiszed, hogy olyan vagy, amilyen lenni szeretnél. Laza vagy. A problémáid jelentéktelenné töpörödnek. Robbanásszerű intelligencianövekedést tapasztalsz, vágtatni kezdenek a gondolataid; szinte zseninek, vátesznek érzed magad.
Az együtt szívás rituáléja közösségépítő. A füvezők társaságával közös titkotok van, közösek az örömeitek és félelmeitek is. Mert azért félelmek is akadnak. Félni kell a rendőröktől. S ha valaki túlszívja magát, vagy gyenge az idegrendszere, elkaphatja egy-egy hosszabb-rövidebb ideig tartó para, azaz pánikroham. Úgy érzi, minden és mindenki ellene van. Aztán megnyugszik; rájön, tévedett. Kicsit játszott vele az anyag. De ennyit megengedünk az anyagnak, nem igaz? Hiszen mi az a néhány paranoid tünet az előnyökhöz képest? Ahhoz képest, hogy a fű végre rendet tesz a dolgok között? Ahhoz képest, hogy tartozol végre valahová, s lesz középpontja az életednek? Jobb, mint a pia, és nem leszel tőle másnapos. Ez a lényeg. Ahogy Konrád György, az a nagy író mondta: csak az ember humora lesz tőle jobb.
Valahogy így gondolkozik a társadalom fűpárti része. Sajnos azonban kifelejtenek néhány fontos tényezőt: például hogy a marihuána rendszeres fogyasztása pszichikai és fizikai függést, memóriazavart, tanulási nehézségeket okoz. És úgynevezett amotivációs szindrómát, ami azt jelenti: a fogyasztót egyre kevésbé érdekli az iskolája, munkahelye, családja, barátai, illetve mindez csak a droggal összefüggésben lesz érdekes. Mert e kapcsolatokból csak komoly idő-, energia- és érzelmi befektetések árán lehet némi örömöt kicsiholni. S ez nevetséges az ezerforintos gyönyörérzethez képest, amit a díler (kábítószer-kereskedő) kínál. Számtalan tizenkét–tizenhat éves marihuánafüggő van Magyarországon, akinek nem az apukája, anyukája, testvére vagy barátai a legfontosabbak, hanem az, akitől a jointot (füves cigarettát) kapja.
Amit akarsz, az jó; önálló személyiség vagy, senki sem dönthet helyetted – ez a liberális demagógia alapszólama. Tessék megfigyelni, egyre lejjebb szállítják azt az életkort, amikor az ember helyett nem dönthet senki. Mikor egy gyerek először mondja ki: rendben, kérek egy jointot, s előkotorja az anyutól kapott zsebpénzt, mindig azt hiszi, ő majd okos lesz, megmérkőzik a veszélyekkel is, ahogy egy önálló személyiséghez illik. Mindenki így kezdi, nemcsak Diego Maradona, hanem azok is, akiknek szakad a nyáluk a Lipótmezőn, akik öngyilkosok lettek, akik fürdőkádba fulladtak, akik emeletről zuhantak le, akiket autók gázoltak el – kábítószer miatt. Mert az anyag játszik. Csak a gyerek eleinte azt hiszi, ő a nagyobb játékos. Nem veszi észre, hogy amikor beadja a derekát, épp az önállóságát veszíti el.
A tiltás a liberálisok felől nézve amolyan fasisztoid dolog. Hiszen azt sugallja: vagyunk mi, az állam, és vagytok ti, akiknek majd megmondjuk, mi jó és mi nem. Ez ellen protestál világszerte a Million Marihuana March, azaz a Milliók menetelnek a marihuánáért mozgalom. Milliók, akik megmutatják: tudjuk, mit akarunk. Nekünk kell ez az anyag. Világ szmókerei, egyesüljetek!
Jó most arra gondolni, hogy a sok százezres tömeg két éve a Kossuth téren mást akart. Sok fiatal volt ott is, tiszta szemű, józan fiatal. Nem a marihuanáért meneteltek. A hazaszeretet tartotta őket össze, egy olyan érzés, amiről a baloldal többségének halvány segédfogalma sincs. Egy MSZP közeli politológus sietett is nyomban Orbán-jugendnek nevezni, egy SZDSZ közeli író pedig en bloc lefasisztázni őket, akik pedig egy virágágyat sem tapostak le, akiknek eszük ágában sem volt rendőrökkel vitetni el azt, aki más véleményen van. A minősíthetetlenül fogalmazó balliberálisok szerint a két választás közt, a Parlament előtt összegyűlő sokaság pszichózis alatt álló, manipulált tömeg volt. Nem igaz; gondolkozó, mérlegelő emberek jelentek meg akkor a Kossuth téren. Nem tudták, csak sejtették, rövidesen átveszi az uralmat egy rezsim, amelyik szabadságról beszél, de a gumibot-demokráciában hisz. A liberáldiktatúra rendőrsége, miközben oltalmazza a tiltás ellen tiltakozókat, lesújt azokra, akik akkor is hisznek a józanságban, ha a világ valóban egyre riasztóbb, s talán erős a kísértés, hogy elbújnak előle a marihuánafüstbe.
A drogproblémát megoldani hivatott szakmai közeg is kétpólusú. A szabadelvű orvos kezelésre és kockázatcsökkentésre helyezi a hangsúlyt, belövőszobák létesítését szorgalmazza; ha már úgyis drogos az a nyomorult fiatal, legalább ne pusztuljon el korán. Használjon tiszta tűt, és ne törjön be a pénzért. Ha füvezik, és kibukik az egyetemről, tönkremennek a kapcsolatai, legalább ne csukják le. Van ebben valami. De ez a szemlélet csupán kezelni képes azt, ami rossz, aberrált, káros. A liberalizmus nem tud mit kezdeni a normális és egészséges fogalmával, tudniillik nem normális és nem egészséges. A belövőszobákig terjed a fantáziája. Az értékismerő orvos azonban megelőzni akar, s ha semmiképpen nem megy, gyógyítani: az embert, a gyereket, a társadalmat. Mert tudja: létezik tiszta, alapvető rendje ennek a világnak, bármennyire igyekszik a társadalom egy része ezt a rendet elfelejteni. Léteznek valóságos értékek, nem csak olyan gumi(bot)-fogalmak, mint a liberális szabadság. A liberális szabadságért nem érdemes élni, azért meghalni szoktak. De létezik haza, nemzet, otthon, barátság, szerelem, mert létezik Isten, és egy sereg dolog, amiért érdemes élni, és nem muszáj begubózni a révületbe.
A tiltásra nem azért van szükség, hogy ártatlan, kíváncsi fiatalokat le lehessen csukni. A tiltás az állam állásfoglalása. Lehet paternalizmussal vádolni, de egy normális és egészséges államnak bizonyos dolgokat engednie, másokat tiltania kell. Ha pedig tilt valamit, azt a törvény szigorával kell tennie, hacsak nem akar pojácaállammá válni. A füvezés tiltásával az állam kinyilvánította, hogy azt rossznak, károsnak, kerülendőnek tartja, mind az egyén, mind a társadalom szempontjából. Ebből kell kiindulni, de minden esetet külön megvizsgálni és méltányosságot gyakorolni – az államnak ehhez joga van, nemcsak Tasnádi Péterrel, de névtelen magyar fiatalokkal kapcsolatban is.
A liberálpolitika viszont jogokkal lát el mindent, ami elképzeléseinek megfelel, akkor is, ha az illető dolog káros, deviáns, akkor is, ha perverz, de főleg akkor, ha politikai vagy anyagi hasznot remélhet belőle. Egy kiló marihuána egymillió forint, grammonként veszik a srácok az iskolákban, ösztöndíjukból vagy zsebpénzükből. Ki és miért akarja integrálni ezt az iszonyatosan nagy hozamú piacot? Ki akarja azt, hogy még több legyen az üres szemű, nem gondolkozó és nem mérlegelő, viszont igen olcsón – a következő adag ígéretével – megvásárolható fiatal?
Nem a kíváncsi ifjak a bűnözők. A díler a bűnöző, és az, aki a munkáját – akár csak fűpárti nyilatkozatokkal – elősegíti. Az a bűnöző – egyelőre nem a földi törvényszék előtt –, aki szabadságról beszél, miközben csapdába csal. Mert, kedves ifjú barátom, a szívás nem tesz szabaddá. Nem tesz egyéniséggé. Nem leszel vátesz, sőt. Az anyag arctalan, bamba bábuvá tesz. Aki a saját sorsáról való gondolkozást eladja a révületért. Átengedi a mérlegelés és döntés jogát a Nagy Liberális Dílernek, aki vezércikkekből, reklámokból, pulpitusokról szabadságot, szebb jövőt meg jobb humort ígér.