Árulás

Az emberek közötti árulások csöndjének valami köze van a felnőttléthez. Lókötő és Zsiráf akkor, a kilencvenes évek közepén még nem ismerte az egyetlen lehetséges választ, a megbocsátást, mert túl fiatalok voltak, Hordó meg, ha megtehette volna is, nem beszélt, bár néha megmutatta az igazságukon túli dolgokat, ha dühöngtek.
Pesten kószáltak, és a bűzlő kukákból rájuk szakadt a nyár, ami a városban azóta is szomorú – ilyenkor csak az marad, akinek muszáj; és összeérik az olvadó aszfalton az ittfelejtettekből egy-egy társaság alkonyatfelé, amikor megmozdul a levegő, hogy beleborzong a körúti kapualjak sokat látott, kopottfekete fülledtsége. Fél órára a nap annyira alacsonyra száll, hogy bevilágítja a százéves falakra szerelt alumínium postaládákat – elég várni valakit ott lenn, csak úgy, félig a hűvösben.
Lókötő, mert sejtette, hogy néha mennyit érhet ittmaradtnak lenni, szerette a városi nyarat.
Egyszer-egyszer kimentek a pályaudvarra, mintha utaznának valahová, és méreg nélkül nézték azokat, akiknek a szabadságból csak két hét jutott.
Évával, akit Zsiráf ismert régről, a kilences vágány végében futottak össze. Már majdnem esett; a koszoskék vagonok teteje összeért a felhőkkel. Józan nap volt, véletlen varázslat nélkül, talán ezért indultak el utazóst játszani.
Évában tulajdonképpen nem volt semmi különös, amíg nem nézett fel, szürkének tűnt, mint a vonat hátán hordott esőfelhő, csak a szeme volt áttetsző zöld, akár a dalmát tenger augusztus derekán. A peron végéről baktatott feléjük szögletesen, mint egy furcsa kis kobold, walkmannel a fején, amiből valami iszonyú dübörgött, és mindannyian felfigyeltek rá, mert úgy találták, közülük való.
– Nincs igazad – szögezte neki Zsiráf köszönés helyett egy négy éve félbeszakadt beszélgetés következő mondatát, és Éva, mert tényleg közülük való volt, meglepődés nélkül azt válaszolta:
– De igen.
Aztán Hordó felé fordult – mintha ismernék egymást –, és megtudakolta az egészen pontos időt, hogy úgy tűnjön: dolga van, persze a május harmincötödike huszonöt óra kilencvenkilenc percnél sokkal jobbra nem számíthatott, és a mosolya mögött először érezték Hordót egy kicsit hülyének, mert valahogy egyértelműnek tűnt: az Éva-féle valósággal szemben a valóságon túli nyugalom semmit sem ér. Hogy Hordó beleveszett abba a felhős délutánba, az csak sokkal később derült ki, nyár végén, amikorra vége volt közöttük annak, ami meg sem történt.
– A tao nem azt jelenti, hogy örökre beléd fagy a rock and roll – mondta Lókötőnek, amikor Zsiráfot várták a penészes falnak támaszkodva a kapualjban, hogy valahogy elmondja, van, ami neki is fáj. Jó ideje ácsorogtak már a bérházszagban, és az arcukat felhorzsolta a beeső nap.
– Akkor miért? – kérdezte Lókötő, mert most először nem értett valamit. Eddig maguk közül valókra és rosszfejekre osztotta a világot, és eszébe sem jutott, hogy van átjárás.
– Félt – válaszolta Hordó kurtán, dühösen. – Attól, hogy a városban maradjon nyáron. Vagy hogy nem lesznek ismerősei, csak barátai. Vannak kényelmesebb dolgok. Egy igen egy csomó minden másra: nem – tette hozzá mosolyogva. – Különben nincs értelme.
Hallották, hogy végre jön Zsiráf; a korláton csúszott lefelé, és minden fordulóban dobbantott, ahogy leért egy-egy emeletet. A másodikon valószínűleg hasra esett, mert egy időre csönd lett.
– Mi van? – hadarta, ahogy eléjük repült lihegve. – Éva? – kérdezte, mert érzéke volt a lehetetlenséghez.
– Nincs dolgom vele – mondta határozottan Hordó.
– Hát akkor hárman maradtunk megint – válaszolta, utána meg, csak épp egy pillanatra, de befúrta magát melléjük a csönd.
– Szerintem nézzünk ki a Délibe – javasolta valamelyikük, mert azt mind a hárman tudták: ahhoz, hogy egy dologgal végezzenek, egyszer csak meg kellene találniuk az elejét.
És ahogy elindult három pár szürkére szakadt tornacipőben a három ritmusra surranó alak, felfénylettek a fejük felett a koszos, öreg város ablakai.