A keserves ébredés ideje

Vége minden köntörfalazásnak, napvilágra került a meztelen igazság. A kormányzat és a mögötte álló agrárértelmiség nyíltan cserbenhagyja, nem hitegeti tovább a rábízottakat. Félmillió embernek nincs helye a magyar mezőgazdaságban. Ezt hivatott kimondani a nemzetinek most már aligha nevezhető agrárkerekasztal, ahol a másként gondolkodók csak demokratikus sormintának számítanak. Félmillió ember készülődjön, mihamarább szedje a holmiját. Adja át a földjét, mert az még kell a magyar mezőgazdaságot jövőben uraló gazdaságoknak.
Nem annyira a tény okoz döbbenetet, amit a napokban az agrárkerekasztal elé került dokumentum tartalmaz. Nem a számok, mert azok legalább őszintén elárulják, hogy a vidéki parasztpolgárság életben maradásáért küzdők mire számíthatnak. Az ember szívét az szorítja össze, hogy most már többedszer árulták el, hitegették és verték át a falvakban élőket a szocialisták. Többedszer, mert az ország esélyt adott nekik rá. Esélyt adott arra, hogy megerősítsék a kisgazdaságokat, növeljék a családi üzemek számát és a nekik adott támogatásokat – mint ahogy azt 2002 tavaszán ígérték, szirének hangján csalogatva az urnákhoz a vidéki választókat. De a színes díszlet most már tényleg szétfoszlott. Lejárt a hazugságok ideje, hamarosan mindenki számára kézzelfogható lesz a kegyetlen valóság. Miután kétszázezer ember már távozott a mezőgazdaságból, a hatalom elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy az életképtelennek kikiáltott félmillió gazdálkodó ellen megkezdje a végső rohamot. A keserves ébredés időszakát éljük az agrárpolitikában. Azt hittük, rendszerváltozást hajtottunk végre a magyar mezőgazdaságban. Mostanra kiderült, hogy ez elmaradt. Azt hittük, hogy történelmi jelentőségű földreformon estünk túl. Az eredmény és a nyomában járó káosz viszont azt igazolja, hogy kijátszották az eredeti szándékot. Abban bíztunk, hogy az unió a családi gazdaságok reneszánszát hozza. Most már nyilvánvaló, hogy az EU kétarcú. Mosolygósabbik tekintetével csakugyan a tájfenntartó hagyományos parasztgazdaságok jövőjét hirdeti, ugyanakkor a felállított kereteket a háttérben sikerrel feszegeti az iparosított nagyüzemben érdekelt globális tőke. Ez utóbbi törekvések idehaza is jelentős hatalommal bíró szövetségekre leltek.
Hiánypótló művek jelzik a szakmai irodalomban ezeket a folyamatokat. A szerzők közé tartozik a nemzeti birtokpolitika alapvetését magára vállaló egyetemi docens, Tanka Endre, a Károli Gáspár Református Egyetem tanszékvezetője, az MTA doktora. Eddigi munkásságát foglalja össze, a magyarság sorskérdései iránt érdeklődő közvélemény számára ad iránymutatást és fogódzót napokban megjelent új kötete. A magyar birtokpolitika az Európai Egyesült Államokban, földviszonyaink útja Moszkvától Brüsszelig – hirdetik a könyv címei, melyek már önmagukban is beszédesek. Kifejezik azt, ami a szerző egyik alaptétele: alávetettségünk, korlátozott nemzeti függetlenségünk a termőföld tekintetében a korábbi és a mostani világrendhez igazodás során változatlan maradt.
Ha nem rosszabbá vált, mert Tanka Endre szerint a föld feletti önrendelkezés elvesztése hosszú távon a magyarság etnikai megsemmisüléséhez vezethet. Ősi mondás, de ma még fontosabb, és igazabb: „Akié a föld, azé az ország.” A magyar termőföld pedig részben már nem a miénk, és egyre erősödnek azok a folyamatok, melyek abban érdekeltek, hogy ezzel a vagyonnal Magyarország ne rendelkezzék. Ha pedig a föld kikerül a kezünkből, területi integritásunk kerül veszélybe. Ha nem is egyszerű határhúzással, ennél jóval csalafintább és rejtettebb eszközökkel, de egy második Trianon bekövetkeztével számolhatunk.
A docens úr könyvében számos ponton bizonyítja, hogy a globális nagytőkének ez velünk a szándéka. A különféle éghajlat-változási forgatókönyvek valóra válásával a Kárpát-medence természeti és élelmiszer-termelési adottságai jelentősen felértékelődnek. A legszembetűnőbb külső szándék Tanka Endre szerint a csatlakozási tárgyalásokon mutatkozott ezen adottságok megszerzésére. Ez áll a hátterében annak, hogy az unió mindenáron a tőkemozgások körében tartotta a földkérdést, miközben a birtok a közös agrárpolitika elvei szerint is jóval nagyobb jelentőséggel bír, mint egy egyszerű vagyontárgy. A vidéki élet alapja, a falusi társadalom jövője múlhat a föld helyzetén, ami messze túlmutat a szimpla profitérdekeken. Az ökoszociális piacgazdaság, amelyik az ember felől közelíti meg a kérdést, olyan értékelvű birtokpolitikát folytat, amelyik a nemzetközösség érdekében korlátozza a tőke mozgását a föld adásvételében. Ezzel szemben áll a haszonelvű birtokpolitika, mely szabad kezet akar a tőke számára. Ezt követelték tőlünk a csatlakozási tárgyalásokon, és ezt tartalmazzák Tanka Endre elemzése szerint a Világbank megrendelésére készült neoliberális forgatókönyvek, melyek térségünkben a szocialista nagyüzem helyét felváltó tőkés nagybirtokrendszer kialakítására tesznek javaslatot. Az EU 1999-es előretekintési programja – melyet kezdetben széles körben a szakmai közvélemény sem ismerhetett meg – pedig aszerint osztja fel a huszonötöket, hogy a kisgazdaságokra épülő vidékfejlesztési programokat nyugatnak, a nagyüzemi termelést, az éléskamra szerepét pedig keletnek – többek között hazánknak – szánja.
Földrajzilag is kétarcúvá válhat tehát az EU. A brüsszeli boszorkánykonyhákban kifőzött szerepnek pedig hazánk kiválóan megfelelhet, hiszen az unió kapuját – minden ellenkező erőfeszítés ellenére – a múltból örökölt nagybirtokrendszerrel léptük át. Helyben hagyott mindent az elsikkasztott földreform – írja Tanka Endre. A kárpótlásnak, téeszföldek nevesítésének győztese egyértelműen a korábbi agrárelit volt. S nyertese most is, hiszen zajlik a magánosított parcellák visszaszedegetése azoktól, akik ugyan birtokot kaptak, ám a szükséges pénzhez, paripához, fegyverhez nem juthattak hozzá, és nem bírják tovább a hiábavaló kínlódást. Mindehhez társul a helyben lakó gazdák megerősítésének kudarcot vallott kísérlete, a földpiac kormányzati nyitása, a kiskapuk szaporítása a spekuláns tőkebefektetők felé. Arról már nem is beszélve, hogy az EU kiharcolta magának azt a jogot, hogy három év múlva lerövidítse a külföldiekkel szemben számunkra eredetileg hét évre engedélyezett tilalmakat. Miközben szabadon adható-vehető lesz a termelési jogot biztosító kvóta, amivel a tőkecsoportok a hazai nagyüzemek alól is kihúzhatják a talajt.
Tanka Endre könyve széles körű hátteret nyújt, beavat minket a hazai agrárhírek mögötti összefüggések rendszerébe. Vajon miért és kinek van útjában az a félmillió ember, aki a következő tíz évben kapja meg az obsitot a kerekasztal által tárgyalt stratégiai dokumentum szerint? Vajon az EU melyik arcát mutatja felénk a következő esztendőkben? Jobb, ha tisztában vagyunk azzal, hogy milyen erőkkel, szándékokkal állunk szemben, mert akkor tudjuk azt is, hogy miképp védekezhetünk ellenük. Mert erre is nyitott a lehetőség. Gazdag tárháza van az önvédelemnek, melyekből felépíthető az uniós lehetőségek között is versenyképes nemzeti agrárpolitika. Nem vagyunk egyedül, adott a példa. Tanka Endrétől tudjuk, hogy hét uniós tagországban él az a birtokpolitika, mely az üzemek számának és méretének korlátozásával, a helyben lakók elővásárlási jogának előírásával tartja távol a spekulánsokat. Ugyancsak rajtunk múlik, hogy az EU 2006-tól kezdődő, következő költségvetési periódusában mire helyezzük a hangsúlyt, sikerül-e kiharcolnunk a kicsiket segítő vidékfejlesztési támogatások növelését.